bezár
 

art&design

2011. 07. 22.
A baromfi visszaveszi hatalmi jelvényeit
Molnár Gergely és Tóth Kinga Tollasbál című kiállításáról
A baromfi visszaveszi hatalmi jelvényeit „Ortiz után szabadon: ez nem a csirke halála, hanem színeváltozása." Molnár Gergely és Tóth Kinga pszicho-agrár gesamtkunstwerket idéző kiállítása június 18-án nyílt meg a Kalicka Bisztróban. Az alábbiakban Nemes Z. Márió kiállításhoz készült megnyitószövegét adjuk közre.
Rafael Ortiz amerikai művész a hatvanas években hajtotta végre az ún. chicken destruction akcióit, melyekben egy csirke rituális körülmények közti elpusztítása állt a középpontban. Ezekben az akciókban a csirke egyszerre volt szakrális áldozat és a fogyasztói társadalom szerves hulladéka. Ortiz társadalomkritikáját egy anarchikus eszközökkel végigvitt erőszak-poétika vezérelte, mely az élő és élettelen testek deformációja által próbálta feltárni az emberi együttélés reflektálatlan rétegeit.
A kiállítást épp Nemes Z. Márió nyitja meg a Kalicka Bistroban
Tóth Kinga és Molnár Gergely kiállításának is egyik központi motívuma a csirke. Pontosabban a szárnyas állat, aki egyszerre madár és baromfi. A két végpont állandóan egymásba játszik; a madár a szecessziós-romantikus fantázia központi állatszimbóluma, legtöbbször hattyú, néha albatrosz, míg a baromfi demisztifikált jószág, a vidéki élet és az agrárkultúra jelölője. A különböző jelentések kölcsönösen megfertőzik egymást, a baromfi az álmok tollasbálján kiismerhetetlen totemmé válik, akivel-amivel kísérteties közösséget vállalunk. Elfogyasztjuk húsát és termékeit ennek a szerves gyárnak, miközben általa születünk, hiszen a tojásokban saját termékenységünk testesül meg. Ortiz után szabadon: ez nem a csirke halála, hanem színeváltozása. Amikor az élőhalott baromfi visszaveszi hatalmát a hattyútól, hogy ő legyen a vidéki álmok egyeduralkodója.
Tóth Kinga és Molnár Gergely zenél a megnyitón
A vidék fontos fogalom ebben a pszicho-agrár összművészetben, ugyanakkor nem valami érintetlen és idealizált életösszefüggésről van szó, hanem egy romjaiban jelenlévő világról, ami nem népi értéket, hanem vizuális hulladékot termel. Ezekből a romokból, elhasznált és kifacsart anyagokból építkezik Molnár Gergely festészete, akinek heves-gesztikus képalkotása nem csupán az optikai ingerkeltést célozza, hanem olyan taktilis felületeket létrehozását, melyek egy életvilághoz – munka és erőszak pszichoszomatikus mindennapjaihoz – tartoznak hozzá. Vagyis van egy nép emögött az absztrakt felszín mögött, de ez a nép a baromfiak törzse, állati és emberi energiák hibrid fúziója, hiszen a vidék nem csupán a tárgyak temetője, hanem az antropológiai kategóriák felszámolásának színtere is.


Tóth Kinga versképei és rajzai ennek a világnak a mementói, sírfeliratok a mezőgazdasági katakombákon, ahol a torzak népe nyugszik. Ugyanakkor persze gyermeki beszéd is, de hát a gyermek a baromfi legkedvesebb játszótársa. Míg Molnár festményei egy termelői közösség tárgyi maradványait és testetlen tájképeit viszik színre, addig Tóth Kinga a rigmusok-mondókák szövegvilágát írja szét különböző (neo)avantgarde eljárásokkal.
Tóth Kinga munkája
A már-már rikítóan színes és túlrajzolt jelenetek zsibvásári hangulatában megelevenednek az élőhalott uradalom lakói, végre arcot kapnak, noha ez az arc bármelyik pillanatban csigafejjé és/vagy bálnaszívvé változhat, híven ahhoz az elképzeléshez, hogy amit egyszer lebontott a vidék gépezete, az megjósolhatatlan formában termelődik újra. „Egy halban emésztenek majd meg / egy halban születünk majd meg” - ahogy egyik versképen olvashatjuk. Mert itt egy közös biociklusban tenyészik gerinces és puhatestű, de ez a folyamat arra is utal, hogy amit emberi tudatnak hittünk, az a nem-emberi tudattalan egyik nyúlványa. Vagyis bármikor le tudunk menni tyúkba, hiszen elhullajtott könnyünk csupán a tojást övező izzadtság.
Tóth Kinga munkája
Ezzel a szimbiózis-esztétikával áll összefüggésben az összművészeti törekvés is, a médiumok váltogatása és egységes használata iránti igény. Az élet=művészet tézis egyik mutációjával állunk szemben, ugyanis a vidék immár annyira halott, hogy élete csupán esztétikai karakterű lehet. Művészi szimulációként lehet csak megidézni a baromfiak népét, és ebben már nekrofil pátosz sincsen.
Molnár Gergely képe
A népi szürrealizmus halotti torán egyesül a trash-poétika és a Gesamtkunstwerk – ahogy a nyolcvanas évek hasonló törekvései (külön kiemelendő feLugossy László agrárfestészete) is nosztalgikus visszfénnyel jelennek meg a két művész közös produkciójában. Mindez azonban mégis nagyon mai és aktuális, talán épp a már fejtegetett generációs amnézia miatt, hiszen ebből a perspektívából a falu és/vagy bármilyen kisközösség nem képez ideológiai ellentétet az urbánus világgal, nem alkot romantikus „kijáratot” a társadalmi mindennapokból. A vidék üledék a tudattalan partján, és még azt se lehet pontosan eldönteni, hogy milyen faj tudatáról beszélünk. A baromfiak népe tehát itt van közöttünk-alattunk, bármelyik pillanatban megjelenhetnek, hogy visszavegyék hatalmi jelvényeiket, hiszen ahogy a költő írja: „A falusi emberek / ideköltöznek és tescos / csirkét vesznek és felszabadulnak”.

Elhangzott: 2011. június 18-án. Molnár Gergely és Tóth Kinga közös kiállítása, a Tollasbál a budapesti Kalicka Bisztróban 2011 augusztus 1-től 30-ig újra megtekinthető lesz.
nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés