bezár
 

gyerek

2010. 03. 02.
Mese nincs
Ljudmila Ulickaja: Történetek állatokról és emberekről
Mese nincs Az egyszerű olvasó gondban van, amikor a végére érve becsukja ezt a szép könyvet. Három történetet olvasott, állítólag meséket, de eléggé elbizonytalanodik e tekintetben. Újra belelapoz, gyönyörködik a képekben, majd azon gondolkodik, mit is jelentene az, hogy „mese”? Keresgél emlékei között, tanulmányaiban próbál fogódzót találni, fellapoz egy szakkönyvet, rákeres a neten. És egyre nagyobb zavarban van.
Ulickaja itt közreadott történetei ugyanis inkább afféle „felnőttmesék” (már ha lehet ilyen szerencsétlen kifejezést használni), melyek viszont mintha rosszul lennének pozicionálva, mintha a címzettjük bizonytalan lenne — miközben a történetek felismerhetően inkább a felnőttek, vagy legalábbis nagyobb gyerekek befogadási küszöbére lennének szabva, egy-egy kiszólás vagy külön magyarázat viszont a fiatalabb gyermekhallgatóságot célozza meg. Arra gondolok, hogy a történetek bája és „egyszerűsége” mögött egy nyomasztó világkép rajzolódik ki folyamatosan, melynek bizonyos elemeit, azok furcsaságát megmagyarázza az elbeszélő, hogy „a legkisebbek is értsék”, másokat viszont különösebb kommentár nélkül hagy, mint amit kikövetkeztethetünk az eseményekből is akár — de mely kisgyermek lenne képes efféle absztrakcióra?
Történet Ignáciusz macskáról, a kéményseprő Fegyáról és a Magányos Egérről
E különös mesevilágban az arányok és a viszonylatok sincsenek kellőképp tisztázva: az első történet Magányos Egere egy emberre mint kártevőre vadászik, az egyszerű transzformáció, a szerepcsere még érthető is lenne, azonban e műveletet logikusan és következetesen folytatva nem érthető, hogy hogyan lehet mégis az ember találmánya többek között az egérfogó — mint ahogy erről értesülünk is. Számomra nem teljesen világos az az eljárás sem, melynek révén az állatok (és az utolsó történteben egy növény is) értelemmel, illetve a beszéd képességével bírnak ugyan, ám cselekvőképességük megmarad a racionalitás szintjén, azaz rendszerint pontosan annyira képesek, annyit tudnak tenni, amennyit valós fizikai adottságaik, korlátaik megengednek nekik, s ezért függenek is egymástól: egymást kölcsönösen segítve, a másik képességeit kiegészítve tudnak együtt élni — azonban olykor ez is megdől, mert hogyan képes mégis furulyázni a csikó, hogyan veszi föl a hátizsákot a veréb? Az efféle következetlenségek persze nyilván nem a felnőtt olvasót zavarják, aki problémátlanul elvégzi olvasás közben a megfelelő absztrakciós műveleteket, aki érdeklődéssel, szinte egy lélegzetvétellel végiolvassa e már-már „minimalista” történeteket, hanem inkább a zsenge korú gyermekhallgatókban szül értetlenséget, majd érdektelenséget — mindvégig az volt az érzésem, hogy a szerző nem tudta teljesen egyeztetni a remélt, eltérő korú olvasóinak kompetenciáit saját koncepciójával.
Történet az öreg Kalácsovról, Kedvesről, a sírós kancáról és Zellő csikóról
A történetekben kirajzolódó, messze nem felhőtlen világkép is mintha a valós, emberi világot modellezné, ám meglehetősen ambivalens módon. Mert egyfelől végtelenül idealista megoldás, ahogy mindhárom történet happy enddel zárul, melyben az addig esetleg ellentétes érdekű szereplők is összefognak (kivéve az első történet macskáját, akinek így igen hálátlan szerep jutott). Másrészt viszont sötétebb képet is rajzol a valóságról, amennyiben a különben megokoltságtól mentes kisebb-nagyobb csínyek, gonoszságok megtorlatlanul maradnak, azaz szinte gond nélkül űzhetőek lennének bármeddig. Ezekre utalnak az egyébként kifejezetten didaktikusnak szánt szólamok (különösen a harmadik történet befejezése ilyen), ám érzésem szerint ezek sem képesek teljes mértékben visszaállítani azt a kívánatos (morális) egyensúlyt, melyet legalábbis a kisebb korú gyerekek számára igényelnénk.
Történet Antverpen verébről, Mihéjev macskáról, Vászjáról, az ezerjófűről és Marija Szemjonova százlábúról meg az ő családjáról
Mindezen fenntartásaim ellenére úgy vélem, ha a felnőtt olvasók túlteszik magukat az kisgyermekeknek címzett, ilyenként viszont bosszantónak feltűnő kiszólásokon, szükségtelennek érződő magyarázatokon, örömmel olvashatják végig e három történetet Kisbali Anna élvezetes, nyelvileg kiválóan működő fordításában; és elégedetten simogathatják e valóban szép kiállítású könyv lapjait, melynek borítóképét és belső illusztrációit Lakatos István készítette — és ez nem csak az eredeti kiadás borítójára tekintve jelentős tény. Bár Lakatos rajzai valóban e könyv számára készültek, mégis többek egyszerű kísérőképeknél: miközben ténylegesen az adott történet egy-egy jelenetét elevenítik meg, az alkotó sajátos világába is betekintést engednek, az általa épített univerzum egy-egy fontos „kisszobáját” mutatják meg nekünk.
Lakatos István borítóképe
Magvető Kiadó, 2009; 75 oldal, 2490 Ft
nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés