Fanyar dicshimnusz a megszokott életről, éljen New Orleans, előkerül a whisky, bomlik a józanság, és bomlásnak indul a józan ész. A vendég ezzel ki is irtotta a nevében virágzó fehér mezőt, bár a látszat még megtartja sekélyes úrilánynak, de nincs mit szépíteni:  Belle Réve (a Szép Álom, az Otthon) elveszett, az ige minden formájában, és a família az elárverezett föld mélyén nyugszik.

A két szobába zárt hármas élete nem éppen idilli: Stanley a gyárban vagy a tekepályán, a két Dubois lány pedig a köztük feszülő ellentét viharában. Blanche a görcsös kiútkereséssel a múlt idegenjeit tárcsázná, és repülne hozzájuk, miközben Stella csendesen-várandósan megmosolyogja a (nyilvánvalóan el)veszett nővért, hiszen az övé a megelégedés, ami a kisvárosi életet illeti, és a kielégültség, ami a szerelem testi-lelki formájában mellette áll. Nem is várhatjuk tehát szegény Blanche-tól (igen, mert a darab végére már csak sajnálva-legyintünk, szegény), hogy megértse, Stella, ha nem is lányálmait találta meg, de békéjét minden bizonnyal. Neki nincs szüksége a túlvilágian szépfiúk szerelmére és elhagyására, neki ott van Stanley, a polyák, a durva, a majom, ahogy Blanche nevezi olykor-olykor, a kéj-kvártély és koszt biztonsága, és a pocakban a kisbaba.

A hármashoz idővel csatlakozik Stanley barátja a jólelkű agglegény, a kisujj- mozdítva kihasználható Mitch (Schneider Zoltán) az óvatos elefánt a kamu porcelánboltban, és a faragatlan külső szinte minden megmozdulása azt kérdezi: szabad-e? Blanche kiégett vénlány, kapva kap az alkalmon, mikor ráébred: az anyjával még mindig együtt élő nagy medve a csillagokat is lehozná neki az égről. Cincogjunk hát neki egy cseppet a kegyetlen múltról, panaszkodjunk: szép vagyok, okos vagyok, de tizenhat éves korom óta lecsapták bennem a szerelem főkapcsolóját, majd egy csipet manipuláció, tegyünk úgy, mintha a férfi jönne rá: szükségük van egymásra.

És a szükség együttléteket szül (de csak a tisztes távolságot tartva a tekepályán és a lakásban is) kemény igyekezetet a vidámságra, muszáj-mókákat és elsózott estéket. A kapuzárási pánikban az élet egymás felé terelte az erős csontozatú, jó munkásembert és a lepkefing-súlyú francia hölgyet. Mind tudjuk, hogy miként végződne egy ilyen szerelem – a házasság intézményén belül. Asszonyka hiú és jól tartja magát, legalábbis mások előtt, míg az ember eltartja az asszonykát, és naiv-vak bizalommal (Ő) a halálban is hű marad. Szerencsére Tennessee Williams másként formálta meg Blanche románcát, ő idő előtt meztelenre vetkőztette az igazságot. És a nyomozó az a mocskos, aki lerántotta a leplet, az a durva Stanley volt, hát persze.

Stanley, akinek már az első (hármasban eltöltött) perctől kezdve bűzlött Blanche pacsulija. Akivel az alapos gyanú felnyittatta a drága rokon bőröndjét. Aki rábukkant a múlt anyagi és megfoghatatlan értékeire is: rókaprémekre, fejdíszekre és egy (testi) szerelem elől versekkel takarózó identitászavaros ifjú emlékére. Mindemellett ő az, akinek mindig van egy ismerőse, egy ember a nyomozáshoz, egy ember a szereléshez, övé a mélyreható kapcsolatháló és a felszínes (jogi) tudás. Így jegyezzük meg a darab végére mi is, hogy ami a férjé, az a feleségé is, és vice versa, mert itt és most Napóleon Code Civilje érvényes, ha még nem hallottunk volna róla. A szükséges tudás mellett néha-néha meginog, kilép a tanult modorból, most akkor magázom vagy tegezem a Dubois-jövevényt, akihez valami oknál fogva szintén kötődik. De kétség kívül állatias, mert (a megélhetésért) munkával edzett a teste, mert a szükségletei fizikai ingerekből támadnak, mert vagy állat módra támad, még a feleségére is, vagy állat módra szelídül, s szelídítve bújik a növekvő pocakhoz.

Blanche leleplezése igazán teátrális. Születésnap, torta-díszlet (huszonöt gyertyával, hadd érezze magát fiatalnak a lecsúszott tanítónő, az idegenek kitartottja, idegenek fehér lepedője, igen - NEM - tisztelt Blanche Dubois) három alak: a ház ura és úrnője párban, az ünnepelt hölgyemény egyedül, felültetve. Mitch nem jött el. Mitchet szivárványba borította a kiábrándultság. Mert Mitch megtudta Stanley-től, amit meg kellett tudnia. Később magától Blanche-tól is. A kis lakásban a torta mellé ajándék is jár, a férj köszöntőbeszédet mond, dicséri Blanche kies kortalanságát, kellemes vonásait és társaságát (úgy, ahogy kell, akként, ahogy az ünnepelt hallani akarja) majd átnyújtja az ajándékot: egy jegyet. (Buszra, vonatra, villamosra, már nem tudom.) De el innen. Elég volt. Az elkeserítően kijátszott születésnaposnál eltörött a pohár, mikor Stanley „tiszta vizet öntött a nyilt lapokra” – hogy Blanche egyik bölcs mondásával éljek, Stellánál pedig megindult a szülés. Házigazdák a kórházba el.

Whisky és őrületbe-vedlett Blanche a színen, a földön, egyedül-szürkén, kócos-törékenyen. És megjelenik Mitch: a becsapott, a részeg, ok-okozat. Az idegfürdetés már nem segít, bukott hősnőnknek agyára ment a polka-dallam és borult elmével büszkén vallja a múlt oly tiszta képeit. A birtok elárverezését, a tanítói fizetés elúszását, a Flamingó-hotelben töltött időt (ami valójában Tarantula-lak volt, elfogyasztott áldozatokkal, ahol mégis mindig ő volt a vesztes, a kitartott, a mindenki Madmoiselle-je). Elmeséli: akárhová menekült idegenekbe botlott, viszonyokat váltogatott és bár hiába várná még most is: virágot a virágnak, az ablakban megjelenik egy mexikói asszony és belebúgja az éjszakába: Flores para los muertos!

Blanche Dubois elhervadt, összeaszott, lekapcsolták, levették az étlapról, túl sokan rágták már meg, és akárhogy kéri, Mitch már nem akarja feleségül venni, menekülőre fogja hát. Vissza, a bőröndjébe bújik, más bőrbe bújik, rózsaszín királylány lesz, illúziókat gyárt, hamisítványokat (miszerint utazni készül, szép emberhez, jó emberhez, gazdag emberhez, új életbe, viszlát, te állat Stanley Kowalski) de leginkább csak magának, hisz a kórházból megérkező Stanley mosolyogva hallgatja a mímelt történetet, könnyeden végignyal egy szál cigit, majd közli véleményét: Blanche, téged nem vár senki. Blanche, nevetséges vagy ebben a kislányos jelmezben. Blanche, akárhova mentél, te voltál a jellegzetes helyi hülye. Blanche, te mindig idegenek jóindulatától függtél. Blanche, neked többé senki nem vált jegyet. Majd Blanche a korlátot, Stanley pedig Blanche-t döngeti.

A zárókép ünnepélyesen komoly, a sárga kabátba és hosszú, kék parókába bujtatott őrültet csak sajnálni lehet. A háznak új lakója érkezett: a gyermeknek nyugalom kell. És Blanche-nak is, csak éppen másféle. Fehérköpenyes törődés a fehér Dubois lánynak.

Kováts Adél minden említést- és megjelenítést érdemlő idegrezdülést a legmegfelelőbb módon játszik és érez át: az eleinte ismeretlenben tapogatózó tenyér éppoly tökéletes vetülete a céltalanságnak, mint a monoton morgások az őrületnek. A kóros kacérkodó (és hazudozó) könnyed felsőbbrendűségével hálózza be Mitchet, majd csenevészen csuklik össze előtte. A végén büszke-bolond hátravetett fejjel élvezi a rózsaszín ruhát és a gyártott illúziókat, majd rongybabává válik Stanley (nem csak mentális) fölényének súlya alatt. Ha megszólal, sokszor monológnak hat a mondandója, kétségkívül övé a legnagyobb alakítás a darabban.

Csányi Sándor Stanley szerepében magyarázhat és okíthatja a népet, üvölthet részegen a feleségéért, gátlástalan játszhatja a teke-meccseit, vagy inkább Blanche játszmáit. Az irónia nevettetett a hangszínében, az üvöltése libabőrre vetkőztetett, dühében igazat adtam neki, és egyszerű boldogságát én is éreztem. Egy, csak egy legény volt talpon a vidéken, megkérdőjelezhetetlen férfiassággal.

Petrik Andrea remekül játssza ezt a tőle szokatlan szerepet, Stellát, a meghúzódó, szótlan nővért, aki a leányévek alatt megszokta: Blanche mellett csak helyesel, vagy mosollyal ellenkezik, de inkább ráhagyja a dolgot. Karakteres arcán, amin legtöbbször a királynői gőgöt, vagy a másik ká betűs női szerep kaján-kacérságát láthattuk játszani, szelíden tükröződött az elfogadás ha Blanche-sal beszélt, és a (kissé talán) gyermeki szerelem (persze a felnőtt velejárókkal) ha Stanley-re nézett. Megelégedés és odaadás, ez Stella Dubois.

Schneider Zoltán Mitch szerepében mókásan adja a kedves mackót, akihez csak bújni kell, akit nem kell megfejteni, akitől el kell fogadni a virágot, és akinek meg kell engedni a csókot, ha rákérdez: szabad-e. Persze nem egy papucsférjről van szó, bőszen tör elő belőle az állat, mikor megismeri Blanche idegen múltját.

Zsótér Sándor rendezésében úgy fogja össze a karaktereket, úgy válogatta és illesztette (vagy inkább állította egymással szembe) őket, hogy a legapróbb súrlódások is szikrázzanak. A hol nosztalgikus, hol tébolyult zongora hangja és a szereplők üvöltése (vagy épp a csend) leseperte a felszínes viszonyokat, a sekélyes érzéseket, és mindennek a velejét mutatta. És mélyre vitt a díszlet, a rács és az üveg, a fény, a villódzás, a hangok, zajok, dallamok és üvöltések, mélyre vittek a konfliktusok. Úgy igazán. A darabban a villamos az utolsó placcon állomásozik, az élet rozsdamart remények tákolmánya, bár a helyszín mindegy is lenne, a vágyak ígyis-úgyis adottak (új életre, gyermekáldott idillre, családalapításra...). Mert itt a vágy állomásozik.

Van, aki elcsípi és beteljesíti, van, aki beleroppan.

Fordította: Ambrus Mária és Zsótér Sándor

Zongora: Formán Bálint eh., Wéber Kata
Dramaturg: Ungár Júlia
Díszlet: Ambrus Mária
Világítás: Baumgartner Sándor
Jelmez: Benedek Mari
Zene: Tallér Zsófia
A rendező munkatársa: Balák Margit