„Faljon annak a szívéből az éjszaka, aki azt meri mondani, szebben is történhetett volna” – mondja a regény nyitó fejezetében Schütz bácsi. A szegedi nagyárvízzel kezdődik és záródik a történet, és a jelenet, melyben az előbbi idézet elhangzik, hétköznapi fogalmaink szerint egyáltalán nem mondható szépnek: katasztrófa elől menekülő emberek mindenütt, egy elhagyatott, feldúlt ház, süvítő szél és vastag virágszirom-szőnyeg az üres lakásban. Kulcsmondat ez, mely a regény két jellemző vonását is előrevetíti. Semmi sem az, aminek látszik. Erkölcsi, esztétikai, illetve filozófiai alapfogalmak értelmeződnek újra, és felszólítják az olvasót, hogy ne dőljön be a konvencióknak, de még az egyes fejezetek elbeszélőinek, szereplőinek se.



A regény, ebben a legtöbb kritika megegyezik, zabáltatja magát. A két "keretfejezet", melyeknek címét csak a tartalomjegyzékből tudjuk meg ,öt fő részt fog közre. Az első, a Vad mimóza, Pelsőczy Klárára fókuszál. A következő, A cigányok bejövetele című részben is felbukkannak az elsőben bemutatott szereplők, de a lényeg a Gilagóg vajda által vezetett, Szegedre vándorolt csapat "honfoglalása" lesz. Nem is annyira a cigányok mindennapjai, mint annak a bemutatása, hogy mit jelent, milyen hagyományokat, gondolkodásmódot, veszélyeket hoz magával az "elemekhez" való túl közeli élet. A regény (bár 1838 és 1879 között játszódik) történelmi eseményei, csatái annyira az egyediben rejlő tipikusra, általánosra fókuszálnak, hogy emlékeztetik az olvasót más, hasonló helyzetekre, döntésekre. A besúgók, jelentők, rendőrfőnökök ábrázolása közben önkéntelenül is a 20. századi történelemre asszociálunk. Az Édes húsban, a Szép Péterről szóló ötödik, befejező részben a legtöbb jelenet – a Tisza parti városon kívül – Bécsben játszódik. A császárvároshoz, akárcsak Szegedhez, szinte minden szereplőt köt valamilyen negatív emlék vagy kapcsolat. Veszélyes, a természeti elemektől távol álló, idegen hely, ahol el lehet tévedni, de mégis kikerülhetetlen.

A szövegen végigvonuló „tanítások”, „intelmek” sorozatát (néhol már-már prófétai hangon) Pelsőczy László kezdi. A részegsége folytán látszólag rossz apa mondja lányának, Klárának: „csúf szavak hallatán ne botránkozz” (14. o). Lányát nem akarja megkímélni a halott ember látványától sem: „ne félj tőle Klárikám!” (23. o). Újradefiniálódik a regényben a halál, a kereszt, a jézusi stigmák, a bűn, a szeretet, a fájdalom, a szépség és csúfság, hűség, boldogság, költészet és az igazság, mindig az éppen aktuális beszélő szempontjából, az értelmezőt is jellemezve ezzel. Sok definíció, állítás látszólag ellentmondásban van önmagával, elbizonytalanítja az olvasót, akár a cselekmények elbeszélésének módja – a regény öt fejezetében, az öt főszereplő szemszögéből mindig kicsit másképp ismerjük meg a történteket. A mű központját képező előadáson hangzik el Gilagóg vajda szájából: „amitől fogva valami van, attól fogva az a valami nincsen" (326.o). Vagy máshol: „nem az hal meg, akit eltemetnek” (24.o), „mellette rossz lesz, de biztosan szép lesz” (131)  – mondja Somnakaj, a cigánylány Szép Péterről.

A történet középpontjában álló, Szép Imre által tartott előadásról minden szereplőtől mást tudunk meg. Klárában, aki alig emlékszik valamire, az marad meg, hogy „a növénynek semmiféle vonatkozásban nincsen dolga az emberrel, mert minden máshogyan van rajta, mint ahogy elgondolhatnánk.” (145. o) Az előadásról, melynek címe ugyanaz, mint a könyvé: Virágzabálók, csak emlékfoszlányokat olvashatunk. Témája egy nemlétező regényről írt kritika. Könyv az ugyanolyan című könyvben, ezáltal kézenfekvő a párhuzam, és hogy kísérletet tegyünk arra, hogy a "valódi" regényt a fiktívről hallott információk alapján értelmezzük. Ahogy a növény is kiismerhetetlennek tűnik, úgy lesznek a műben a kérdések megválaszolhatatlanok, az emberi érzések felgöngyölíthetetlenek, és a történetek úgy, ahogy valójában történtek, elmesélhetetlenek. „Soha nem mondható egészen, ami megesik velünk” (21. o); „s ha pontosan tudnám, hogyan történt, akkor is másként mondanám el” (244.o). De miként a növény működése is érthetőbb, ha szakértő szemmel vizsgáljuk, úgy állnak össze az egyes szereplők történetei, az öt fő rész szövegei kerek egésszé, és, mivel „amit szeretnénk (…) nem is lesz soha” (388. o), a lényeg, a főszerep a mesélésé lesz. Azé a mesevilágé, ahová a részeges Pelsőczy repíti kislányát, és aztán Klára ugyanezt a mesevilágot szeretné visszavarázsolni házasságába, több-kevesebb sikerrel, amikor a világ kezd átláthatóvá válni.

Az igazmondás először nevetségessé válik a cigányok Habred nevű „igazmondója" személyében, aki semmi mást nem tud ismételgetni egész életében, csak azt, hogy „Adjatok pénzt!”, majd mindez végül tragikusan kiüresedik. „Ki kíváncsi a valóságra, ha lehet szebbet is mesélni nála.” (50.o) A víz, a Tisza pedig a valóságot, azon belül is a halált jelképezheti, a mesélés ellentétét. Ellenségévé válik a legtöbb szereplőnek, mellyel meg kell küzdeni. De ahogy a szegediek számára, mindegy milyen nemzetiségűek, értelmetlen dolog azt kutatni, hogy is, miért történnek a valóságban a dolgok, a „bécsi urat”, a Szegedre küldött titkosszolgálati ügynököt, úgy tűnik, pont ez érdekli. Jellemző, hogy Szép Imre előadásából az ellenkezőjére emlékszik annak, mint Klára: „Minden, ami az emberi viszonylatokban történik, a növényi organizmusok játékával is szemlélhető?!” (328. o)

Véleményem szerint az olvasó elbizonytalanodása, a kiismerhetetlenség csak látszólagos, a Tisza által jelképezett valóságra vonatkozhat, de egy másféle viszonyítási rendszerben, a szegediek fiktív mesevilágában mintha mégis minden kapcsolatra és eseményre meglenne a magyarázat. Ha máshol nem is, Schütz doktor fejében, aki döbbenetes módon mindenről tud, és szinte minden betegséget orvosol. Olyan ő, mint a könyv írója, élvezi, hogy a kezében futnak össze a szálak. És, ha maradnak is rejtélyek az öt szereplő fejezetéből megismert történetek mozaikdarabjait összerakva, épp csak kellemesen annyi, hogy az olvasó a saját történeteit, legendáit is hozzájuk tudja írni.

Az érzések és az események valósággal áradnak, folyamatosan újraolvastatják magukat. De milyen ez a regényben ábrázolt világ, amely ennyire beszippantja az olvasóját? „Egyszerre teremt magyar és közép-európai mítoszt, alföldi veszedelmes viszonyokat, tündérmesét és haláltáncot” – olvashatjuk a fülszövegben. Ez mind igaz. Mégis,  számomra az a legszembetűnőbb, hogy ez egy igen szerethető világ. Darvasi olykor naturalista aprólékossággal ábrázolja az élet különböző megnyilvánulásait. A haláltánc, vagy a szereplők önpusztításának dacára a sorok végkicsengése az életimádat lesz. A virágzabálás aktusa is ellentmondó. A virág pozitív, általában az élet szeretét jelképezi, de a szereplőkre nézve, akik megeszik azt, halálos. A legszebb pillanatokat undorító dolgok veszik körül, és az így kialakult teljességérzetet keltő világban még a szegedi utcákon terjengő lószar-szag is szerethetővé válik. Klára, az igen aprólékosan megrajzolt figura, a legszebb példája ennek. Amikor először válik láthatóvá számára Ádám, a fiú a szennyvízbe zuhan, és ő onnan segíti ki. Nem irtózik a szagtól. Miután megerőszakolják a katonák Bécsben, meglepő módon nem negatív természeti kép tárul elénk, de „Visszatér a jó idő.”(153.o) Olyan nő, „akinek minden jó”, mert az apja megtanította rá többek között, hogy „meg lehet tanulni a várakozásban a jót” és hogy a boldogság elhatározás kérdése.

Nemcsak jó és rossz, szép és csúf alkot a regényben szétválaszthatatlan egészet, de ugyanígy él a városban is együtt magyar, cigány, német, zsidó, szerb (és még egy Pietro nevű olasz is felbukkan). Elválaszthatatlanok egymástól az emberi kapcsolatok, sorsok. Egymásba folynak, akár a Tisza. Klára életében három férfi játszik döntő szerepet, három testvér. Ennek a szövevényes szerelmi négyszögnek áll a középpontjában 1848 Vízkereszt éjszakája. Apránként tudjuk meg, mi történt akkor éjjel, de már a Kláráról szóló részben is sejteni lehet. „Mindenki eljön”. Vagyis Klára szeretkezik mindhárom testvérrel, és teherbe esik, hogy az is eldönthetetlenné váljon, kitől.

A regény nyelvezete egyes helyeken a népdalokéra vagy a mesékére emlékeztet („Olyan vagy, kislány, mint a nyírfaág.” 13. o). Néhol szinte költőinek számító képek színesítik, máshol meg mintha a giccs határát súrolnák. Bár ez a stílus kétségkívül összhangban áll a történettel, és a szereplők érzelmi életével, karakterével. Vannak egyszavas mondatok, tőmondatok, és vannak áradó, hömpölygő sorok, és olyan nyelvi elemek is, melyek nevetésre ingerelnek. A cigányok, akikhez eljön Schütz, a német orvos, a káromkodásban („sájsze”) varázsszót vélnek fölfedezni, és csodálkoznak rajta, hogy nem történik semmi, amikor kimondják.

A regényben sok az implicit és explicit utalás írókra, irodalmi művekre, filmekre. A legtöbb kritikus megjegyzi, hogy a mű Akutagava novellája alapján készített filmből (A vihar kapujában) merítette az ötletet, hogy több szereplő történetéből áll össze egésszé, de az irodalomban sem előzmények nélküli ez a fajta elbeszélésmód. Jellemző, hogy ki mit olvas a regényben. Klára a romantikusokat szereti, Zsófia pedig a klasszikus irodalmat ismeri jobban. A „tanító” Pelsőczy László szerint a legnagyobb író Shakespeare volt. És valóban, akár a Szentivánéji álomban, a Virágzabálókban is, elválaszthatatlanul él együtt hús-vér ember a „tündérvilág” alakjaival: Féreg úrral, Levél úrral, Mama Gyökérrel és a Fűmuzsikussal. Olyannyira, hogy nemcsak egymás életének részeivé válnak, melyből a bécsiek nem látnak semmit, de az egyik főszereplő, Ádám, maga válik halálában Fűmuzsikussá, szerepet cserél az eredetivel. Egy másik Shakespeare dráma, a Velencei kalmár három ládikája is visszaköszön a regényben, fadobozok formájában, melyet Klára szintén apjától kap. Csak ezek azt a három szót rejtik magukban, hogy „igen, nem, talán”. Eszünkbe juthat itt akár Kemény István kötetének (Hideg) ugyanilyen című kezdő ciklusa is.

Rafinált, játékos regény ez, az olvasó időnként elmosolyodik, hogy mennyire. Az elbeszélő több helyen vonja kétségbe saját írói létjogosultságát is. Ennek ellenére Darvasi mást sem tesz, mint még további majd 700 oldalon próbálja meg, az egyik főszereplője által kinyilatkoztatott lehetetlent. Lehetséges, hogy épp ez a legfontosabb tanítása a városnak a szerző számára, akinek életében Szeged központi hellyel bír. Megkísérelni a lehetetlent.

A Virágzabálóknak egész biztosan hosszú, és jelentős utóélete lesz. Legjobban sikerültnek az első részt tartom, melyhez képest az utolsó fejezetek mintha veszítettek volna eredetiségükből, tündérvilágot teremtő erejükből. Klára talán a legösszetettebb, legérdekesebb figurája a regénynek, akinek tenyerén a krisztusi stigmák láthatóak. Minden férfiszereplőnek halála pillanatában, vagy más, döntő élethelyzetben ez jut eszébe, nem nélkülözve az erotikus felhangot sem. Közel sem mondható ő a szó keresztényi értelmében szentnek. Sőt. A misére nem figyel, és – legalábbis látszólag – gyerekkorától kezdve a „hús”, a testi vonzalom áll érdeklődésének központjában. Életimádó, szórakozott, ösztönös – nagyszabású figura.

A Virágzabálók egy idealista gyönyörű kísérlete arra, hogy megpróbálja azt, amiről úgy gondolja, hogy lehetetlen. De nagyon úgy tűnik, hogy érdemes. A többszöri elbeszélői sugallatok ellenére sem megvalósíthatatlan, hogy a város „lelkét” regény, szavak formájába öntse.