bezár
 

irodalom

2009. 09. 04.
Eltávozott egy idevalósi
Kurt Vonnegut: Ördögcsapda. fordította: Szántó György Tibor. Maecenas Kiadó, 2009, 256 oldal
Eltávozott egy idevalósi „Amennyiben ön úgy véli, hogy apám helyenként pongyolán fogalmazott, lehet, hogy igaza van. De biztos, ami biztos, fussa át még egyszer a szöveget.”
A fekete humor mesterének utolsó könyve” egy évvel a halála után, 2008-ban jelent meg. Örökösök által összeszedett, kiadatlan írásokat tartalmaz. Ne gondoljunk félbehagyott vagy később megjelentetni kívánt darabokra: Vonnegut mindig tisztában volt azzal, mit írt meg, és mit akar kiadni. Ezekről a szövegekről senkinek sem szólt, valószínűleg szándékosan – de ebből se vonhatunk le túl sok tanulságot. Körülbelül ugyanazt kapjuk benne, egy életmű egy-egy pillanatának publikálásra nem szánt hajtásaiként, amit Vonneguttól megszoktunk. „Amennyiben ön úgy véli, hogy apám helyenként pongyolán fogalmazott, lehet, hogy igaza van. De biztos, ami biztos, fussa át még egyszer a szöveget” – írja fia, Mark, író és gyermekorvos, a könyv bevezetőjében. Ha valami tiszteletet ébreszt, hát az a tény, hogy nem kiadásra szánt szövegek utolsó porcikája is ugyanannak az erkölcsi figyelemnek a nyomát viseli.

Az olvasó idejét és figyelmét szentségnek tekintette” – innen a figyelem. Vonnegut nem az az író, aki komplexitásukat önmagukban hordozó, szép tárgyakat kívánna letenni az asztalra, szemlélődés, esetleg tiszteletkeltés céljából. Irodalmi műként a kötet egy-egy novellája valóban alul is marad a szép beszéd bizonyos követelményein. Ő ugyanis más pályán dolgozik: író és olvasó között kíván összekapcsolódásokat létrehozni, a világban való cselekvés részeként. Olyan konszenzust teremteni, legalább az olvasás idejére, amelyben egyszerre fénylik fel egymásnak ellentmondó dolgok értéke is, s értelmezhetetlenné válik a pusztítás bármilyen indoka. Ahogy a második világháború egyik – nem legelőnytelenebb, de jó megoldásokat a többihez hasonlóan lehetetlenné tevő – helyzetébe beszorult amerikai tiszt mondja a könyv egyik példázatában: „A fenébe! Egyszerre fogom mindenkinek a pártját. Mert értem, mitől olyanok, amilyenek.”



Megértette, hogy a tartalom csak egy része a történetnek, ezért zsigeri szintű kapcsolódást keresett a közönséggel”. Valóban, Vonnegut nem félt a bulvárosan egyszerű példabeszédektől, a nevetéstől, könnytől, gyásztól, az élet néha bunkó módon egyszerű tényeitől, s az olvasóval való kapcsolatteremtés ugyanennyire alapvető módszereitől. Valószínűleg azért nem, mert épp ezekről a dolgokról, épp ezekkel az emberekkel kívánt beszélni. Mint egyszerre rafinált és igaz leegyszerűsítéssel mondta: „leginkább akkor bízom abban, amit írok, és feltehetőleg mások is akkor bíznak benne a leginkább, amikor a mondókám leginkább úgy hangzik, mint egy indianapolisi ember mondókája. Ugyanis odavalósi vagyok.” Vonnegut nem elkápráztatni, hanem részt venni akar, ehhez pedig az elképzelhető legnagyobb önfegyelemmel és munkával áll neki. Humanista értelemben ezt így fordíthatjuk: a maga részéről megteszi, amit megtehet.

Ha pedig valamelyik szöveg tartalmát nem találja elég érdekesnek, vegye szemügyre a szerkezetet, a ritmust, a szóhasználatot. Ha Kurt nem tanítja meg arra, hogy mi fán terem az olvasás és az írás, akkor önnek alighanem valami más időtöltést kell keresnie” – véli Mark. Az utolsó utáni könyv valóban jó alkalom arra, hogy figyelmünket a számára precízen és előzékenyen beállított konkrét vonalvezetésről kiterjesszük arra, hogyan is csinálja ezt Kurt. Szeretettel.

nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés