A valóság mára képlékeny fogalommá vált, az embert őrült gyorsasággal érik a különböző ingerek, különböző világokból. Legyen szó alkoholról, drogokról, okostelefonokról, Facebookról vagy virtuális valóságokról (online többjátékos szerepjátékokról), mind valamilyen alternatív tudatállapotot kínálnak az egyén számára. Sőt, már nem is kínálnak, mert születésünktől fogva körbevesznek minket, és tulajdonképpen már nem is alternatívákról, hanem több normáról beszélhetünk. Az ember egységes fogalma darabokra szakad, és végső soron identitásfoszlányokból összetákolt Frankenstein-lények népesítik be a Földet.
Ezt, a speciálisan posztmodern kérdéskört olyan filmek tárgyalták, mint a Feltámad a vadnyugat, az eXistenZ vagy az új évezredet megnyitó legenda, a Mátrix. Legjobban talán David Cronenberg eXistenZ-ének sikerült megragadnia a szimulált valóságok problémáját, minthogy karakterei egy többszörösen rétegzett videojátékban gyilkolják egymást, s tulajdonképpen nem létezik "realitás". A Mátrix-szal ellentétben Cronenbergnél már nem lehet kilépni a virtuálisból, mert az alternatív, felvett identitás eltörölte a hétköznapi ember "valódi" önazonosságát. A különleges atmoszférájú és műnemét tekintve is eredeti animációs dokumentum-játékfilm, a Libanoni keringő nyomdokain haladva Ari Folman A futurológiai kongresszusban tulajdonképpen a Mátrix és az eXistenZ disztópiáját ötvözi sikeresen.
A futurológiai kongresszus a híres lengyel sci-fi író, Stanisław Lem azonos című, 1971-es regényén alapszik (itthon Álmatlanság címen jelent meg), jóllehet, nem követi szorosan annak cselekményét. Folman sokat változtatott az eredeti koncepción, és Lem alapvetően szatirikus, szürreális jövőképét egy erősen önreflexív, részben az Alkony sugárútra emlékeztető, melankolikus sztorivá alakította. Az alapművel ellentétben A futurológiai kongresszus főhőse egy híres, kiöregedő színésznő, Robin Wright (önmagát alakítja). Egy nap kecsegtető ajánlatot kap a Miramount Studios főnökétől: egy különleges digitalizációs technikával örökre a nagyérdemű kedvence maradhatna, természetesen fiatal testével, s így biztosítana a gyártóvállalat számára egy pénztermelő franchise-t. Robint eleinte kifejezetten taszítja az ötlet, hogy egy CGI-bábu játsszon helyette, míg ő élete végéig csak nyaralgat, azonban kisfia, Aaron betegsége a nőt döntése megváltoztatására kényszeríti. Ugyanis gyermeke egy különös kórban szenved, mely miatt harmincéves korára mind a látását, mind a hallását elvesztheti. A történet lényegében a digitalizáció után húsz évvel indul be, mikor Robin szerződése lejár, és visszatér a filmgyárba. Azonban a világ ekkorra már gyökeresen megváltozott: a fizikailag érzékelhető valóságot egy, a Miramount technológiáján alapuló kémiai vegyület által létrehozott virtuális realitás (nevezhetjük "filmdiktatúrának" is, minthogy végső soron egy, a stúdiófőnök által vezetett rendőrállamról van szó) váltotta le, melyben a címbeli kongresszust is megrendezik, és amelynek időközben Aaron is része lett. Így Robin feladata, hogy megtalálja fiát a szürreális vízióban. Ez sokak szerint lehetetlen vállalkozás.
Ari Folman filmje nagyon összetett. Egyrészt formailag, mivel egy viszonylag ritkán látott, de rendkívül érdekes és különleges eljárást alkalmaz: ötvözi az élőszereplős és az animációs filmet. Felemelő, izgalmas, szemet gyönyörködtető élmény, amint egy különleges drog hatására Robin előtt átalakul a kietlen országút egy mesés, őrült, szertelen CGI-birodalommá. Ami pedig ezután következik, leginkább Jankovics Marcell remekművéhez, Az ember tragédiájához hasonlítható. Stílusos, groteszk látványvilágban elevenedik meg a kémiai disztópia és a pszichedelikus utazás. Folman teljes mértékben kihasználja az animációs forma adta lehetőségeket. A világ és a szereplők is állandóan változóban vannak, leképezve ezzel a tudatmódosító szerek által megbolygatott, vágtató gondolatoktól szikrázó elmét. Az ember – legalábbis a képzeletében – valóban megszabadul minden korláttól. Végre az lehet, aki akar: jóképű filmcsillag (akár Robin segítője, a Clark Gable-re hasonlító animátor), westernhős, majd szárnyaló madár vagy ógörög istenség. A futurológiai kongresszus jövőábrázolása tehát tartalmilag bár rendkívül sötét és komor, de képileg, hangulatilag elsőrangú, magával ragadó. Miként a filmbeli emberekkel a kémiai vegyület, úgy a nézővel Ari Folman vizuális operettje feledteti a realitást.
A futurológiai kongresszusnál azonban legalább olyan érdekes és összetett a belbecs, mint a külcsín. Folman műve egyfelől korunk nagy problémájára, a valóságot lassan-lassan felülíró virtuális életterekre irányítja a figyelmet, másfelől viszont a kortárs Hollywoodról, azaz a lélektelen CGI-üzemről beszél. Stanisław Lem eredetijében nincs szó filmiparról, és egy férfi, Ijon Tichy a központi karakter. Folmannál viszont hangsúlyozottan a mozié, mint illúziórealitásé a főszerep. Már a stúdió neve is beszédes és sokat elárul. A Miramount (a Miramax és a Paramount összevonása) egyértelmű utalás arra, ami az 1990-2000-es években történt: a kasszasiker érdekében Hollywood mindenkit bekebelez, aki kicsit is tehetségesebb, egyedibb az átlagnál. Ahogy a Disney felvásárolta az amerikai független film felvirágzásáért felelős Miramaxot, a Miramount úgy használta ki Robin Wrightot. Csak éppen itt nem egy stúdiót, hanem a főhősnő külsejét vették meg. Az pedig, hogy az illúzióvilágban a sztárokat már nemcsak birtokolni lehet, de folyadék formájában meg is ihatják őket, az úgynevezett "merchandising" stratégia, azaz a termékkapcsolás kifigurázása (Hollywood nemcsak magából a filmből, de az ahhoz kapcsolódó játékfigurákból, McDonald’s menükből, pólókból, "kegytárgyakból" stb. is szeretne pénzt varázsolni). De a sztori önreflexív jellegét tovább fokozzák az olyan apró mozzanatok, mint az égben szálló léghajóra vetített propagandafilmek, vagy az a tény, hogy bárki átalakulhat bármilyen filmes karakterré.
A futurológiai kongresszus így nemcsak a digitális technika disztópiája, hanem a hollywoodi filmipar csípős, groteszk kritikája is. Folman állítása szerint az Álomgyár nem csupán része az emberiség sötét delíriumának, hanem egyenesen központja, irányítója a virtuális nihilizmusnak. A futurológiai kongresszus világa nemcsak azért bizarr, mert a test és az identitás a szó szoros értelmében cseppfolyóssá válnak, hanem mert film, társadalom és politika tökéletes szimbiózisban vannak. Tulajdonképpen "egypártrendszer" van, s az egyetlen párt maga a Miramount stúdió, amit a Robint, illetve digitális mását birtokló filmdiktátor irányít. Csak éppen itt magasztos, hazug beszédek helyett főként a mozgóképek és a kémiai vegyület manipulálja a tömegeket. Akárcsak a mi valóságunkban. A mozivászon szuperhősei – az avatarok, a Herkulesek, a spártaiak, a hobbitok, az orkok vagy a régivágású, golyószóró akciósztárok –kétarcúak. Hiszen az akció- és fantasztikus filmek egyszerre szórakoztatnak és alakítanak, alakíthatnak ki hamis valóságtudatot milliárdok fejében. A termékbemutató reklámok mellett a mozi világmegmentő, fontos szupermenjeinek, vagy az óriáspókokat és egyéb rémségeket legyőző apró lények képei elhitetik a monoton munkát végző, pénzügyi és magánéleti problémákkal agyonterhelt emberek szürke tömegével, hogy valójából nem a fogyasztói társadalom és a vállalati kapitalizmus kizsákmányolt rabszolgái, a felső tízezer arctalan pénztermelői, hanem (akár lehetnek) jelentős, befolyásos félistenek is. Legalábbis képzeletükben, a fiktív karakterekkel azonosulva, másfél-két órára. Ha ezt végiggondoljuk, rájövünk, hogy A futurológiai kongresszus világa nem is annyira túlzás. Sőt, tulajdonképpen a Libanoni keringőhöz hasonlóan dokumentálja társadalmunkat. (Ráadásul a sztárok digitalizációja nem is fikció már – lásd a temérdek CGI-hírességet a Beowulfban vagy Arnold Schwarzenegger képmását a Terminator – Megváltásban.)

Ari Folman műve tehát egy rendkívül érdekes, kreatív, magával ragadó sci-fi. Sajnos azonban nem tökéletes remekmű. Paradox módon míg a nihilista virtuális valóságokat és Hollywoodot kritizálja, addig maga is belefut a fősodorbeli filmkészítés néhány csapdájába. A történet ugyanis meglehetősen kusza, szétfolyik, túlcsavarodik. Az alkotók e téren bátortalanok voltak, nem merték Stanisław Lem koncepcióját követni. Lem disztópiája tulajdonképpen egy bolyongás története, lényege az író által megalkotott sötét jövőkép bemutatása. Ezzel szemben Folman A futurológiai kongresszusába beleerőltették Aaron eltűnését, így egy klasszikusabb, célorientált narratíva érvényesül. Azaz csak érvényesülhetne, mert a film az animációs váltás után jó darabig elhagyja ezt a fő szálat, és behoz egy teljesen más vonulatot (a címbeli kongresszuson Robin fellázad a sztárokat itallá változtató filmdiktatúra ellen, és egy kisebbfajta forradalom tör ki). Hogy a főhősnő utána kívül kerüljön az eseményeken, és jóképű animátorával pár boldog napot töltsön el.

S ezekkel még nincs vége a cselekményváltásoknak, a történet végéig legalább 4-5 szál cserélődik – melyeket viszont nem varrnak el. Így tulajdonképpen A futurológiai kongresszus cselekménycsökevényekből áll össze. A fő történet persze nem marad befejezetlen, de a megoldás modoros, mesterkélt, összecsapott, mert nem szervesül a Lem regényében megalkotott világba. A futurológiai kongresszus így sem lett mainstream film, mivel a cselekmény jelentős hányada a disztópia bemutatásáról szól, nem feltétlenül kellett volna ezzel az erőltetett kutatós szállal gyengíteni a remek alapanyagot. Vagy kitalálhattak volna egy működőképesebb, a mű hangulatához és tempójához jobban illeszkedő fő küldetést (például a lázadás köré fel lehetett volna fűzni az egész sztorit).
Ennek ellenére A futurológiai kongresszus a Libanoni keringőhöz hasonlóan különleges, egyedi, maradandó élmény, méltán kapta meg az Európai Filmakadémia legjobb animációs filmért járó díját. Bár karakterei nem különösebben kiemelkedők, fő sztorija kicsit kusza és erőltetett, Folman filmjének erősségei, a kiváló atmoszféra és animáció elkábítják a befogadót. A bő két óra szinte perceknek tűnik csupán, annyira intenzív az elénk táruló CGI-disztópia. A futurológiai kongresszusra tehát érdemes befizetni, mert ez a film a Mátrixbeli vörös kapszula, egy olyan digitális ópium, mely nemcsak beránt az illúzióvilágba, de végre feltárja a romokban heverő fizikai valóságot is.
 
A futurológiai kongresszus (The Congress)
Színes, feliratos, izraeli-német-lengyel-luxemburgi-francia-belga animációs film, 122 perc, 2013
 
Rendező: Ari Folman
Író: Stanislaw Lem
Forgatókönyvíró: Ari Folman
Zeneszerző: Max Richter
Operatőr: Michal Englert
Vágó: Nili Feller
 
Szereplők: Robin Wright (Robin Wright), Harvey Keitel (Ai)
Jon Hamm (Dylan Truliner), Paul Giamatti (Dr. Barker), Kodi Smit-McPhee (Aaron Wright), Danny Huston (Jeff), Sami Gayle (Sarah Wright)
 
Bemutató: 2013. január 23.
Forgalmazó: Cirko Film
Korhatár: