bezár
 

irodalom

2007. 01. 05.
N, mint...
Kiss Noémi: trans
N, mint... Létezik a posztmodern állatorvosi ló. Mint Kiss Noémi trans című novelláskötete. Mára a posztmodernnek nevezett irodalom „szabályai”, sőt jellegzetes témái, problémafelvetései olyannyira körvonalazódtak, letisztultak, hogy ezek újabb felvetése könnyen válhat üres fordulattá, már-már közhellyé.
(A ló anatómiája)

A kötet hat novellát tartalmaz, melyek – végigolvasva a könyvet – szépen összeérnek. Finom utalásokból egyértelművé válik, hogy itt egy „kerek” világon utazunk keresztül és kasul. Például a Mi történt alvás közben? című szöveg, a kötet negyedik novellája egy bekezdésben tömöríti az első történet történetét: „Egy sötét lukról szoktam álmodni, oda bújok be néha, és képzeld, nem is olyan rossz. Iszom valami alkoholt, aztán elalszom. Néha elmegyek egy bárba, fura alakokkal iszom. Hallgatom a történeteiket. Már láttam gyilkosságot is a mosdóban.”

Az alkohol, a drogozás, a heteroszexuális és leszbikus kapcsolatok, a félrészeg aktusok, az utazás, a „B” kezdőbetűs európai nagyvárosok, a meghökkentőnek vagy brutálisnak szánt szituációk leírása mind a hat szöveget átszövik. Akárcsak a nő, az írás, a női írás, a fiktív és a valóságos folyamatos transgressziója, a szöveg általi önmegalkotás és az állandó (ön)reflektáltság problematikája. A H mint néma határ (Megint Én következem) alfejezetének nyitó sorai tökéletesen összegzik ezt a folyamatos önfigyelő és önértelmező viszonyt: „Nincs rajtam kívül más, csak én. Hát ez nem megy, be kell látnom, nem tudom elmondani, hogy volt. Amit el tudok mondani, elmondtam.”

Akkor tehát a hallgatás lenne a következetes magatartás, ám a novella csak ekkor kezdődik. Ez az állandó játék a logikai ellentmondásokkal szintén végigkíséri a könyvet. Amiről nem lehet beszélni, arról alkot szöveget, saját határaként azonban nem nyelvének, hanem testének határait jelölve ki.


(Galopp az intertextualitásban)

A kötet legfontosabb szubtextusai (hogy stílhű legyek) E. T. A Hoffmann novellái, kiemelten A homokember című szöveg. A mottó és az utolsó történet parafrázisa bölcsőbe foglalja a közbülső szövegeket, és motivikusan összegzi is az egyes novellákban részben felvetett, esetleg részletesebben is kidolgozott problémákat. A hoffmanni (egyszerre misztikus és önironikus) mesevilág lesz a gyűjtőmedencéje a valódi-hamis, természetes-megteremtett folyamatosan egymásba játszó kérdéseinek. A Hoffmanntól származó figura, Olimpia, a műnő Kiss Noémi kötetében a „női probléma” metaforájává válik. Csakhogy az ő női figuráinál nemcsak a paróka, a műköröm és az egyéb hamis kellékek alkotják meg a valódit, hanem a már említett az írás (és olvasás) közbeni folyamatos önreflexív helyzet. A szöveg nem mondja ki egyértelműen, hogy mindig ugyanaz a nő a nő – bármilyen alakban, kapcsolatban, helyzetben jelenjék is meg –, visszatérő kérdései, problémái azonban folyamatosan erősítik ezt az olvasatot. Az Elcserélt fejek, Olimpia című szöveg Thomas Mann kisregényét is beidézi, de hangsúlyosabbnak tartom azt az intertextuális játékot, hogy a levelekből felépülő novellában az egyik megszólított N., lásd a hoffmanni történet Nathanael nevű főszereplőjének kezdőbetűjét. Sőt N mint Nő, Nóra, Nina, Noémi, Nikolett, az EgyetleN. A fejek el-, illetve felcserélhetősége következetesen kapcsolódik azokhoz a szerepjátékokhoz, amelyeket az íráson keresztül megteremthet magának N.


(A posztmodern ló stilisztikája)

A jelzőhöz hűen kellőképp eklektikus. A címadó novella mondatai sokszor szinte barokkosan burjánzanak, akár egyoldalas terjedelemben, máshol minimalistán szikárak (,,Nem tudom megvalósítani az álmaim. Ezért táncolok. Azt sem tudom, ki vagyok. Ezért táncolok.”), néhol lírain szépelgők („A rettenetes gonoszság és a tökéletes jóság egymásba gabalyodva irányítják a lélek hullámverését…”). Ez a eklekticizmus azonban tekinthető a „változatok a nőre, mint írásban teremtett lényre” - probléma nyelvi megvalósulásának, de a kötet egészét tekintve azonban gyakran zavaróan modorosnak tűnnek, mivel az állandó önreflektív beszédmód ellenére a könyv egészéből hiányzik a mindehhez való artikulált viszony, az önreflexivitásból adódó eltávolítás, (ne) adj’ isten ironikus (ön)szemlélet.


(A műlovarnő)

A kötet elbeszélője mintha folyamatos határátlépésben létezne. Egyik szerepből a másikba lép át. Megtörtént, átélt létélményeit a Tetthely című televíziós sorozat epizódjaként látja újra (lásd a trans című történetének zárlatát), állandóan olvassa illetve (felül)írja önmagát. Folyamatosan mozgásban van fizikailag is (Trans-Európa), de fontosak azok a tudatmódosító szerek is, amelyek szintén előidézhetnek egy trans állapotot. Mintha egy nő esne szét sok (gyakorlatilag végtelen) lehetséges variánsra. Ennek azonban itt semmilyen tragikus felhangja nincs, sokkal inkább a szerepjáték élvezetét teremti meg az állandó önelvesztés: „Velünk él még egy nő, csak nem látszik a képen. Ő Tamás fejében lakik. Lehet, hogy én vagyok, de lehet, hogy nem. Néha igen, néha nem. Ha jó napja van, velem alszik, ha nincs, akkor összeveszünk, és a másik nőnek a vállán sír.” Ezek a kötetet lezáró mondatok meghagyják azt a törmelékes állapotot, mely a könyv egészében számos logikai ellentmondáson keresztül („Ekkor határoztam el, hogy soha nem írok a szerelemről, legalábbis ezt a szót nem írom le. Mégis folyton erről írnak a nők. Nincs mit tenni, ez van, ez a kibaszott szerelem.”) elemeire bontott elbeszélői hangból keletkezett. A műlovarnő megugrotta az akadályokat, de nem tett hozzá semmit a kötelező gyakorlatokhoz.
nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés