Az eseménnyel egyidőben egy másik - hasonló témával foglalkozó konferencia is zajlott Budapesten Digitális Nemzedék címmel. Az ELTE PPK, a Magyartanárok Egyesülete és az Osztályfőnökök Országos Szakmai Egyesülete közös konferenciáján a szakértők arra keresték a választ, mit kezdhet az iskola azzal a történelemben most először előforduló helyzettel, amikor a tudás egy szegmensét (a digitális kultúrához való hatékony kapcsolódást) nem a tanár birtokolja, hanem a tanítványai. Mindez ugyanis egy egészen új pedagógiai hozzáállást követel.

Ahogy az Szombathelyen Varga Richárd főiskolai hallgató előadásából kiderült, a mai diákok már az ún. Z generáció tagjai, akiket a kulturális csúszás miatt Magyarországon még sokszor - a Douglas Coupland könyve nyomán X-szel jelölt generációból kikerülő pedagógusok tanítanak. A digitális bennszülöttnek is nevezett mai gyerekek figyelme megosztott, gyors, jellemzőjük a "multitasking",  ebből adódóan hajlamosak viszont a felületességre, ami irodalomtanítás szempontjából azt jelenti, hogy beérik az első olvasattal. A Y generáció tanárai (vagyis akik tíz éve kezdték a pályájukat) ugyan lépést tudnának tartani a tanulókkal (hiszen maguk is bírnak a felsorolt tulajdonságokkal), és hozzásegíthetnék őket a mélyebb megértés képességének a kifejlesztéséhez, ha nem kötné meg a kezüket egyre jobban a sok írott és íratlan előírás, elvárás.

Felvetődhet, sőt Kerber Zoltán, az OFI Fejlesztési és Innovációs Központ Tudományos munkatársa fel is vetette a kérdést, vajon mi lehet az oka, hogy az oktatás fejlesztésével kapcsolatos konferenciákon manapság főszerepet kap az irodalom tanítása.

A világ rohamos tempóval változik, s mivel az irodalomtanítás célja (a gondolkodásra nevelés, a világértelmezés útjainak feltárása és nem utolsó sorban az értékképzés) állandó, az eszközökön és a szemléleten kell változtatni, az aktuális befogadói attitűdökhöz igazítva azt.

A konferencia a bólyais diákok Parafrázisok című kiállításának megnyitójával kezdődött. Kiss Naomi egyetemi hallgató (volt bolyais diák) a képek kapcsán elmondta, a parafrázis nem szimpla másolás, hanem valamilyen művészeti alkotásnak az átdolgozása saját megközelítés alapján.



Már itt megjelent a konferencia egyik legfontosabb hívószava, az élményközpontúság. Fűzfa Balázs, az élményközpontú irodalomoktatás egyik hazai pápája meg is jegyezte, hogy a NAT elképzelése szerint az irodalom elérhetetlen távolságban levő csodálnivaló, azonban az irodalmat használni kell, s ehhez a diákokat közel kell engedni az irodalomhoz.

Azt már én teszem hozzá, hogy a konferencia résztvevőiben fel sem vetődött a hogyan kérdése, hiszen hosszabb vagy rövidebb ideje mindannyian a Fűzfa Balázs nevéhez köthető élményközpontú irodalomtanítás módszereit alkalmazzuk. Megszületett egy újfajta tankönyv-család,  vannak tanárok, akik ebből sikeresen oktatnak, oktatnának. Az igazi kérdés, hogyan lehetne ezt a szemléletet más, éppígy sikeres innovációs törekvésekkel összekapcsolni, és általános érvényűvé tenni.

"Mert a kérdés ma már nem úgy szól, hogy mi az, ami megmenthető, hanem sokkal inkább ekként hangzik: az egésznek vajon még mekkora töredéke fér bele a jövő iskolatáskájába?"  - írja Fűzfa Balázs a Fordulópont című folyóirat egyik nemrég megjelent számában.

Károly Frigyes, a Bolyai iskola igazgatója a padlás metaforájával jellemezte az irodalmat, kinek megőrzendő, kinek átalakítandó, kinek kitakarítandó, de bármelyiket is választjuk, semmiképpen nem a csodálat, inkább az újraértelmezés tekintetével kell ránéznünk.

S hogy hogyan is fest jelen pillanatban ez a képletes padlástér, arról Sipos Lajostól, az PPKE tanárától kaphattunk átfogó és alapos képet, kitekintve más országok helyzetére is. A nemzetközi tendenciák az irodalomtörténet háttérbe szorulását mutatják, továbbá a digitalizáció térnyerésével átalakulni látszik nem csak az írás de az olvasás technikája is. Magyarországon a tanárok mégis elavult tankönyvekből oktatnak. A korszerű tankönyvnek beszélgetési-gondolkodási szempontokat kell adnia, érdemes beépítenie az internet nyújtotta lehetőségeket is, és ideje elfelejteni az "én kérdezek - te felelsz" módszertanát, hiszen a tanítás egyenrangú emberek közös gondolkodása.

Ezt a gondolatmenetet folytatta a következő előadó, Goda Imre, a NYME SEK főiskolai tanára, aki így fogalmazott: "az elmélet és a gyakorlat ijesztő divergenciájának vagyunk manapság tanúi". Később a tanítási folyamatot a drámához hasonlította, hiszen ugyanúgy párbeszédes, jól körülhatárolható rituálé mentén zajlik, a konfliktus pedig a tudás és nem tudás ellentétpárjában feszül. Az irodalomtanítás innovációját ő úgy fogalmazta meg, hogy főszereplőből immár rendezővé kell válnia a tanároknak, és meg kell teremteni a diákok számára az önálló tanulás feltételrendszerét.

Tóth Péter gimnáziumi tanár előadásában kifejtette,  hogy manapság nincs elegendő idő, mód, lehetőség (s talán szándék sem) beszélgetni otthon a gyerekekkel, így elveszni látszik az addig családról családra szálló hagyomány, emlékezet. Ennek helyreállításához az iskola ugyan nem rendelkezik megfelelő eszközökkel de irodalomórán talán lehetséges egyfajta rekonstrukció.



Szó esett az irodalomtanítás megújításának lehetőségeiről a textológia és a tehetséggondozás nézőpontjából is, majd igazi csemege következett: a nyelvi agresszivitás poétikájának kapcsán Ottlik Géza Iskolájának és Kristóf Ágota A Nagy Füzet című regényeinek tükrében Pap Kinga (a Pannon Egyetem óraadó tanára) bemutatta, hogy is lehet a stílus és ízlésformálás kérdéseit érdekfeszítővé tenni.

A második nap előadásaiból néhány különösen emlékezetes volt számomra. Bokányi Péter (irodalomtörténész, kritikus, a Bolyai óraadó tanára) a költői életművek és költői szerepek sokrétűségéről beszélt, és mondandóját illusztrálandó bemutatta  Herbszt Zoltán A néhai P.S. költő arcai című versének zenés feldolgozását. Rámutatott, hogyan is lehet  Petőfi Sándort másik nézőpontból megközelíteni kortárs költők alkotásainak segítésével, s így közelhozni a diákokhoz. Hogyan lehet, és mennyire fontos leemelni a héroszokat a talapzatról, s párbeszédbe elegyedni velük.

Sz. Tóth Gyula oktatási szakértő a kép és szöveg prioritásváltozásairól beszélt, Smidéliusz Kálmán, a Herman Ottó Szakképző Iskola tanára versillusztrációkat, vagy inkább képi versinterpretációkat mutatott. Az előadás alátámasztotta, hogy egyre fontosabb lesz az oktatásban a kép, s a kép mellett a hipertextualitás szerepe, s egyúttal bizonyosságot kaptunk arra nézvést is, hogy a vers szövegéből kiindulva a kép segítségével el lehet jutni az értelmezés, a befogadás mélyebb fokozataiba.

Visy Beatrix irodalomkritikus, tanár a meseregényt és annak tanórai felhasználási módját mutatta be. Békés Pál és Berg Judit műveivel új alternatívát kínált a berögzült kötelező olvasmányok helyett. Amik persze csak íratlan kötelezők voltak, legalábbis eddig.

A konferencia összegzéseként röviden a Tóth Péter előadáscíméből elcsent "De kell." jelmondatot választanám, amihez azt gondolom, mindenképpen hozzá kell tenni  Szávai Ilonának, a Fordulópont folyóirat főszerkesztőjének szavait is:

"Budapestről nagyon nehéz lecipelni a F(f)ordulópontot. ... A szakmaiság fontos (egy konferencián), de ha nem visszük tovább, ha nem fordítjuk közérthetőre, ha nem visszük ki az utcára, hamvába hullik."

A konferencia részletes programja itt megtekinthető.