bezár
 

irodalom

2011. 01. 11.
Szabad az átjárás
Ljudmila Ulickaja: Elsők és utolsók. Magvető, 2010. Fordította Goretity József.
Szabad az átjárás Két napja gondolkodom azon, miért olyan nehéz írni erről a kötetről, amikor olvasni annyira könnyű és jó. Miért olyan nehéz úgy fogást találni rajta, hogy kikerüljük a „kelet-európai történetek nőkről” címkét? Ki kell-e, ki lehet-e kerülni egyáltalán? Talán nem, úgyhogy szálazzuk szét szép sorjában!
Ami a helyszíneket illeti, a Szegény rokonok ciklus elbeszélései egy szűken behatárolt helyen, Moszkva elővárosában, egy „fásfészerek és barakkok szabdalta, hatalmas és kusza udvar mélyén” és a szomszédos bérházakban játszódnak, és „ebben az archaikus, falusias életben nem maradt titokban semmiféle családi esemény”. (58.o.) A negyvenes évek végén, ötvenes évek elején járunk, a legkülönbözőbb sorsú és társadalmi helyzetű emberek és családok zsúfolódnak össze a huzatos, lerobbant lakásokban, amelyekben a háborúk előtti időkből megmaradt tárgyak - néhány ezüst, porcelán, vagy a krémes tégelyben rejtegetett családi briliáns - emlékeztetnek egy másféle életre. Több novellában találkozunk a zsidó értelmiség képviselőivel, orvosokkal, egyetemi tanárokkal, máshol Üzbegisztánból vagy valamelyik meg nem nevezett keleti területről Moszkvába vetődött szereplőkkel, helyi koldusokkal, cirkuszosokkal és házmesterekkel. A térbeli kiterjedését tekintve igencsak szűkös, a lakók társadalmi helyzetét, élettörténeteit tekintve annál tágasabb közegben a szereplők ki-bejárnak egyik novellából a másikba: aki az egyikben főszereplő, nagy valószínűséggel a másikban is feltűnik egy villanásra. A Kislányok címet viselő ciklusban is Moszkvában játszódó novellákat találunk, itt azonban az összekötő fonál nem a lakóház, hanem az iskola, de ez a helyszín ugyanúgy alkalmat ad a különböző életsorsok egymás mellé állítására, egymásba játszatására.

Elsők és utolsókA harmadik rész, az Elsők és utolsók novellái már nem fűzhetők fel ilyen könnyen egyetlen szálra, és időben is messzebb kalandoznak. Az orosz falvak asszonyai címet viselő elbeszélés például – címével ellentétben – New Yorkban játszódik, de a három barátnőből kettő még azokból az időkből ismeri egymást, amikor „ugyanabban az udvarban nőttek fel, és ugyanabba az osztályba jártak”. (296.o.) A Zü-űrich Ligyiája Svájcba megy férjhez, hogy szűkös életlehetőségei helyett hamarosan férje betegsége szorítsa újra korlátok közé. De ezeknek a történeteknek az eredője is mindig Moszkva, tágabb értelemben pedig a történelmi-politikai közegnek és az egyéni életeknek az a sajátos együttállása, amelyben az előbbi is meghatároz, de mégis a kortól és helytől független emberi történet a súlyosabb, az igazán meghatározó elem.

És biztos, hogy ez, az emberi történet Ulickaja egyik varázsfegyvere, ettől (is) olyan jó olvasni ezeket a novellákat. A kötet fülszövege szerint ezek fordulatos és bizarr történetek, tegyük hozzá, csak annyiban, amennyiben az életben is előfordulnak fordulatos és bizarr történetek. Inkább az az olvasó benyomása, hogy hasonlókat bárki találhatna a közvetlen közelében is, ha lenne hozzá szeme és füle. Hiszen ki nem ismer a családján uralkodó, kibírhatatlanul egoista nagymamát/nagypapát, a beteg gyerekét mindenáron biztonságban tudni akaró anyát, rossztanuló, de az élet dolgaiban nagyon is jól eligazodó osztálytársat, ki nem kapott, ha nem is lábbal hímzett Sztálin-képet, de lábbal festett képeslapot? Ulickaja alakjai a mindennapokban gyökereznek, és ami költészet és szürrealitás van az életükben, az a mindennapok költészete és szürrealitása.

És ebben a realitásban a szerző sokszor emlegetett tudós-genetikus előélete is ott van. Például a személyleírásokban: „Apja durva feketesége nála mély kreolsággá szelídült, és ez a barna és matt színű bőr olyan feszesen feszült rá a homlokára és a pofacsontjára, hogy úgy nézett ki, mintha kicsit szűk lenne rá. Már elérte a teljes férfimagasságot, a csontozata azonban még törékeny maradt, karja és hosszú ujjai pedig valódi királyi felmenőkre vallottak, úgyhogy bárki, aki csak észrevette őket, legszívesebben azonnal zsebre dugta volna a kezét. (82.o.) Vagy az Orlov-Szokolova páros című novellában: „tudta jól, milyen elképesztően erős ez az egész női masinéria a maga mikroszkopikus méretű nyílásaival és finom kis csövecskéivel, rózsaszínű, bolyhos hámszövetével, amely vagy mohón befogadja, vagy határozottan elutasítja azt az egyetlen sejtecskét”. (351.o.) Érdekes ebből a szempontból a Tubica című elbeszélés, amelyben Ulickaja nem foglal állást abban a kérdésben, hogy főszereplője, Szlava, azért lett-e maga is homoszexuális, mert nevelőapja – amellett, hogy kiemelte a szegénységből és iskolázatlanságból, és a legjobb nevelést biztosította számára – viszonyt kezdett vele, vagy ettől függetlenül, genetikai adottságai miatt. Ebben a novellában is ugyanazt az utat követi, amit az összes többiben: nem dönt el semmit, nem ítél, hanem ábrázol, de úgy, hogy a sorok mögött ott érezzük a szereplők iránti érdeklődést és empátiát.

Ulickaja (Forrás: magveto.hu)
A kötetben nem, csak a kiadó ajánlójában szerepel a Nők, férfiak, gyerekek alcím, ami annyiban pontos, hogy a főszerepet ezekben az elbeszélésekben túlnyomórészt nők, kislányok játsszák. A kevés kivétel közé tartozik a már említett Tubica, de abban is megkérdőjeleződik a férfiidentitás, vagy A háttérember, melynek címe a többi novella férfi szereplőit is jellemzi. A férfiak ebben a világban vagy nincsenek jelen, mert már meghaltak, elköltöztek vagy nem is voltak, vagy ha vannak is, elmosódottan jelennek meg az elbeszélés világában, inkább arról értesülünk, hogyan hatottak a középpontban álló nők életére. (Ebben a vonatkozásban a kötet rokonságot mutat Rakovszky Zsuzsa novelláskötetével, A hold a hetedik házban-nal.) Mindezt pedig nem írhatjuk egy koncepciózus szerkesztő számlájára, hiszen a kötetbe kerülő novellákat maga Ulickaja válogatta össze úgy, hogy az egyes ciklusok lényegében egy-egy korábban megjelent novelláskötet anyagát tartalmazzák, így az Elsők és utolsók egy hosszabb időszak, az 1989 és 2002 közötti évek terméséből áll össze.

A Magvető szemmel láthatóan mindent megtett azért, hogy a novelláskötet méltó formában kerüljön a magyar olvasók kezébe. A Pintér József tervezte, Szilágyi Lenke fotóját felhasználó borító szinte kikényszeríti, hogy a reménybeli olvasó a kezébe vegye a kötetet, ráadásul mind a tematikát, mind a hangulatot illetően teljes összhangban áll a novellák világával. Goretity József fordításán érződik, hogy ő az egyik legkiválóbb hazai ismerője az Ulickaja-univerzumnak.

Az utolsó novella, a Gyöngykásaleves, rövidebb és jóval személyesebb a többinél, és nem csupán azért, mert azokkal ellentétben egyes szám első személyben íródott. Három kivágott kép az elbeszélő gyerekkorából, három olyan jelenet, amelyeknek főszereplője az édesanya és az általa főzött gyöngykásaleves. Kéretik elolvasni, és akkor nem is kell több érv e kötet mellett, rögtön utána el lehet kezdeni az elejéről!
nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés