bezár
 

film

2016. 10. 11.
Két világ között, a sós vízben
Gianfranco Rosi: Tűz a tengeren
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
A menekültválságnak nevezett új népvándorlásról nemzetközi és hazai viszonylatban is rengeteget hallunk, de a média híreiből és a politikai retorikából pont a lényeg hiányzik: a „migráns” fogalma mögött a valódi emberek, akikkel Gianfranco Rosi Tűz a tengeren című letaglózó dokumentumfilmjében végre találkozhatunk is.

Kétségtelen, hogy az eddig ismert világ változóban van, és az értelmetlen vallásháborúk miatt legalább olyan nagy jelentőségű kulturális átalakulást élünk meg, mint 1000 éve a Római Birodalom bukását okozó tömeges népmozgásban, az Amerika felfedezését követő évszázadokban vagy az első-második világháborút utáni határátrendeződések eredményeként. Sokan hangsúlyozzák, hogy a nyugati-kereszténytől radikálisan különböző kultúrkörből érkezőket nem szabadna befogadni, vagy legalábbis őket asszimilációra kell kötelezni (például a burka nyilvános viselésének betiltásával), mert az európai kultúra veszélybe kerül, a nők elleni erőszak elharapózik, és a terrorizmus mindennapossá válik majd Nyugaton is.

Pedig, ha a szélsőséges eseteket eltávolítjuk a képletből, a közel-keleti és afrikai menekültek és köztünk nincsenek is olyan nagy különbségek. A hazájukat elhagyó emberek ugyanúgy élni szeretnének, mint mi, hasonlóképp relatív nyugalomban és békében kívánják felnevelni gyermekeiket, mint mi, és többségüket undor tölti el a fundamentalista vallásháborúk és terrorizmus láttán, akárcsak minket. Sőt a kényszerűségből útra kelőket talán még nagyobb mértékben taszítja a vallási-ideológiai alapon elkövetett vérontás és embergyalázás, hiszen testközelből tapasztalhatták meg afrikai országokban (Szudán, Szomália, Nigéria, Líbia) vagy Szíriában az európai és amerikai aggyal felfoghatatlan gonoszságot és embertelenséget. Mikor sokan a más bőrszínű vagy idegen nyelvű bevándorlókat szidják, őket gyávasággal, lustasággal vagy ravaszkodással vádolják, valószínűleg bele sem gondolnak, hogy hasonló helyzetben nagy eséllyel nekik is az életben maradás lenne a legfontosabb, amiért bármit megtennének, akár még az életveszélyes, több száz kilométeres hajóutat is bevállalnák a szabadságért és a boldogságért. Erről a kegyetlen útról és a megérkezésről szól tulajdonképpen Gianfranco Rosi a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb filmnek járó Arany Medve-díjjal jutalmazott dokumentumfilmje, a Tűz a tengeren is.

A görög partoknál felborult migránsok

A többszörösen díjazott dokumentumfilmes Gianfranco Rosi (Tengerszint alatt, Róma körül) maga is afrikai országban (Eritrea) született, így személyesen is megtapasztalta az afrikai káoszt az eritreai függetlenségi háború idején (1977). A Tűz a tengerent ezért nyilvánvalóan a szolidaritás hatja át tárgyilagos, direct cinema-stílusa ellenére.

Ez az ötvenes-hatvanas években elterjedt „légy a falon” dokumentumfilmes magatartásmód páratlanul nagy erőt kölcsönöz Gianfranco Rosi alkotásának, melyben a filmalkotó a parti őrséggel kivonult a tengerre, hogy az események sűrűjében rögzítse a nyers valóságot. Így, bár egyre több és több játékfilm és dokumentumfilm készül menekülttémában (Dheepan, Abdul & Hamza és Mundruczó Kornél jelenleg is forgó Felesleges ember című drámája), a Tűz a tengeren tud újat mutatni, sőt kissé vontatott történetének utolsó harmadában elemi erővel sokkol a Földközi-tengeren újonnan érkezett túlzsúfolt transzport képeivel.

A Tűz a tengeren direct cinemás stílusa miatt kicsit megtévesztő is lehet, sőt már-már játékfilmként működik. Hiszen Gianfranco Rosi műve egy igen jól összevágott, több szálon futó történet, melyet részint a valóság írt, részint a kamera jelenléte kényszerített ki. Azaz a menekültek képei nyilvánvalóan beavatkozásmentes, tényleg pusztán megfigyelt eseményeket mutatnak be, míg a közeli olasz szigeten, Lampedusán játszódó, olasz család mindennapjait leíró jeleneteket láthatóan szerzői utasítások is formálták. Ugyanis az afrikai és szíriai migránsok mellett az olasz kisfiút, Samuele-t követi Gianfranco Rosi, ezzel többé-kevésbé sikeresen párhuzamba állítva az európaiak bevándorlókról alkotott véleményét az afrikai és közel-keleti krízisekkel.

Tűz a tengeren (2016)

A Tűz a tengeren legerősebb része, „történetszála” egyértelműen a menekülteket bemutató szekvenciák összessége. Ezekben a jelenetekben az afrikai és szíriai kétségbeesett, kiszáradt és hullafáradt emberek mentése tárul a néző elé. Megismerhetjük az embertelen körülmények között utazók emberi oldalát és a „vándorlás” valódi okait is. Nők, gyerekek, csontsovány férfiak összezsúfolva egy többszintes csónakon, melyen több száz kilométert utaztak. Innentől kezdve értelmetlenek a rosszindulatú nyugati kérdések, hogy „ki pénzeli ezeket” vagy „miért nem maradtak otthon, és harcolnak a saját hazájukért”. Már a puszta látvány elég: egyesek ezért akár 800 dollárt is fizettek, hogy a bizonytalanságban, olajszagban, napon aszalódva, élelem és víz nélkül kikössenek a Földközi-tenger valamelyik szigetén, az elvileg felvilágosult európai nemzetek segítő keze után kapaszkodva. Totálisan értelmetlen azon filozofálni, hogy e férfiak és nők számára volt-e más alternatíva, miután látjuk, ahogy az olasz parti őrség félholt vagy halott, eszméletlen, idegrángásos embereket emel ki a sós vízben hánykódó transzportból. Akiben van egy fikarcnyi kis empátia, annak nem kell megmutatni Líbia börtöneit vagy a szétbombázott szír városokat ahhoz, hogy kapizsgálják: a migránsnak nevezett néptömeg valami felfoghatatlan iszonyat elől menekült, mellyel szemben még a Földközi-tenger bizonytalansága, sőt a kiszáradás miatti és a fulladásos halál is jobb alternatíva.

Persze mind tudjuk, hogy a délolasz városokban milyen zavargások zajlottak, és sokan éppen emiatt zárkóznának el mindennemű segítségnyújtástól, reprodukálva Alfonso Cuarón Az ember gyermeke című disztópiájának fallal körülvett nyugati civilizációját. Azt pedig Gianfranco Rosi művének róhatnánk fel, hogy ezekből a képekből semmit nem mutat, csak a jórészt passzív áldozatként sodródó, a hatóságok által gépiesen, birkatömegként kezelt bevándorlók képei tárulnak elénk. Azonban elhamarkodott lenne ezért ostorozni a Tűz a tengerent, minthogy magában hordozza a választ a déli és a keleti határoknál zajló zavargásokra: a kegyetlen exodus alatt megélt csapások próbára teszik az emberek tűrőképességét, és a húr bizony sokaknál pattan el. Ezért is szerencsés, hogy Rosi megpróbál objektív megfigyelő maradni, és a lényegre koncentrál: a Földközi-tengert hatalmas küzdelem árán szelik át az afrikai és szíriai menekültek, és a hatóságok megpróbálnak segíteni ezeken a szerencsétleneken.

Tűz a tengeren (2016)

Természetesen a Tűz a tengerenben megjelennek apró súrlódások, legyen szó a szírek és az afrikaiak közt vívott látszólag barátságos tábori focimeccsről, vagy a szigorú hatósági ellenőrzésekről, melyek során halljuk, látjuk az előítéletes őrök gúnyos mozzanatait, beszólásait. De ezeket nagyjából arányosan ellenpontozzák az ijedt arcú nők, a félholt férfiak képei és a mentésben résztvevő humanista lampedusai orvos megható monológja a segítségnyújtás fontosságáról és a halott anyák, gyermekek elviselhetetlen látványáról.

Tehát a Tűz a tengeren témájának keretein belül komplexre sikerült, és a konkrétan a menekültekkel foglalkozó részei magukkal ragadnak. A Lampedusán játszódó családi történettel viszont vannak problémák. A lampedusai epizódokban egy Samuele nevű iskolás kamaszfiút követünk nyomon, aki éli mindennapjait. Amellett, hogy ezek a részek kedvesek, mulattatók, sok a probléma velük.

Először is kérdéses, hogy ezeket az epizódokat miért kellett leforgatni. Samuele jelenetei egyrészt a hasonlóságot hangsúlyozzák: ő, családja és a csónakon érkezők is emberek, akik vágynak a nyugodt életre, a konvencionális életritmusra. Illetve vágynak egyáltalán arra, hogy apák, anyák és gyerekek lehessenek. Samuele, szülei és a menekültek a tükör két oldalán állnak, és csupán annyi a különbség köztük, hogy az afrikai és szíriai bevándorlók lába alól kihúzták a normális élet alapját jelentő talajt. Pedig az a színesbőrű kisfiú, akit rongybabaként emel át az egyik olasz parti őr a mentés során a hajóra, ugyanúgy tanulhatna az iskolában angolul, mint Samuele, és ugyanúgy lődözhetne csúzlijával kaktuszokból faragott arcokra, mint Samuele. De az értelmetlen háborúk miatt önhibáján kívül vált otthontalanná, identitásnélkülivé.

Tehát a Tűz a tengeren egyfelől a szolidaritást és a hasonlóságot hangsúlyozza lampedusai félig-meddig megrendezett jeleneteivel. Másfelől viszont meglehetősen zavaró elemként funkcionálnak Samuele bizonyos megnyilvánulásai, melyek miatt a direct cinema stílus közvetlensége és kommentárnélkülisége ezúttal éppen a Gianfranco Rosi-féle főkoncepció ellenében dolgozik, hiszen nincs konkrétan kibontva, orientálva ezek jelentése. Avagy, ha inkább egy költői dokumentumfilmet szeretett volna készíteni Rosi, melyben a kegyetlen körülmények közt menekülő emberek és a nyugati világban élők közti hasonlóságot hangsúlyozza, akkor szükségtelen volt megzavarni a nézőt az ellentétes olvasatot erősítő képsorokkal. Melyeken Samuele barátjával emberi arcokat farag ki a kaktuszokból, és csúzlikkal, petárdákkal lövik-robbantják azokat halomra. Vagy még direktebb utalás a nyugati idegengyűlöletre az a pár epizód, melyben Samuele kezével puskát formálva, szájával fegyverropogást imitálva lövöldöz a tenger felé, a migránsokat is mentő, szállító hajóra. Majd Samuele barátja szinte ijedten nyugtázza egy idő után a még mindig ész nélkül puffogtató fiúhoz, hogy „már mind meghaltak, elég”.

Tűz a tengeren (2016)

Szóval nem nehéz párhuzamot vonni e képsorok után a szétlőtt kaktuszok és menekültek között sem, főleg, hogy a Tűz a tengeren elbeszélőlogikája szerint egy-egy bevándorló-szekvenciát egy-egy Samuele-jelenetsor követ. Amennyiben nem volt szándékolt képzettársítás a lövöldöző kisfiú képe, Gianfranco Rosi kissé következetlennek mondható. Ha pedig mégis tudatos alkotói döntésként igyekezett ezzel ábrázolni a zárt gondolkodású nyugati xenofóbok migránsokkal szemben tanúsított ellenszenvét, akkor a Tűz a tengeren túlterhelt, kissé modoros dokumentumfilmnek mondható, mivel az európaiak, a „befogadók” bevándorlókra adott reakcióját ezekkel az egyszerre direkt és mesterkélten metaforikus Samuele-jelenetekkel nem tudta kellő komplexitással ábrázolni.

Ráadásul emellett van néhány lampedusai momentum, mely túl elnyújtottra sikeredett, sőt feleslegesnek tűnik. Ilyenek a családi jelenetek, képsorok (mosogatás, megágyazás), melyek közül sokból nyisszanthatott volna Rosi, s az sem igazán érthető, hogy a búvár vagy a rádiós figurájával miért kellett még tovább bonyolítani az amúgy is több szálon futó dokumentumfilmes cselekményt. Főleg, hogy a búvárjelenetek, bár képileg érdekesek, de tartalmi szempontból kevésbé motiváltak.

Tűz a tengeren (2016)

Habár az utóbbi pár bekezdésben kicsit szigorú voltam a Tűz a tengerennel, összességében egy nagyon erős kreatív dokumentumfilmről beszélhetünk, mely megérdemelten nyerte el a Berlinale fődíját. Hibái ellenére is fontos filmalkotás, melyet a berlini zsűritag, Meryl Streep mellett állítólag az olasz miniszterelnök is nagyon szeretett: olyannyira, hogy állítása szerint a film első megtekintése után legszívesebben azonnal szétosztotta volna Gianfranco Rosi művének DVD-jét az Európai Unió politikusai között. S az olasz vezetőnek ebben igaza van, hogy a Tűz a tengerent érdemes megnéznie nemcsak az európai hatalmasságoknak, hanem a közösség összes tagjának, hogy ne csak ferdítéseket halljanak a fals tévéhíradókból. Habár sajnos, ahogy a híres internetes mém is tartja, a „gyűlölködők gyűlölködni fognak” valószínűleg a dokumentumfilm megtekintése után is.

 

Tűz a tengeren (Fuocoammare)

Színes, feliratos olasz-francia dokumentumfilm, 109 perc, 2016.

Rendező: Gianfranco Rosi

Forgatókönyv: Gianfranco Rosi, Carla Cattani

Operatőr: Gianfranco Rosi

Producer: Gianfranco Rosi, Donatella Palermo

Vágó: Jacopo Quadri

Szereplők: Pietro Bartolo, Samuele, Caruana, Maria Costa, Mattias Cucina

Bemutató: 2016. október 6.

Forgalamzó: Vertigo Media Kft.

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

nyomtat

Szerzők

-- Benke Attila --

Benke Attila az ELTE Bölcsészettudományi Karán végzett 2012-ben filmtudomány mesterszakon, ugyanitt 2016-ig a Filozófiatudományi Doktori Iskola Film-, média- és kultúraelmélet programjának hallgatója volt. Jelenleg filmkritikusként, újságíróként, szerkesztőként tevékenykedik számos kulturális folyóiratnál és portálnál, valamint filmes műfajelméleti kutatást végez, és magyar filmtörténettel is foglalkozik.


További írások a rovatból

A 74. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál
A legkülönbözőbb természetű titkok a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon
Mehran Tamadon: Ahol nincs isten & Legrosszabb ellenségem

Más művészeti ágakról

gyerek

Kabóca Bábszínház: Dödölle
kabai lóránt el sem kezdett versek kötetbemutató és kiállításmegnyitó Miskolcon
Paweł Pawlak: Ancsa, avagy vázlatok tüsszögő svájcisapkával, Pagony, 2024


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés