A hagyomány születik, fejlődik, meghal itt az utcákon, a kávézókban, a lakásokban nap mint nap. A nyári csöndben is, amikor hazamennek az egyetemisták, érezni lehet valamit, Kolozsvár jelen van, világváros a maga módján. Én mindig azt éreztem, hogy itt van mindenkinek helye, és ha ezt én érzem (mert bizony nem mindenhol érzem), akkor hálás dolog ez egy várostól. (Mellesleg ez a világ közepe, de nem tudja senki. És ez rendben is van így.)

 

Hét óra út Pestről ide fárasztó, de ha ide, az mindig jó. Zajlik a Zilele Clujului (Kolozsvári napok) és kezdetét vette a TIFF (Transilvania International Film Festival), ami az évek során városméretű eseménnyé nőtte ki magát. Filmeket vetítenek a Matyitéren (régóta így hívja Kolozsvár főterét minden új nemzedék) és egy utcával arrébb beindult a kolozsvári Ünnepi Könyvhét. Két héten belül itt rendeződik meg az IRAF (International Romani Art Festival), van választék bőven.

 

Mindenképpen jó, hogy van Kolozsváron könyvhét. És nem azért, mert hetvenegy év után először van, bár ezt nagyon hangsúlyozzák, ez csak egy adat, a könyvhét most van, én így látom és így örülök neki. Ha sokféle könyv együtt van, abból mindig származik valami öröm is.

A könyvstandoknál, a színpadon nem történt túl sok. Felléptek ilyen-olyan zenekarok, többségük Kaláka-féle, ami nem volt rossz, a gyerekek, akiknek szólt, úgy láttam, élvezték (bár nekem gyerekkori rémálmom a Kaláka, de ez kizárólag engem minősít). Voltak bohócok, ott jártak közöttünk. Színházi előadás is volt, arról sajnos lemaradtam. Mindenesetre számomra a külső helyszíneken zajló események voltak igazán érdekesek. Ahol éreztem, hogy Kolozsvár mozgásba lendül kicsit. Ahol megfért egymás mellett fiatal és öreg, volt hangjuk, hallani lehetett mindkettőt. Ott nem csak voltak, de történtek is a könyvek, ha ez így érthető (ha nem, akkor is). Ismerős és ismeretlen arcok, köszöntők. Felolvasás, beszélgetés, pincérek, zápor. Mózes Attila ahogy rendel egy sört. Karácsonyi Zsolt, ahogy a szemüveg fölött átlát rajtad. László Noémi, aki maga az örök fiatalság. Bréda Ferenc mester, ahogy csendben figyel a szemközti tornácról, huncut mosollyal. Potozky László kér még egy cigit, Sigmond István elmondja, itt ül kilenc milliárd agysejttel. Tetoválásokról beszélgetünk, könyvborítókról, meg nem írt versekről, a Kalevaláról és a marijuánáról. Megkérdezem a pincérlányt, van-e már hideg Harghita sör. Helyben vagyunk.

Bréda Ferenc
 

Összességében jó élmény volt a kolozsvári Ünnepi Könyvhét, ha nem is volt a legjobban megszervezve. Ahhoz talán még nőni kell, nem először éreztem így kolozsvári rendezvényeken, hogy túl nagy hangsúly esik a hagyományra és formalitásra, méltatlanul kicsi a minőségre. De mindenképpen örülök neki, hogy van ilyen, Ünnepi Könyvhét Kolozsváron. És bízom Kolozsvárban, bízom a könyvekben, ahol minden megtörténhet. Történnek is.

Fotó: Szőcs Petra