bezár
 

art&design

2012. 01. 12.
A huszonötödik képkocka
Ruben Brandt – Egy műgyűjtő csoportos portréja
A huszonötödik képkocka Adott egy akrobatikus képességű műgyűjtő, aki nemes egyszerűséggel ellopja a neki tetsző festményeket. Adott egy bogaras, whiskey- és nőbolond detektív, aki fülön csípi az elkövetőt. Adott egy képzőművész, aki azt állítja, a test színház, és adott egy társulat, aki bemutatja, hogy tényleg az. A Ruben Brandt fekete humorával, műfaji kavalkádjával és a szuggesztív színészi játékkal nyűgöz le.
A Ruben Brandt azért fontos, ötletes és sziporkázóan szórakoztató előadás – s tudom, ilyet a kritika íratlan szabályai szerint az elején leírni nem illik, ezúttal mégsem rejtegetem tovább –, mert képekről, vizualitásról és színházról roppant határozott, autonóm elképzeléssel bíró alkotók találkoznak benne. Kulcsszó a találkozás, hiszen Milorad Krstić képzőművész, a darab írója és díszlettervezője, illetve Horváth Csaba rendező, koreográfus munkája alighanem azért működik ilyen jól, mert eleve közös nyelvet beszélnek. Mindkettejüknél kiemelt szerepet kap ugyanis a test, mint metafora. A Ruben Brandt magán hord ugyan alkotóira külön-külön is jellemző formai jegyeket, mégis közös nyelven szólal meg. Egy olyan erős, mozgalmas és színes produkcióban – nevezzük egyelőre vizuális színháznak – amit nem könnyű műfajokra bontani.
Ruben Brandt
A Forte Társulat Ruben Brandt című előadása a színlap szerint múzeumszínház. Ennek témájában és helyszínét illetően is eleget tesz. A Műcsarnok – Krstić: Das Anatomische Theater című kiállításának a szomszédságában található – apszisa ideális térként szolgál az előadás számára, amely szemléletmódjában, motívumhasználatában, gesztusrendszerében sokat merít a tárlatból, sőt a kiállított képek közül is jónéhányat felhasznál. Ezért tekinthetünk rá úgy is, mint a Szlovéniában született, Budapesten élő művész sodró lendületű történelmi tablójának életre kelt folytatására. Krstić nagyszabású munkája, a Das Anatomische Theater voltaképpen az enciklopédiáknak, valamint a szegények Bibliájának sajátos, szürrealista-dadaista ötvözete. Képekben és a képeken látható testekkel elmondott, szubjektív, gondolatébresztő huszadik századi politika- és művészettörténet – Marinettitől a U2-ig. A kiállítás állóképek sorozata, amelyek történetekre építenek, történeteket hívnak elő, és amelyek mégiscsak mozognak, sőt – az installáció által felkínált meglepő asszociációk révén – beszélgetni is kezdenek egymással, a látogatókkal. Ahogy a tárlat, úgy az előadás is a testet teszi elbeszélésének dramaturgiai mozgatórugójává. Térjünk is rá a kiaggatott után a megvalósult színházra, elvégre mégiscsak arról vagyunk beszámolandók.
 
Ruben BrandtA főhős, Ruben Brandt képeket lát. Az agyába égtek ugyanis. A történet szerint édesapja, a befolyásolás lélektanával, közelebbről a huszonötödik képkocka tudatalattiban kifejtett hatásával kísérletező tudós égette őket bele, Walt Disney-kópiák közé rejtve. A fejében lappangó galéria aztán egy szép napon átveszi az irányítást Ruben felett, aki attól fogva arra teszi fel az életét, hogy összegyűjtse magának mentális múzeumának mind a harminchat darabját Dürertől Warholig. Így válik a világ legagyafúrtabb, legkifinomultabb ízlésű, hírhedt és körözési listák élén álló bűnözőjévé, aki bandájával gond nélkül elemel bármit a legjobban őrzött galériák kincsei közül.
 
Ruben BrandtKrstić darabja fergeteges kapitalizmus-szatíra, ugyanakkor detektívtörténetbe hempergetett és némi Dürrenmatt-ízzel megkínált Frankenstein-adaptáció is. A zseniális elméjű professzor nem kevésbé zseniális teremtményéről – fiáról – szól, akit sikerül ugyan megóvni a kapitalizmus hívságaitól, ám ennek súlyos ára van. Ruben törvényen kívülivé, rettegett gengszterré válik. A film noir dramaturgiája szerint a zseniális antagonista mellett lennie kell egy mesterelmének a jó oldalon is. A darabban Mike Kowalski tölti be ezt a szerepet. A kissé szeleburdi, szoknyabolond magányos hős, akinek a rossz lányok mellett a filmklasszikusok a gyengéi. Ruben Brandt szenvedélye az előadásban számtalan képzőművészeti remekmű felidézését, áthangszerelését és megjelenítését teszi lehetővé, Kowalski figurája pedig – már neve is a Vanishing Point című kultfilm főhősére utal – filmtörténeti kalandozásokat ígér. Botticelli, Duschamp, Chagall és Picasso egyrészről, Polanski, Peckimpah, Godard és a Casablanca túlfelől. Észveszejtő, posztmodern hajsza, éjfekete humorral, tengernyi utalással.
 
Ruben BrandtMég egy ilyen izgalmas szkript is váz – Krstić műveit idéző hasonlattal szólva: széles szájjal vicsorgó csontváz csupán. Életre keltése, felöltöztetése, vagy éppenséggel lemeztelenítése a Forte Társulat feladata. És Horváth Csabáéknak sikerül megmozdítaniuk, mozdulatokká komponálniuk, képekké merevíteniük a szöveget. Azáltal méghozzá, hogy – a krstić-i koncepció jegyében – saját testüket teszik színházzá. Az akciófilmek agyontrükközött betörési jeleneteinél is sokkal látványosabban, fal mellett settenkedve, négykézláb, kézen sétálva vagy egymás nyakába mászva, a levegőben úszva gyűjtik be a milliárdokat érő műtárgyakat. Mozdulatsorokkal beszélnek el érzéseket, együtt élnek a díszlettel, vagy ha kell, maguk is díszletelemekké görbülnek. Remekül használják az árnyjátékot, amely számos vizuális geg elsütésére ad alkalmat. Megidéződik többek közt a Bond-széria, és Frank Miller képregényeinek világa is. A legötletesebbek viszont kétségkívül azok a jelenetek, amelyekben festmények kompozícióit jelenítik meg a játszók.
 
A fegyver már az első percben elsül – s utána még több százszor. A befejezés elmarad, pontosabban – Godard szellemében – az előadás elejére kerül. Botticelli születő Vénusza félezer év után sem bukik orra, pedig igen-igen ingatagon egyensúlyoz. Mi pedig tanakodunk rajta, hogy múzeumszínházat, fizikai színházat, dadaista szürreáliát vagy posztmodern film noir-t láttunk. Az írói fantázia és a roppant erős és folyamatos színészi jelenlét viszont vitán felül áll. Kétség sem férhet hozzá: a Ruben Brandt eszement szórakoztató.
 



 
Ruben Brandt. Egy műgyűjtő csoportos portréja
 
Szereplők: Andrássy Máté, Blaskó Borbála, Horváth Csaba, Kádas József, Sipos Vera, Vati Tamás / Csere Zoltán
 
Rendező-koreográfus: Horváth Csaba
 
Író, díszlet: Milorad Krstić
 
Jelmez: Benedek Mari
Fény: Pallagi Mihály, Payer Ferenc
 
Hang: Kondás Zoltán
Produkciós asszisztens: Számel Judit, Koháry Mária
 
2012. január 12.
Műcsarnok     

Fotó: Dusa Gábor
nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés