bezár
 

irodalom

2010. 07. 06.
Mire elég az ima?
Interjú Lanczkor Gáborral
Mire elég az ima? Egy kisregény, ami nem adja magát könnyen. Talán épp azért, mert az olvasmányosan megírt történet gyanússá teszi önmagát, felmerül a kérdés, hol a titok, mi a csel benne. Az eddig költőként bemutatkozott, és kortársai közül számos díjjal, kitüntetéssel kiemelt Lanczkor Gábor első prózája izgalmas kérdéseket vet fel saját későbbi munkáit illetően.
PRAE.HU: A mindennapit ma című első regényedet olvasva annak filmszerűsége tűnt fel először. A nyitókép, a részletek pontos megfigyelése operatőri elvekre, látásmódra vall. Mennyire volt ez tudatos döntés? Fontosnak tartod-e a művészeti ágak ilyenfajta ötvözését?

Hogy tudatosan filmszerű prózát akartam volna írni, azt azért nem mondanám. Írás közben célkitűzésként végig az lebegett előttem, hogy mind poétikai értelemben, mind a kisregény képi világát, a leírásokat illetően egyfajta minimalizmusra, szikárságra törekedjek; a lehető legegyszerűbben szerettem volna elmesélni Fülöp csodatételét és a csoda közvetlen környezetét, úgy, hogy a nyelv és stílus lehetőleg minél kevésbé tolakodjon mondanivalóm elébe. Talán ez eredményezhette azt, amit te filmszerűségnek mondasz. A művészeti ágak ötvözését amúgy fontosnak és szerencsés esetben mindkét irányba inspiratívnak tartom, bár én magam ilyen szempontból sokkal inkább vagyok a szorosabban vett képzőművészet elkötelezettje, mint a filmé. Tehát azt mondanám, hogy a regényem filmszerűségét utólag észleltem csak, és egyáltalán nem volt ellenemre.

PRAE.HU: A duplaindítás, a kicsit eposzi hagyománykövetés milyen célt szolgál a regényben? A szerkezet számodra mennyire volt hangsúlyos probléma? A lírával ellentétben ez vagy a szöveg monumentalitása volt nehezebben megoldható? Az itt született szerkesztési elvek közül mi volt a legérdekesebb probléma, amivel szembesültél?

Részben az előző kérdésre adott válaszomat tudom folytatni, a szerkezet tekintetében is az volt a célom, hogy az minél kevésbé üssön át a szövegtesten, minél kevésbé legyen hivalkodó. Aztán amikor láttam, hogy nahát, mégiscsak lettek ezek a szerkezeti sajátosságai a könyvnek, amikre a kérdésedben utaltál, utána kezdtem el azon gondolkozni, miként lehetne őket mégis valami módon relativizálni, lebegőbbé tenni. Ekkor született a regény végére Függelékként tapasztott szöveg, amelyekből a fejezetcímek is származnak.

PRAE.HU: Számos helyen a szöveg előnyére válik költő-léted, a szövegben, történetben megjelenő rímek szerencsés pillanatban erősítik a prózát. A szerkesztés után most arra lennék kíváncsi, a szövegformálás során milyen akadályokba ütköztél? Mennyire volt cél, hogy a lírádtól különböző prózát hozz létre? Mit gondolsz, mely szempontok mentén választható szét egy szerző lírai és prózai munkássága? Melyek azok a dolgok, amik állandónak tűnnek, amitől mégis egy hangról beszélhetünk – ha egyáltalán?

Lanckor Gábor: A mindennapit maAmikor elkezdtem írni a regényt, komoly problémáim adódtak a szövegformálással már rögtön a mondatok szintjén. Azt hiszem, ha az ember kimunkál egy valamennyire sajátnak nevezhető versnyelvet, az azért óhatatlanul magában hordozza azt a képességet, hogy egy idő után megtanul verssorokban viszonylagosan sűrűen és szabatosan fogalmazni, akár rutinszerűen is. Ennek a képességnek aztán hasznát lehet venni, ha mondjuk verset fordít az ember. A prózánál viszont az elején nagyon keményen meg kellett küzdenem azzal, hogy legyen a mondataimnak, aztán a bekezdéseimnek kifutása, hogy ne egy légüres térben lebegjenek, hanem lehetőség szerint minél hézagmentesebben töltsék ki a nekik szánt teret. Nem akartam lírai prózát írni, ez talán már az eddig elmondottakból is kiderült, viszont az, hogy akár a szándékaim ellenére is helyenként aztán valóban kifejezetten költői lett a szöveg, megintcsak nem volt ellenemre. Amúgy egy adott szerző prózájának és lírájának az esetleges közös nevezőjét én sokkal inkább a szövegeken átütő világ vagy tematika hangoltságában látom, mint poétikai vagy stilisztikai kérdésekben.

PRAE.HU: A filmszerűség mellett a történet mágikussága is szembetűnő. A titkok, elhallgatások jelentősége. Olyan, mintha a történetet így akarnád elsekélyesíteni. Van benned sorrend forma és tartalom kapcsán? Amikor írsz, melyik mikor és hogyan kerül előtérbe? Milyen mozgások vannak e két oldal között, miféle dominanciaharc van, ha van?

Mivel ez az első regényem, így nem szeretném azt a benyomást kelteni, mintha lenne egyetlen kiforrott munkamódszerem a prózaírást illetően – de azt hiszem, a forma, a történet megformálása a néhány alapelven túl, amelyeket már említettem, nálam meglehetősen naiv módon történik. Tehát van egy történeti mag, amely akár egy átlagos hosszúságú bekezdésben összefoglalható lehetne, aztán ezt kezdem szétírni, kibontani, lehetőleg a figurákból indulva ki, és nem mondjuk a helyszínből vagy kultúrtörténeti összefüggésekből. Az, hogy a mágikussághoz, vagy ha úgy tetszik, a misztikához különös vonzódást érzek, nálam sokkal inkább alkati dolog, mint forma vagy tartalom kérdése, és most nem csak a regényemre gondolok, hanem akár a korábbi verseimre is.

PRAE.HU: A cselekvések, és így a történet, történéssorozat maga is egyfajta rituáléként működik. Csupa olyan dolgot csinálnak a szereplők, amelyek hétköznapiak, esetlegesek, mégis ezáltal válik hangsúlyossá és üressé egyszerre. A rituálét, rituálisságot miben látod megvalósulni a kötetben? A te mindennapi életedre, ha átviszem, követed-e ezt az elvet, vagyis az üresség, önmagad kiüresítése cél és szempont-e a hétköznapokban? Egyáltalán, melyiket tartod előbbre valónak: a szürkének tűnő hétköznapokat vagy az ünnepnapokat?

Én általában igyekszem nem kivetíteni az írást mint aktust a készülő munkadarabra. Vannak persze olyan esetek, amikor ez mégis így adódik, nálam ez azonban eddig csak versek esetében működött, a saját időmet így valóban hierarchikussá rendezve át egy-egy ünnepként megélt félnappal vagy órával. Azt egyelőre nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy valaha is önéletrajzinak nevezhető prózát írjak. Hogy a szereplőim hétköznapi és esetleges cselekedetei Fülöp történetében egyfajta rituális hálót hoznak létre, örömmel hallom; ebben megint egy alig tudatosított mögöttes szándék volt csak a részemről.

PRAE.HU: Ez a kiüresítés, a rutinból megszülető szentség a regényben megtisztulást hozhat, hiszen ezáltal kerül mélyebb, elemi szintre az a kutatás, amit végzel. Viszont így felmerül a kérdés, az olvasót tudatosan vezetni akarod-akartad, vagy a történetbeli bújócskák és sikátorok csak véletlenül esnek egybe azzal, amit az olvasó is érezhet?

Erre azt hiszem, nem tudok választ adni, elég sok változaton ment át a szöveg, amíg letisztult abba a formába, amelyben végül kiadásra került, így aztán, bár ez túlzásnak tűnhet, de inkább csak az olvasói és kritikusi reakciók nyomán tudom elképzelni, milyennek láthatja valaki ezt a történetet, illetve a történet igazi és jelképes bújócskáit és sikátorait friss és külső szemmel.
Lanczkor Gábor
PRAE.HU: Milyen személyes élményanyag van a szöveg mögött? A farkastörvényekkel rendelkező fiútársaság, a szabályrendszeren alapuló gyerekélet mennyire ismerős terep számodra?

Szinte egyáltalán nincsenek a fiútársaság ábrázolása mögött személyes élmények, teljesen normális általános iskolába és gimnáziumba jártam, így aztán olyan jellegű társasági tapasztalataim, mint a regénybeli fiúknak, nincsenek. Azt hiszem, nálam a személyes élmények kiaknázásának terepe sokkal inkább a vers. A próza inkább egyfajta kiszabadulás a saját bőrömből és a saját életemből, erre rá is szoktam csodálkozni néha, és ha jól meggondolom, ebben az értelemben számomra a prózának talán a szabadságfoka is nagyobb, mint a verseké.

PRAE.HU: Gyerekkorodban te magad melyik típusú fiú voltál? Akit bántottak, vagy aki bántott, esetleg az örök outsider? 

Azt hiszem, egyik sem a három közül. Egy teljesen átlagos szombathelyi lakótelepen nőttem fel, ahol nem voltak sem szegény, sem gazdag emberek, négyemeletes házak voltak és sok-sok fa, így aztán, azt hiszem, a korban hozzám hasonló fiúk társaságában egészen demokratikusan telt a gyerekkorom.

PRAE.HU: Az outsider-lét ismerete mélynek tűnik a regényt olvasva, és nem pusztán Cassióra, hanem Fülöpre is gondolok. Mit szerettél volna kiemelni Fülöp személyiségéből? Végeztél-e kutatásokat, hiszen valaha létező személyről van szó?

Fülöpről természetesen elolvastam a közkézen forgó történeteket, de maga a figura annyira eleven maradt a mai napig abban a közegben, ahol élt, és amely itáliai városban nekem is volt szerencsém hosszabb időt eltölteni, hogy abszolút hús-vér emberként láttam magam előtt a főszereplőmet már azelőtt, hogy elkezdtem írni a regényt. Minimális hajlam persze bennem is van az outsiderségre, például kimondottan utálok nagyobb ismeretlen társaságba járni, dehát ezzel, azt hiszem, elég sokan vagyunk így.

PRAE.HU: Fülöp derűje és alázata különös ötvözet lesz. Ennek a szentnek vagy bolondnak tartott papnak a mindennapjaira árnyék vetül, izgalmasan rejtegeted, hogyan, mikor szerezte a stigmának kikiáltott sebet, dudort. Szimpatikus, hogy nyitva hagyod ezt a kaput is, az olvasónak szabad kezet hagysz, nem akarsz mindent a szájába rágni. A mítoszteremtés vagy a mitikus figurák emberi oldala érdekel téged inkább? Az, ahogy Fülöphöz viszonyulnak, vagy épp ellenkezőleg, Fülöp kettőssége?

Határozott szándékom volt a regény írása közben, hogy nem akarok minden szálat elvarrni, pláne szájba rágni bármit is a cselekmény mögöttes ok-okoztati öszefüggéseiből; hadd maradjanak az olvasóban kérdőjelek. Hogy a kérdés második felére válaszoljak, szerintem az érvényes mítoszteremtéstől egyáltalán nem választható el a mitikus figurák emberi oldala; az egyik hitelesíti a másikat és fordítva. Ha egy bármilyen értelemben mitikusként jellemzett szereplőnek nincsenek bárki számára átélhető, a legköznapibb értelemben emberi vonásai, legfeljebb egy merev szimbólumrendszer részeként lesz hihető a figura.

PRAE.HU: Több ízben lekomédiázod, színdarabként értelmezed egy-egy szereplő által Fülöp munkásságát. Mire megfelelő megoldás ez? Fülöp szerepek mögé rejtőzik? És vajon színészként van jelen, vagy fontos számára, hogy a rendezés is az ő joga legyen?

Igen, ha a regény végkifejlete felől nézzük Fülöp napjait, akkor az árvaházbeli hétköznapok derűje mindenképp értelmezhető egyfajta szerepjátszásként is. Bár ez a szál a regényben inkább csak amolyan búvópatakként van jelen, fontosnak tartottam, hogy Fülöp környezete valamilyen módon azért reagáljon erre: tudjuk, hogy tudod, hogy tudjuk.

PRAE.HU: Volt-e valami szándékosság abban, hogy a szereplők megfulladnak? Mi az, ami elmondhatatlan, ami bennszakad, amire kevés a nyelv?

A megfojtásban dramaturgiai fogásként inkább az érdekelt, hogy noha nagyon direkt beavatkozás a testen, a fojtó kezek vagy a kötél helyén túl egyéb nyoma, mint vér vagy látványos sebek, nincsen. Így egy kissé az általam idéálisnak tekintett szövegformáló eljárás allegóriájának is tekinthető. Persze, nem akarom ezt túlmagyarázni.

PRAE.HU: Továbbgondolva, mire elég az ima? A cselekvések általi kiürítés és az ima során megélt kiüresedés számodra mit jelent? 

Arra a fajta körülrajzolt és ideális ürességre gondoltam az imák kapcsán, amikor a szavaknak már csak valamilyen együttes jelentése van, biztos helyük és sorrendjük már nincsen. Kicsit úgy gondoltam el a dolgot, mint mondjuk egy népballadát, aminek a dallama nagyjából állandó, de a szövegében változatonként nagyon nagy eltérések lehetnek, ennek ellenére ugyanazokról a szereplőkről van benne szó ugyanazzal a végkifejlettel. Azt, hogy ez mire elég akár a regényem szereplőinek, akár nekem, természetesen nem tudom.
nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés