bezár
 

film

2014. 12. 08.
A pusztában várva
Hajdu Szabolcs: Délibáb
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Hajdu Szabolcs új filmjében a stílus ül diadalt a tartalom, a szerzőiség pedig a zsánermozis kelléktár felett. A Tar Sándor Ház a térkép szélén című novellája nyomán készült Délibáb posztmodern zsonglőrködés, amely egyúttal a magyar filmtörténeten végigvonuló történelem-hatalom kérdéskört is kreatívan tárgyalja.

Nagyjából ide vezethető vissza, hogy Hajdu kurrens filmje nem csupán a hazai mozikasszáknál bukott embereset, de kritikai megítélése is vegyes, már-már negatívba hajló. Műfajfilmként gyenge, hangulatdarabként jelesre teljesít – így, aki a western, helyesebben az eastern újabb honosítására vágyik, könnyen csalódhat, ám a kontemplatív hangulatmorzsák, szerzői művek rajongói gyorsan a keblükre ölelhetik a Délibábot. Rögtön nyilvánvaló: Hajdu nem tömegtermék, a játékidő valamennyi percében saját hangját kívánja hallatni, és filmjét a Tamarával kezdett, majd a Bibliotheque Pascallal folytatott mágikus realizmus jegyében készíti. Ugyanakkor a Délibáb nyomatékosan zsonglőrködik választott műfajával, a westernnel, így szerzői közönségmozi, azaz midcult szándékozik lenni. Vélhetően emiatt ítélik meg jelenleg ódzkodást kiváltó, skizofrén műként: alkotói kézjegye túlzottan elnyomja a cselekményt, vagyis azt az elemet, amivel pályázhatna a széles publikum rokonszenvére, így pár dicső honi kivételtől (Dögkeselyű, A nyomozó, A vizsga) eltekintve feledésre ítélt filmként, a hazánkban szokatlan midcult újabb zászlóvivőjeként könyvelhető el.

Délibáb

Mindazok viszont, akik atmoszférára, experimentális hajlamra, elvárásaink totális felülírására vágynak, a Délibábra jobbára remekműként tekintenek. Persze, ilyen gyorsan nem dönthető még el, vajon kultfilmmé nemesedik-e vagy elfeledett kincsként vonul be a magyar kánonba, az viszont bizonyos, hogy Hajdu rögtön az első percekben abszurditást ígér. Kelet-európai lődörgést, csellengést filmez Nagy András kamerája, rendkívül meditatív stílusban. Mint a filmet fejezetekre tagoló rajzok (rajta sakállal, focilabdával, fémcsapdával) utalnak rá, a mozi kvázi-népmese, melyben a passzív helyzetbe sodort áldozathős végül a sarkára áll, és jól odaüt az őt elnyomás alatt tartó zsarnoki rendszernek. Ilyen értelemben Hajdu a Jancsó-féle itthoni politikai modernizmusnak adózik, történelemanalizáló zsánerfilmként szolgák és urak oppozíciójáról regél – a Szegénylegények csoportpszichológiája fennmarad, némi vadnyugati mozis ízzel.

Hajdu, csakúgy, mint az idén elhunyt modernista mester mozgásra alig bírt, inkább csak egy-két lépést tevő páriáit szemléli a felettük magasodók fémkarmában. Motiválatlan, céltalan szereplők téblábolnak a Hortobágy napfényben izzó, egyszerre Isten háta mögötti és vadromantikus messzeségében (ilyen rangban nem is áll távol a Talpuk alatt fütyül a szél eastern-betyárjaitól), csaknem becketti pusztaság foglalja el a látómezőt várakozással, a Semmi ránk telepedésével. Ez nemcsak az alföldi rabszolgatelep sínylődőire vonatkozik, hanem úgy érezzük, kollektív nyomor foglya mindenki. Essen említés akár a tájban mozgatott, a parancsnoki tekintetnek kiszolgáltatott véglényekről, kerüljön szóba a rongyos, bárdolatlan kiskirályok maroknyi tábora, a Délibáb hangsúlyosan feladatukat vesztett átlagfigurákat sorakoztat. Olyanokat, akik mellett elzakatolt az élet, és akik inkább holmi beidegződött kivagyiságból óvják területüket, és emiatt szánalmas, uralkodni vágyó senkiknek tűnnek. A szolgáknak jószerivel hasonló sors jutott: beleszoktak a posványba, lázadásra sosem gondolva tengődnek a „fucking Pusztában”, nem reménykednek semmi jóban, és arcuk, mozgásuk szinte Tarr Béla-i módon (a Kárhozat vagy a Sátántangó fekete-fehér rurális vidéke gyilkosan forró síksággá alakul) olvad bele a napszítta, keserves környezetbe.

Pontosan erre reflektál a Délibáb nagyjából első 20 perce, de Hajdu ezt egyszerre komolyan és ironikusan fejti ki. Abszurd, meseien karikírozott snitteken csoszogó öreg bácsi tekintete néz velünk farkasszemet, arany-vörös bőrszínű sakál járkál nehéz ketrecében, rozoga vonat siklik előre iszonyatos lassúsággal, a rozoga pályaudvar kalauza durmol, és környezete produktumává lesz. Hajdunál példásan vegyül a triviális, eseménytelen történetvezetés a képeskönyvekbe illő rajzokkal, egyszerre van jelen nála a modernizmusba illő kifejezéstelenség, valamint a játékos minőségek, így a Délibáb senkiföldje mitologikus-folklorisztikus entitássá válik (hasonlóan olyan modernista gyöngyszemekhez, mint a Találkoztam boldog cigányokkal is), a Godot-ra várvából ismert becketti pusztaság élő-lélegző tájjá formálódik nálunk, a gulyáspátrián. Az uralja a szereplőket, egy ilyen közeg helyezi el a karaktereket a lepukkant hatalmasságok és a nyűglődő kisemberek mikro történelmi-politikai játszmájában.

Délibáb

Ide csöppen Francis, a sztori voltaképpeni protagonistája (a Jarmusch-filmek örök epizodistájaként ismert Isaach De Bankolé a hollywoodi mellékszereplőként dolgozó David Oyelowót váltotta, játéka igen szuggesztív és elemi), és róla is kiderül, ugyanolyan motiválatlan figura, mint sorstársai.

Pusztán a helyi egzotikum miatt szólhatunk hangzatos spagetti western párhuzamokról. Mi több, a Django elszabadul blaxploitation western, rabszolgawestern-alműfaja is gellert kap. A Délibáb fabulájában ő is egy abszolút dezorientált, célját vesztett tengődő, egy ismeretlen közegben bucskázgató vándor, akit a környezet tart rabságában. A vidék illuzórikus délibábja csalja lépre minden hiábavaló szökési kísérlettel, pláne, ha a sötét éjszakában zajló őrületére gondolunk. Szubjektív rémképek űzik itt, tényleg a közeg ismeretlenségbe, a vadvidék fenyegetői erői csapnak le rá. Újfent példát látni a magyar filmtermést jelentősen meghatározó nyomasztó területábrázolásra: a posványba ragadtságot ezúttal nem sár szimbolizálja, hanem az átláthatatlan honi préri. Csellengő hőst kapunk, angolul szólva Francis, a labdarúgó egy vérbeli „reluctant hero”, aki beletörődne saját kizsákmányoltságába, és akaratán kívül, egy másik személy, a vezér Cisco kéjnőjeként szenvedő Anna közbelépése révén válik fekete bőrű hortobágyi Messiássá – így Hajdu (ráadásul saját felesége, Török-Illyés Orsolya közreműködésével) érdekes fricskát ad a férfiközpontú, maszkulin cselekvésimágónak, és a feminizmus kritikai, gondolkodásmódbeli, uralmi élét hozza játékosan előtérbe.

A Délibáb tehát szolgál hőssel, ám nem romantikus, klasszikus értelemben vett cselekvő hőst mozgat. (Ez is magyarázza, hogy Hajdu nem akcióorientált betétként, hanem dicstelen, hőstelenítő, leblendézett eseménysorozatként rendezi a végső leszámolásjelenetet.) Egy véletlenségből hérosszá avanzsáló kisembert kapunk, aki beleszürkült a Semmibe, bús szukafattyaként tengődne egy életen át, és örökké passzív maradna, ha nem lépnének közbe. Népmeseként sem hagyományos történet ez. Az antihős lovaglás helyett bevonatozik a „városba”, a rá és a kisközösségre veszélyt jelentő gazokat nem önnön erejéből, hanem tehetetlen, segítségre szoruló jedermannként bírja le, majd továbbáll, hogy ezzel esélyt nyújtson a menekülésre a többieknek is. Hajdu, illetve rajta keresztül Anna és Francis duója így szabadítja fel a terrorizált minivilágot. Ilyenképpen a Django elszabadul „jöttem, láttam, győztem” bosszúsztorija-asszonymentése jelenik meg egyfajta pastiche-ként, de nagyon óvatosan a kelet-európai hatalmi birok gondolatkörébe ágyazva. Nem véletlenül feszül egymásnak az elnyomottak kisszámú tábora a főgonosszal, a géppisztolyos, lovon ülő fogdmegek udvartartásával („henchmen”), indokolt a tömeg vs. egyén uralmi szembeállítása, így a Délibáb a nyáron debütált Fehér Isten kutya-ember-elnyomás tematikáját is örökíti, meditatív-elvont atmoszférája pedig a jancsói terrorpolitikát avatja posztmodern easternné, sőt, a focilabda, mint a birtoklásvágyat aláhúzó fétistárgy sem ok nélkül épül a drámaiatlan cselekménybe.

Délibáb

Stilizációja révén pedig korántsem elhamarkodottak Hajdu Lúdas Matyi-párhuzamai pöffeszkedő Döbrögikről, ispánokról és az őket csőbe húzó népi legényekről. Revizionista népmeseként, szándékosan átírt struktúrájú cowboyfilmként működik a Délibáb, amely leginkább kijátssza, nem pedig univerzummá építi választott zsánerét. Ugyan lehetne panaszkodni, hogy a magyar filmművészet hosszú történelme során a direktorok leginkább áthallásosan fogalmazták vászonra kínzó problémáikat (lásd a Szegénylegények Kiegyezés idejére helyezett 1956-paraboláját), ám a Délibáb saját kontextusában hibátlanul működő diktatúra-pamflet, benyomásokkal, nem megkövült sztorisémákkal hódító szerzői film, amely átesztétizáltan, hipnotikusan dolgozza ki egyetemes vízióját Magyarország alig-alig változó történelméről.

 

Délibáb

Színes, magyar-szlovák western, 2014, 90 perc

Rendezte: Hajdu Szabolcs

Írta: Hajdu Szabolcs, Lovas Nándor, Jim Stark

Zene: Billy Martin

Operatőr: Nagy András

Vágó: Politzer Péter

Szereplők: Isaach De Bankolé (Francis), Razvan Vasilescu (Cisco), Török-Illyés Orsolya (Anna), Dragos Bucur (Kokas), Polgár Tamás (Attila)

Forgalmazza: A Company Hungary Kft.

Korhatár: 16

nyomtat

Szerzők

-- Szabó Ádám --


További írások a rovatból

Az Arcok visszapillantóban és a Kiáltvány a gyerekekért a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon
Beszélgetés Hevér Dániel rendezővel és Kertész Zsanett forgatókönyvíróval a Valami madarak című filmjükről
Hayao Miyazaki: A fiú és a szürke gém

Más művészeti ágakról

Interjú Wéber Kristóffal a klasszikus művészetekről és a Keringőről
Nils Frahm: Day
Szálinger Balázs volt a Költőim sorozat vendége


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés