bezár
 

irodalom

2010. 02. 14.
Ássuk ki vagy faljuk fel?
Farkas Péter: Kreatúra. Magvető, 2009.
Ássuk ki vagy faljuk fel? A Kreatúra az emberi szenvedés stációinak bemutatásán keresztül az irodalomhoz, a betűhöz, a (szöveg)korpuszhoz fűződő viszonyunk mélyére ásat. De vajon kezelhetünk-e irodalomtörténeti rejtvényként egy szöveget? Értünk-e egy művet a sokszor nehezen beazonosítható háttérinformációk nélkül? E sorok írója kimondottan élvezi a kutatómunkát, de Farkas Péter regényének befogadásában ez a munka éppen hogy megakasztotta, eltávolította a szövegtesttől.
A Deák téren álló, pompás, szabályos Kempinski hotel épületében való gyönyörködésünket a bejárat előtt álló hatalmas kő zavarja meg. Miért tették oda? Az alap kiásása közben bukkantak rá, és az illetékesek úgy döntöttek, megőrzik, mi több, központi helyre állítják. Talán babonából, vagy, hogy érzékeltessék múlt és jelen közt fennálló folytonosság iránti tiszteletüket, vagy azért, mert egyszerűen nem tudtak megválni tőle. Úgy tűnik, hogy a monumentális épület még ezt a hatalmas követ is elbírja. Farkas Péter Kreatúrájában a Hölderlin köpönyegéből előbújt hősök viszont nem bírják el a köveket (emlékeket, szavakat). A múlt lehúzza Farkas figuráit, ahogy azt az Antcsel Pál (Paul Celan) nevű szereplőnél is láthatjuk, aki a Szajnába öli magát.

A könyv látszólag három különálló részének szereplői antik görög hősök, vagy akár Krisztus történetére emlékeztető harcot vívnak az anyaggal (korpusz), legyen az kő, homok, ruha, víz, vagy emberi test. De a legádázabbnak a betűvel, a papíron álló szöveggel folytatott küzdelmük tűnik. Erre találjuk a legtöbb utalást, ez jelenik meg a legkülönfélébb formákban: a levelet felfaló Hölderlin, a papírról a betűket leáztató, a könyvektől és aláhúzásoktól megszabadulni nem tudó (vagy abba kapaszkodó) Paul Celan, de a „véglény”, a kreatúra figyelme is mindenben kalligráfiát lát, legyen az madarak vonulása, vagy egy település körvonalai.

Épp annyira küzdenek a betűvel, az élet valamilyen rendbe, például szövegbe öntésével, amennyire e rögzítés jelenti számukra az utolsó támaszt is, a menedéket az őrületben, a fizikai szenvedésben. Az első rész faragóembere a botjába metszette azt a szövegrészletet, ami időről időre felbukkan a Kreatúra lapjain: „Ha vársz valakire, tárd ki az ajtót. Ha tudod, hogy nem jön többé, akkor is hagyd nyitva az ajtót. Aztán rombold le a házat az ajtó körül, kőről kőre. És egy napon megjelenik az új, falak nélküli ház belsejéből, akire vársz, és úgy lép elő a kitárt ajtón, hogy senki sem látta belépni.” A talányos, többek között a buddhista filozófiára emlékeztető szövegről a könyv a továbbiakban bebizonyítja: egy megvalósíthatatlan vállalkozásról szól. A „házat”, amit le kéne rombolni, és egyben az utolsó menedékünk, felfaljuk, mielőtt bárki is beléphetne rajta.



A három különálló rész, vagyis a Kreatúra „történetrekonstrukciói” nehezen állnak össze egésszé: e három részen belül is csapong az emlékezet, az egyes szám első és harmadik személyű elbeszélés. A koherens olvasat az itt is ott is felbukkanó motívumoknak köszönhetően alakul ki, sőt, mondhatjuk, hogy a három főszereplő szinte egymásba mosódik, egymást erősítik, magyarázzák. A szöveget kissé megterhelik az allúziók (nyilván szándékosan, szimbolikusan, ahogy a kövek Paul Celant), igencsak művelt olvasó legyen a talpán, aki kibogozza őket. Tisztában van ezzel maga a szerző is, aki az interneten (fontos gesztus, hogy nem a könyvben) a teljesség igényével sorolja fel sorról sorra, lapról lapra a kölcsönvett idézeteket, utalásokat. Vajon kezelhetjük-e irodalomtörténeti rejtvényként a szöveget? Értjük-e magát a művet a sokszor nehezen beazonosítható háttérinformációk nélkül? Azt kell mondjam, nehezen, és ez, érzésem szerint, nem válik a mű előnyére. E sorok írója kimondottan élvezte a kutatómunkát, de a regény befogadásában ez a munka éppen hogy megakasztotta, eltávolította a szövegtesttől. Az allúziók felfejtése során már-már egy új történet kerekedik, melyben szellemóriások, költők, írók, filozófusok, festők beszélgetnek egymással, éppen úgy, ahogy a tübingeni toronyban raboskodó őrült Hölderlin, vagy az őt kutató Paul Celan fejében beszélgethettek.

A Kreatúra „irodalomtörténetének” központi szereplője kétségkívül Az élet felén költője. Az ő őrülettel, szerelemmel, magánnyal, meg nem értettséggel, betűvel vívott küzdelmét készítik elő az első rész dantei poklának fizikai szenvedései, de az ég, a madarak, a nietzschei „miért” megtalálása felé vezetett, konkrét, számolható, topográfiailag követhető lépései is. Így követjük a második részben Paul Celant is Hölderlin útján, nyomába lépve, olvasata, aláhúzásai mentén haladva végig a szövegen. Vagy épp fordítva? Talán a műben fellelhető, előre- és visszautalások, allúziók egyszerre mozognak vízszintesen és spirál alakban, mint az első rész madarai.

Lineáris olvasatban az első, terjedelmesebb rész irodalomtörténetileg régebbi szövegekre reflektál (Dante, Biblia, Homérosz), míg a szövegben előre haladva, időben az irodalommal is egyre előrébb jutunk. Érzésem szerint mégis a spirál a meghatározóbb, az egyik legtöbbet idézett mű, Az isteni színjáték poklának felépítése miatt.

Szakadjunk el az idézetektől, a jól ismert nevektől! Nehéz lesz, mert ami anélkül marad, az, filmes nyelven maga a Passió, színházi nyelven a Maladype társulat. A lelki szenvedést viszik színpadra, de úgy, hogy közben a néző is olyannyira „kínlódik” az előadáson (nem lelkileg, inkább fizikailag), hogy legszívesebben kirohanna a teremből. Ezért aztán se szünetet nem tartanak, sem pedig „menekülő útvonalat” nem biztosítanak a nézőtérről a kijárat felé. A Kreatúra igen precízen, találóan, árnyaltan mutatja be az ember legmélyebb stációinak, fájdalmának, magányának fizikai kivetüléseit. Az elviselhetetlenségig, szinte befogadásképtelenségig fokozva a részletező leírásokat. Az a bizonyos „apokaliptikus csillag” is keveset ragyog, épp csak annyira, hogy keretet adjon a borzalom képeinek. És ugyanakkor, a fizikai szinten, vagy érzeteken kívül – a bőrfotelbe hasító vagy az emberek arcába vájó körmön, a különféle fák, borzalmak látványán, a zavaró zajokon kívül – nincs más. Nincsenek gondolatok, a fizikalitáshoz képest eltörpülnek, vagy el kell hallgatni őket, kimondhatatlanok.

A Kreatúra szereplői – Leopold Bloommal ellentétben – épp gondolati túltelítettségük, szenvedésük mértéktelensége miatt ábrázoltatnak fizikai síkon, és ez adja a könyv olvasásakor a legnagyobb feszültséget, de ez jelenti legfőbb nehézségét is. A kilencedik bugyor alá került, többször elbukott kreatúra számára nincs megváltás, ahogy a költészetbe menekülő Hölderlin idegeit sem tudta egy idő után megnyugtatni Akhilleusz, az „öldöklő angyal”.

Érzésem szerint a könyv olvasója elbírna egy-két kapaszkodót az asszociáció-folyamban, melyek néhol követhetetlenné, túl ködössé válnak. (Fényesebb csillagokat, napsütötte sávot már nem is kérek.)




nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés