Nehezen találom a Koreai Filmhét koncepcióját, talán mert nincs is, vagyis pont mintha az építené fel évről évre, hogy innen is, onnan is szemezgetnek a szervezők. Tavaly Kim Ku-duk került górcső alá, tavaly előtt párkapcsolati tematikájú filmek voltak a fókuszban. Egyáltalán nem arról van szó, hogy az éves koreai filmtermés legjava kerülne elénk évről-évre, hiszen az idei válogatás egyetlen idei filmje mellett még a 2003-as Oldboyt is bemutatták. Erről azonban legalább az elmondható, hogy van némi aktualitása a rendező, Chan-wook Park Stoker című új filmje kapcsán – ellentétben a többi korábbi filmmel. Röviden szólva: a változatosság garantált, ezért szerintem minden évben érdemes végignézni a műsort. Minden egyes filmet, mert roppant érdekesek, és mert máskor nem láthatók Magyarországon.

A nyitófilm nagyszabású, kosztümös alkotás volt, méltó nyitány, főleg, hogy már bizonyított mind díjak (a Grand Bell Awards-díját kapta meg), mind nézettség terén. Chang-min Choo A férfi, aki királyt játszott című történelmi drámájáról van szó, amely egy igazi közönségfilm! Hiszen benne van minden, ami kell: humor, szerelmi szál és látvány. Hasonló a 2008-as, szintén koreai A Frozen Flower (Ssanghwajeom), amely ugyancsak királyi szerepcserés ballada romantikus éllel, fenséges pompával.
Az alaptörténet ismert toposz, a nyugati kultúrkörben is megtalálható – többek között – Mark Twainnek köszönhetően. Gwanghae uralkodása alatt felmerült az árulás gyanúja, s a király, hogy megvédje életét, hasonmást kerestetett. Egy komikus személyében rá is találtak a megfelelő király-pótlékra, akinek egy merényletet követően nem maradt más választása, mint hogy eljátssza a király szerepét (és a színész, Byung-hun Lee lazán el is játssza mind a két szerepet). A film története azon a tizenöt napon alapul, amely hiányzik a király krónikájából, vagyis szabad teret kap a képzelet. A humor forrása adott, a királyi protokoll nem való akárkinek. Ám pont a helycsere jelöli ki a műben a morális mondanivaló helyét, hiszen a hétköznapias, jóérzésű komikus a maga egyszerű észjárásával, a pompától és hatalomféltési érzésektől nem eltompítva áll ki a nép érdekei mellett. Aztán megjelenik a királyné, aki persze csodálatos. S ugyan a gyengéd érzelmek egy ilyen szigorú rendű palotába is beférkőznek, senki ne gondoljon komoly kiteljesedésre, mint ahogy egyértelmű happy endre sem. Vagyis nem hollywoodi csókkal és hatalomátvétellel végződik a film – ebben a tekintetben ízig-vérig koreai alkotás.

Merőben más a helyzet a 2000-es, Amelyik kutya ugat, az nem harap című vígjátékkal. Bong Joon-ho forgatókönyvíró, rendező neve ismerős lehet a magyar nézők számára, hiszen 2007-ben a Titanic Filmfesztiválon Gazdatest című filmje az Országos Diákzsűri fődíjában részesült, A halál jele című zseniális thrillerje pedig tévéadásba került. És remélhetőleg lesz folytatása a hazai bemutatóknak, hiszen 2009-es, Anya című filmje izgalmas visszhangot keltett. Az Amelyik kutya ugat, az nem harap Bong Joon-ho első nagyjátékfilmje, ehhez mérten meglehetősen kisköltségvetésű alkotásról van szó. Egyfajta coming of age történet ez, csakhogy a szereplői felnőtt emberek. A helyszín egy őrült nagy lakóépületkomplexum, egy panelház, melynek szabályai, gondozói és sajátos lakói vannak. A ház nemcsak helyszín, kapocs és determináló erő is egyben. A szomszédos lakások párhuzamos történetei szépen összefolynak, habár mindössze annyi közös van bennük, hogy a filmidő alatt változás megy végbe. Illetve a kutyák! A panelban kutyát tartani tilos, mégis mindenki tart. Nemcsak hogy tart, imád. Vagy eszik. Vagyis ebben a szögletes és szűkös panelvilágban a kutya a legélőbb valami, a szeretet legegyértelműbb tárgya. S ennyiből már talán lehet is sejteni, hogy egyáltalán nem holmi egyszerű vígjáték ez, hanem egy bizarr, kesernyés, szerzői jegyekkel megáldott szocio-jellegű film. Miközben néztem, többször is eszembe jutott a Panelkapcsolat című Tarr-film, ami szintén panelfilm, csak magyar módra.
A koreai látképet az igencsak különböző lakók színesítik: a fiatal bölcsész, aki tanár szeretne lenni, de ahhoz pénzt kell szereznie, mert az előrelépéshez lefizetésen keresztül visz az út, a felesége, aki helyette dolgozik, miközben babát vár, a boltos lány és a bolondos testvére, aki hős akar lenni, a csöves, aki a pincében lakik és a házmester, aki pedig titokban levest főz, mikor miből. S ők együtt egy burleszkes kergetőzést adnak elő, ami már-már fárasztóan groteszk. Aztán egyszer csak eltörik valami, és kiderül pár őszinte vágy és bánat. A gyerek-felnőttek felnőtt-felnőttekké válnak, vagy legalábbis tudatosabb emberekké. Szokatlan hangvételű film és egyáltalán nem könnyed, de érdekes Korea-képet ad. A legérdekesebb pedig az, hogy Joon-ho Bong később milyen irányba mozdul el. (Abba az irányba, amerre a Filmhét további három filmje.)

A Koreai Filmhét csúcsfilmje egyértelműen Park Chan-wook Oldboy-a, mely fényes csillagként ragyog a koreai filmgyártás egén, és amely minden további koreai filmet maga kontextualizál. S ugyan az Oldboy nem friss téma, a rendező legújabb filmje DVD-megjelenésének (Stoker/Vonzások, 2013) is köszönheti aktualitását.

Az Oldboy egy bosszú-trilógia középső darabja, a 2002-es Sympathy for Mr. Vengeance és a 2005-ös a Sympathy for Lady Vengeance közé ékelődik be, s ugyan mindhárom rendkívüli alkotás, az Oldboyban sikerül megvalósítani azt, hogy egyszerre legyen extrém kegyetlen, mély érzésű és lírai, formanyelvileg pedig rendhagyó. S mindez nem csapongóan történik, hanem egységes egészbe szerkesztve, mindenféle megakadásoktól mentesen. A Sympathy for Mr. Vengeance szervátültetéses témájával, egyszerűen brutális gyilkosságaival nyers, míg a Sympathy for Lady Vengeance vörös szemhéjú női karakterével kifejezetten esztétizált. Az Oldboyban felfedezhető ez is, az is: az egyik bosszú kitervelt, gondos munka, tizenöt éves lefutási idővel, egy másik pedig hirtelen felindulásból elkövetett, teljes fogsoreltávolítás. 
Az Oldboy nem csupán egy bosszú, hanem egy bosszúvágyból eredő bosszúsorozat története. Oh Dae-soo átlagos családapa, szereti a lányát, ajándékot vesz neki születésnapjára, de nem tudja odaadni neki, mert ittas randalírozás miatt a rendőrőrsön köt ki. Mikor pedig egy barátja hazakísérné őt, elrabolják. Magánzárkában ébred, ahol az emlékein kívül semmije nincs vele. Tizenöt évig él így. Amikor kikerül a cellából, már semmi nem ugyanaz, mint volt, ő maga a legkevésbé. A céltalan, szétcsúszott, hétköznapi fazonból egy fókuszált, bestializált és életcéllal rendelkező személy lesz. Csakhogy a cél a bosszú. Előre fut, de hátrafelé halad, ahogy elkezdi beteljesíteni egyedüli életcélját. S ekkor, mielőtt minden vérbe borulna, megjelenik a szerelem. A szerelem mint ok, és mint jövő. Park Chan-wook zseniálisan adagolja a legkülönfélébb stílusokat. És nem eszetlen egyveleget hoz ki belőle, hanem gondos, precíz és minden percében egyedi élménymozit. Sose fogjuk elfeledni a kalapács animált mozgását, a képregényeket idéző epikus küzdelmet, amikor a hős egymaga száll szembe egy hadseregnyi gengszterrel, a milliomos férfi sci-fiket idéző lakosztályát, és az élő polipot magába nyelő Oh Dae-soo-t sem.

Park Chan-wook karaktereivel is gondosan bánik, motívumokat, zenéket kapcsol hozzájuk. Ahogy szörnyeteg énje mellett mindenkinek megvan a maga története, a maga bánata is. A különösen szadista Woo-Jin Lee-vel is együttérzünk, ahogy a lehetetlen viszonyba került Oh Dae-soo-vel is. A zárójelenet lágysága, a természeti elemek jelenléte, a mindent elöntő fehérség miatt akár egy szerelmi dráma könnyes záróképe is lehetne, ha előtte nem égett volna belénk a megannyi csonkolás és a beteges-vérfertőző viszonyok – nem tudom elégszer ismételni – zseniális megfogalmazásban tálalt, bosszúéhes képei.

A Fesztivál felfedezettje pedig a fiatal Hun Jang, aki mindössze három film rendezését jegyzi, igaz, mielőtt rendezésbe fogott volna, Kim Ki-duk Az íj című filmjénél segédkezett, sőt, a neves rendező ezután Hun Jang első filmjének forgatókönyvírója lett. Nálunk Ez csak egy film (2008) címen került bemutatásra ez az önreflexióban igencsak gazdag gengszterfilm. Az alapszituációt egy szerepkereső páros adja: a színész, aki rosszéletű, és egy gengszter, aki színész szeretne lenni. Egy jó gengszternek nincs élete, nincs hobbija, nincs gyengéje. Lee Kang-Pae márpedig moziba jár, s egy este, amikor a sors egy szórakozóhelyre rendezi Jang Soo-taval, a rátarti színésszel, autogramot kér tőle. Hogy verekedés lesz a vége az estének, az nem olyan meglepő, az már inkább, hogy a színésznek, akinek az lenne a dolga, hogy eljátssza a verekedést, a filmbeli ellenfele  kórházba kerül. Jang Soo-ta filmje veszélybe kerül, senki nem hajlandó együtt szerepelni vele. Ekkor kerül a gengszter megint a képbe – ezúttal filmképbe.
Ez a téma remek lehetőség a filmes önreflexióra, több olyan jelenet van, ahol csak később derül ki, hogy csak egy forgatás jelenete, miközben a film jelenetei pörögnek tovább – immáron leleplezés nélkül. Például egy egyszerű üldözéses jelenet, melyben egyszer csak feltűnnek a kamerák, és akkor nyugodt szívvel felnevethet a néző, ez nem is volt valódi, ám valójában a többi sem az. És mégis. A megélt történet, a jó és a rossz morális dilemmái, ezek mind valósak, még ha csak egy film kapcsán is. Hun Jang izgalmas csapdákat állít a szereplők megítélésével kapcsolatban: a gengszter stabil, van stílusa, magabiztos, már-már lenyűgöző karakter. S amikor kell – vagy legalábbis azt hiszi, hogy kell – a vízbe veti magát a hősnő életéért. Pedig ő egy gengszter és ezzel mindent el is mondtunk róla: az az ember, akinek a foglalkozása az ölés. Ezzel szemben a színész kifejezetten tenyérbe mászó figura. Folyton nyafog, nem bánik szépen a barátnőjével, ha valaki idegesíti, egyből nekiugrik, és még sorolhatnánk. Ám ezek kisebb jellemhibák, nem vetekszenek egy gyilkosság súlyával.

A színészkedés a filmben az önazonosság megtalálásának az útja. Egyfajta terápia. A kamerán keresztül láttatott én és a valós én közötti szakadék feldolgozása. Mindketten változnak, csakhogy ellenkező irányba. A színész egyre keményebbé és stabilabbá válik. A gengszter minden pillanatban a valóság érzékelését kényszeríti ki belőle. Felvétel közben is, azzal, hogy a valós verekedésre kell figyelnie, nem a kamerára, majd az életben is, amikor megmutatja neki, milyen egy valódi gyilkosság. Ezzel szemben a gengszter felfedezi a játékot, a heccet, a humort. Mindazt, ami nem egy az egyben érthető, vagyis az elvonatkoztatást, mely végső soron maga a művészet, a filmművészet. Mindketten tanulnak a másiktól, csakhogy ez a pozitív változás a színész életét előre viszi, a gengszternek viszont a bukását idézi elő.

Gyönyörű ars poetica a rendezésről a filmbéli rendező karaktere. Ez a kis köpcös figura a filmjeiért él, vagyis teljes lényével, odaadásával a filmes valóságért rajong. Csakhogy minden esetben akkor tetszik neki igazán a kamera által rögzített kép, amikor nem a forgatókönyv szerint játszanak a színészek, hanem valós indulat, sebesülés, érzés kerül a vászonra. Ekkor ujjong igazán: milyen valóságos! A legszebb filmnyelvi megoldás pedig az, amikor a filmbeli film zárójelenetét veszik fel, s egyszer csak megváltozik a kép, hirtelen nem a film kameráin keresztül látjuk a verekedést, hanem a filmbeli kamerákon keresztül, vagyis egyszer csak a filmbeli filmet nézzük, de a film valóságideje szerint. Milyen jól sikerült jelenet! S aztán milyen komoly tanítással zárul az egész! Pedig csak egy film.

Két évvel később Hun Jang megrendezte második filmjét, a Vértestvéreket (amely szintén bemutatásra került a Koreai Filmhéten). De ezt már Kim Ki-duk segédlete nélkül, és sajnos ez érezhető is, ugyanis kevésbé bravúros mozifilmről van szó. Bár a színészkedés itt is toposz. Egy balul elsült rendőri akció után a nyomozó kénytelen szakmát váltani, és elszökött feleségek felkutatásába fog, afféle magánnyomozóként, módfelett érdekes specifikációt választva magának. A rendőri akció másik oldalán álló Lee Han-kyu évekkel később újra találkozik vele. Mindketten felismerik egymást, és mindketten eljátsszák, hogy nem. A nyomozó pontot akar tenni az ügy végére, Lee Han-kyu (Kang-ho, korábbi szerepei: Sympathy for Mr. Vengeance, A gazdatest) menteni akarja elszeparálódott családját. Miután elkezdenek együtt dolgozni, – sőt! – együtt lakni, az ellenségek megismerik egymást. Macskaegérjáték ez, de nagy a tét, és egy-egy döntés sok ember életébe kerül.
Az Ez csak egy filmmel szemben hiányzik a fergeteges színészi játék, maguk a karakterek is kevésbé szerethetők, a zseniális filmes önreflexió helyett pedig többé-kevésbé azért jól sikerült helyzetkomikumot kapunk. Han Jung ennek ellenére nagy felfedezés, további filmjei is figyelmet érdemelnek. A 2011-es Go-ji-jeon (The Front Line) talán hozzánk is ellátogat jövőre, ha másképp nem is, a Koreai Filmhét keretein belül.

Koreai Filmhét 2013. november 4-8.

Choo Chang-min: A férfi, aki királyt játszott (2013)
Bong Joon-ho: Amelyik kuty ugat, az nem harap (2000)
Park Chan-wook:  Oldboy (2003)
Hun Jang: Ez csak egy film (2008)
Hun Jang: Vértestvérek (2010)