bezár
 

zene

2011. 08. 12.
Tarolt a Szigeten a Judas Priest
Judas Priest-koncert, Sziget, 2011. augusztus 11.
Tarolt a Szigeten a Judas Priest Valami teljesen varázslatos dolog történt az Epitaph elnevezésű turnéján Budapestet is elérő Judas Priest koncertjén csütörtök este. Soha korábban nem voltam még JP koncerten, a klipeken kívül koncertfelvételekkel sem szórakoztattam magam soha, így csak sejtéseim, részleges információim voltak a fellépéseikről, elvárásom semmi.
20.40-kor hullott le a turné logójával díszített vászon a színpad előtt, s vette kezdetét a mintegy 140 perces előadás, ami teljesen odaszögezett a színpad elé. Zene, látvány, profi előadásmód – nem modoros (mint az Iron Maiden esetében) – összhangja kápráztatott el. Kiváló volt a hangzás, minden jól hallatszott, kellő hangerővel, arányosan. Ian Hill szokásához híven beleolvadt a rendezői jobbon a hangfalakba, Tipton szintén ezen az oldalon 10 m²-en mozogva, jól ismert vöröscsíkos bőrdzsekijében nyűtte a gitárját. A dobemelvényen a nagyszerű Scott Travis pörgette a verőket, nem kevésszer föl-földobva, majd elkapva őket. A rendezői balon az új fiú, Richie Faulkner jelentős vehemenciával és energiabedobással villantott – K. K. Downing egy percig nem hiányzott… És Rob… hol bőrben, hol kabátban, hol farmerben, hol Nostradamusként csuklyás köpenyben, széles taglejtésekkel kísérve, igazi előadóként jelenítette meg a számokat. Frontemberek gyöngye. Igen, a Judas Priest nemcsak koncertet ad, de előadást, show-t is. Lézerfények, lángcsóvák, füstköd, háttérvetítő, logók, színpadi kellékek, öltözetek, díszletek – mind összhangban a muzsikával. Rob legalább annyit öltözött át, mint fénykorában W. Axl Rose, de ez itt természetes volt, semmi erőltetettség. Remekül kommunikált a közönséggel, sikolyai üvegrepesztőek voltak, a vokálokban néha a gitárosok is beszálltak. Lenyűgöző volt! S akkor még a Harley–Davidsonon való begurulásról, vagy a magyar trikolór iránti tiszteletadásról nem is ejtettem szót. A közönség imádta! Még ha kevesebben is voltunk, mint előző nap a Motörheaden…
Judas Priest
És akkor a zenéről! Bár az általam a kánon csúcsának tartott Painkillerről csak a címadó és a Night Crawler hangzott el, azért kellemes hátborzongatást okozott a Victim of Changes, a Joan Baez feldolgozás, a Diamond and Rust, a The Sentinel, vagy a Blood Red Skies is. A „Brékinduló” karaoke változata megmosolyogtatott, a The Green Manalishi és az Electric Eye szólói remekek voltak, koncerten még a Judas Rising és a Nostradamus lemez Prophecyje is bejött. A zenekar természetesen a You’ve Got Another Thing Comin’-nal és a Living After Midnighttal búcsúzott.

Nagyszabású, emlékezetes heavy metal koncert volt, ösztönző, kedvcsináló hatással bírt a zenekar teljes repertoárjának (ismételt) elővételére, fölfedezésére.
 RIP


A RIP kolléga és köztem lévő korkülönbségből a Judas Priest tegnapi teljesítményét tekintve több belátás is megfogalmazható. Jómagam koromnál és zenei szocializációmnál fogva sohasem voltam különösebben megérintve a New Wave of British Heavy Metal kétségtelenül nagyhatású klasszikusaitól, mint a Priest, s innen nézve az is igen különös – és bevallom, picit megmosolyogtató – volt számomra, hogy Halford tegnap este úgy hivatkozott az NWOBHM-ra és vezető csapataira, mintha ma is 1980-at írnánk. Nekem csak történeti-írásos ismereteim vannak arról, hogy Lars Ulrich ugyanezekben az években az említett hullám új bandáit mutogatta James Hetfieldnek a Metallica megalakulásakor, s bár a Metallica elég hamar közeli barátom lett, az ő inspirációik engem már nem értek el. Ismertem és többé-kevésbé hallgattam is őket – éppen a történeti ismeretek gazdagítása, a rétegzettebb befogadása végett –, de sohasem leltem kedvencekre köztük. Újkori követőikre, az ún. true- vagy neoklasszikus metálosokra a kilencvenes években vagy az ezredfordulón túl pedig még annyira sem voltam kíváncsi.

Aztán 2011-ben, a Szigeten Priest-koncerten szembesülök azzal, amit eddig is tudtam: hogy nemcsak az újkori követők, de vélhetően annak idején is mindenki innen merített, természetesen azok a magyar metál bandák is, melyek a rutinszerű másolás, a klisék reflektálatlan átvétele okán már akkor is inkább önparódiába fullasztották a műfajt. (Így tekintve minimum különös, és egy zenei színtér és szubkultúra ízlésvilágáról, sőt világízléséről sokat elárul, hogy e kópiazenekarok a mai napig igen nagy népszerűségnek örvendenek.) Hogy a Priest erre rámutatott tegnap, számomra a koncert nagy értékei közé tartozik.

De persze több is történt ennél az este. Mégpedig az, hogy az élő fellépés megtekintése közben egyszer csak elkezdtem érezni, ahogy a zenei szocializációból fakadó „távolságok” hirtelen megszűnnek, az előadás és a zene egyszeriben közel kerül hozzám és megérint. (Ebben még a buliba egy idő után veszettül bepörgő hullarészeg németek sem szolgáltak gátként.) A műfaj valamennyi teátrális eleme elő lett vezetve: a két gitáros közös, egymás melletti játéka gitárdöntögetéssel, a szegecsek és bőrszerkók, a motor és a piró, a heroikus szólók és a színpadias dob. A zene élvezetében nemcsak az nyújtott maximális élvezetet, hogy – megítélésem szerint – gyönyörű tisztán és hangosan, ám arányosan szólt a Priest, hanem Halford elképesztően profi performansza és vezénylete. Ugyan nem spórolt a kommunikációval és a köszönetnyilvánítással, mégsem ez lendített a zenekar megjelenésén, hanem az a színpadi mozgás, melyet Halford kivitelezett. Dinamikailag tökéletes pontokon hátat fordított a közönségnek, fejét lehajtotta, majd így kezdett bele hihetetlen témáiba; nem mosolygott, nem közvetlenkedett – előadott. Jelentőségteljességet sugárzó ide-oda vonulása, hátat fordításai, bedőlései óriásit dobtak az egyébként sem mindennapi énekén, sikolyain, melyek innen nézve bizony cseppet sem tűntek megmosolyogtatónak, sőt hangsúlyosan elemelte a zenét a mindennapiságtól. Ezeken a pontokon mutatkozott meg végérvényesen a különbség esztétikai élmény és az azt kiváltó teljesítmény, valamint annak paródiája között.

A csúcspontnak ezek közt is az első zárásként elhangzó, brutálisan megdörrenő Painkiller volt tekinthető – ha eztán abbahagyják, és nem jönnek ki még többször, számomra akkor is, sőt dramaturgiailag akkor lett volna tökéletes a koncert. Ugyanakkor – teljesen más szempontból – a klasszikus himnusznak tekintett Breaking the Law előadása jelentett különös élményt: a zenei szekció játszott, Halford pedig nem énekelt, még a verzéket sem. Körbejárkált, s mintha a közönséget biztatta volna kórusra, de azt sem igazán. Minthogy a dal a zene „törvényszegő” erejét viszi színre a metálnak abban a korszakában, amikor ez meglehetős hitelességgel társadalmi-politikai tettként volt meghatározható (ezt támasztja alá a dal mai szemmel már inkább vicces, de történetileg érdekes videoklipje is), és a színrevitelben épp a dalszöveg irányítja a jelentés képződését, Halford koncert közbeni elnémulása, a zenének hagyott kizárólagos terep több szempontból is beszédesnek tűnt…

E különös, megkésett élménnyel és tapasztalattal gazdagodva, azt kell mondjam, sajnálom, hogy elviekben a Priest búcsúturnéja zajlik. Bár a 140 perces műsor messzemenőkig teljesnek és kielégítőnek bizonyult, örömmel megnézném őket újra, önálló fellépés keretében.
LVP
nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés