bezár
 

színház

2011. 07. 20.
Japán tradíciók angolul – interjú Richard Emmerttel
Pagoda a Theatre Nohgaku előadásában
Japán tradíciók angolul – interjú Richard Emmerttel Minek a nó a külföldieknek? Mit érthetnek a külföldiek a nószínházból? Sokszor volt szerencsém ezeket a kérdéseket japán kutatók szájából hallani. Sosem értettem velük egyet, és örömmel tapasztalhattam az amerikai Theatre Nohgaku előadását nézve, hogy valóban nincs igazuk a fenti kommenteknek. A társulatnak nemcsak a nót sikerült elsajátítaniuk és reprodukálniuk, de még arra is futotta, hogy saját maguk egy új, angol nyelvű nódarabot írjanak és állítsanak színpadra. Az előadásról és az ázsiai turnéról Richard Emmertet, a Theatre Nohgaku vezetőjét és a Pagoda zeneszerzőjét kérdeztem.
Szkéné színház
A Japánban és Amerikában működő Theatre Nohgaku 2000-ben alakult egy nó-tréning keretében Richard Emmert vezetésével, aki maga is képzett nószínész, és egyetemen is oktatja a nót. Emmert missziójául tűzte ki az angol nó megalkotását és széles körű népszerűsítését. Azóta a japán és nem japán tagokat magába tömörítő társulat rendszeresen tart előadásokat és workshopokat Japánban és Amerikában. Idei műsorukon egy japán és egy angol nó szerepel, mellyel július elején ázsiai turnén vett részt a társulat, Tokión és Kiotón kívül Pekingben és Hongkongban voltak előadásaik. Az első részben egy japán klasszikus, a Takaszago rövidített (ún. félnó) verzióját láthattuk japánul, majd következett a pár éve íródott Pagoda. A műveket a Theatre Nohgaku tagjai a Kita-nóiskola Ósima-társuatával karöltve adta elő. Tehát láthattunk a színpadon japánokat és amerikaiakat, hallhattunk előadást japánul, majd angolul, és hallhattunk japánokat angolul, amerikaiakat japánul kántálni, láthattunk többszáz éves színművet a maga tradicionális előadásmódjában és egy modern művet, mely ezekből a tradiciókból táplálkozik.

A Pagodát a társulat először 2009-ben adta elő Londonban, és turnézott ezzel Európában. Janette Cheong, a Pagoda szerzője saját családi történetét dolgozta fel, a színpadon megjelenő mellékszereplő a szerző megfelelője. A szerző nagyanyja az 1920-as években a Kínában dúló éhínség elől Angliába küldi a fiát. A Pagodában a szerző, vagyis az Európába települt fiú lánya apja halála után visszalátogat Kínába, hogy felkutassa gyökereit. Útja során egy idős asszonnyal és egy fiatal lánnyal talalkozik, akik nem mások, mint a saját nagyanyjának és nagynénjének szellemei. Mindketten meghaltak nem sokkal azután, hogy a fiú elutazott, de szellemük azóta is várja viszza a fiút. Anya és lánya a pagoda tetejéről figyeli a tengert, hogy feltűnik-e a fiú hajója. A darab végén megjelenik a halott fiú szelleme is, majd az anya végső emelkedett táncában hosszú évek után újra egymásra talál szülő és gyerek.
Fotó: Kitazava Sóta

PRAE.HU: Hogy született az angol nó, Pagoda?

Richard Emmert: Az író, Jannette Cheong nem írt nót korábban, de volt az apja története, amiből egy musicalhez írt szöveget. 2007-ben járt Japánban, és látott nót az Ósima nószínházban, délen, Fukujamában. Akkor elbeszélgetett az ottani előadókkal, és valószínű onnan jöhetett az ötlet, hogy nóként írja meg a történetet. Az ottaniak ajánlották neki, hogy vegye fel a kapcsolatot velem. 2008 elején kezdtünk el beszélgetni, akkor még személyesen nem találkoztunk, csak skype-on beszéltünk, ő addigra visszament Londonba. Elküldte nekem a musicaljét, és kérdezte, hogy ezt elő lehet-e adni nóként. Átnéztem a szöveget, és azt mondtam, hogy nem igazán. Persze lehet bármihez nózenét játszani, de attól ebből még nem lesz nó. Ha nót akarunk ebből csinálni, ahhoz egy teljesen más megközelítés kell.

Akkor elkezdtünk hosszasan beszélgetni a nóról, és gyakorlatilag kurzust tartottam neki skype-on keresztül. Én is jobban belemerültem az ő történetébe, jobban átláttam, hogy mi is történt. Így adódott, hogy a darab mellékszereplője az gyakorlatilag maga az író legyen, aki ellátogat Kínába. A musicelben az apa és az ő anyja, tehát az író nagyanyja történetét a jelenben látjuk, ahogy az anya hajóra teszi a fiút és elküldi Kínából. Itt inkább a nóra jellemző módon a jelenből térünk vissza a múltba, az apa és a nagyanya szellemként jelenik meg.

Abban az évben áprilisban tartottam egy workshopot Washington D. C-ben, és Jannette is részt vett rajta. Korábban is sokat beszéltünk a nóról skype-on, ott meg személyesen is. Májusban kezdte el írni a darabot, folyamatosan átbeszéltük. Augusztusban volt egy Theatre Nohgaku összejövetel Amerikában, ott megint átnéztük a készülő darabot. Én csak jóval később kezdtem megírni a zenét hozzá, talán 2009 elején lehetett, nem emlékszem pontosan. Aztán elkezdtük próbálni a világ különböző pontjain, mindenki megtanulta a maga szerepét. Én Japánban a zenészekkel, és a nagyanyát játszó főszereplővel, a nószínész Ósima Kunuével próbáltam. Aztán összegyűltünk Londonban, és a bemutató előtt volt három-négy napunk, hogy összepróbáljuk a darabot.
 
Fotó: Kitazava Sóta

PRAE.HU: Hogy írtad a zenét? A nóban használatos jelöléseket használtad, vagy esetleg a nyugati zenei kottát?

Igazából egyiket sem. Mostanra nyolc nóhoz szereztem zenét, és a saját jelölési rendszeremet alkalmazom. Ez nem a nó szövegkönyvek jelölése, ahol a szöveg a lényeg. Egy háromvonalas (és nem a nyugati ötvonalas) jelölést használok, ahol a magas-közép-mély (dzsó-csú-ge) hangokat jelölöm. Ez nagyon érthető és átlátható, a színészek és zenészek is könnyen tudják követni. Szükség szerint a próbák során változtatunk ezen. Ez nem a tardicionális nó jelölés, de igazából bármelyik nódarab átírható erre a rendszerre.

PRAE.HU: Most ért véget az ázsiai turnétok, voltatok Pekingben és Hongkongban. Milyenek voltak az előadások, és hogy fogadták a darabot?

Volt két előadás Japánban – egy Tokióban, egy Kiotóban –, mielőtt Kínába mentünk volna. Azt kell hogy mondjam, hogy mindegyik előadás jól sikerült. Maga a darab az előadások folyamán erőteljesebbé és feszesebbé vált. Így egy kicsit rövidült is. Azt hiszem, az első előadásban, amit te is láttál, a tánc a második részben egy kicsit hosszú volt. Erre eredetileg azért volt szükség, mert ez alatt öltözik át a főszereplő. Egy kicsit dolgoztunk ezen a részen, így a táncot rövidebbre tudtuk venni. Már Kiotóban is változott az előadás, de a legtöbb változtatás Pekingben és Hongkongban történt.

A közönség Kínában és Hongkongban más, mint a japán közönség. Japánban nem kell bemutatni a nót, sokaknak van viszonyítási alapjuk. A japán előadások után megnéztem a neten, hogy miket írnak róla, és több helyen megemlítették. Nagy örömömre szolgál, hogy pozitívan írtak az előadásokról. Kínában természetesen nem ismerik a nót. Az előadás a kínai Nemzeti Színházban volt. Eredetileg úgy volt, hogy két előadásunk lesz Pekingben, de a Kommunista Pártnak kellett a színház, úgyhogy csak egy előadás lett belőle. Valami nagy ünnepség volt Kínában, amihez kellett nekik a színház. Tartottunk egy kis workshopot és bemutatót egy kis színházban, és a közönség nagyon jól fogadta. Ezzel szemben a négyszáz férőhelyes Nemzeti Színházban negyven-ötven ember otthagyta az előadást a szünetben. Ez valószínű jellemzője a kínai színházbajárási szokásnak is, meg annak is, hogy nem árulták a jegyeket, hanem csak meghívottak vehettek részt. Ez zavart pár előadót, de én nem törődtem vele. Japánban is sokan vannak, akik nem értik, hogy mi történik a színpadon a nó előadás alatt. De ennek ellenére 340-350 ember látta az előadásunkat Pekingben.

Hongkongban aztán egy nagy színházban volt az előadás, ahol már nem ingyen adták a jegyet, hanem mindenki megvette. Közel négyszázan jöttek el az előadásra, és nagyon jó közönség volt. Mivel maga a történet kínai, érdekes volt nekik Pekingben is, meg Hongkongban is. Viszont mivel angolul ment, Hongkongban sokkal jobban tudták követni, és együttéltek a történettel.

PRAE.HU: Tervezitek előadni japánul is a Pagodát?

Nem, legalábbis én nem tudok semmi ilyen tervről. Ez óriási változtatásokkal járna, és egy nószínésznek kéne átírnia az egész darabot. Korábban egy másik előadásnál volt arról szó, hogy előadjuk japánul is, de ehhez egy teljesen új megközelítés kell, és a darabot teljes egészében újra kéne írni. Ha mégis lesz ebből japán előadás, azt valaki másnak kell majd megírni.
 
Fotó: Kitazava Sóta

Pagoda (angol nó)

Szerző: Jannette Cheong
Zene, rend.: Richard Emmert
Koreográfia: Ósima Kinue, Ósima Teruhisza

Az anya: Ósima Kinue
A fiatal utazó: Jubilith Moore
A lány: Elizabeth Dowd
Az osztriga halász: Lluis Vallis
A fiú: Ósima Teruhisza
Karvezető: Richard Emmert

A képeket Kitazava Sóta készítette.
Köszönet Richard Emmertnek, hogy a képeket rendelkezésemre bocsátotta.

Előadások:
2011. június 28. Tokió
2011. június 30. Kiotó
2011. július 2. Peking
2011. júlis 6. Hongkong
nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés