bezár

art&design

2012. 04. 26.
Kiszorított tér
Interjú Baglyas Erikával a Bunker című kiállítás kapcsán
Kiszorított tér Baglyas Erikával a Dovin Galériában látható Bunkerről, a párbeszédről, a párbeszéd hiányáról és az elhallgatott múltról beszélgettünk.
PRAE.HU: Az installáció a múltra vagy a jelenre reflektál? A rendszerváltás előtti időszak olvasható ki, vagy a mai állapotok?

Elválaszthatatlannak érzem a két dolgot. Az volt az ideális elképzelésem, hogy ez a kettő egyszerre jelenjen meg, nyilván az egésznek a jelenléte, a jelenben való léte, a létezése megkerülhetetlenül a jelenre vonatkozik, viszont egy olyan motívum van behívva ide, ami egy történelmi múltra utal.

Valóban, ez jó kérdés, mert igazából nem a Kádár-rendszerről akarok beszélni az installációban, hanem az ehhez való viszonyunkról, az pedig kétségkívül a jelenre vonatkozik. Tehát a kérdésedre válaszolva, ez a kettő számomra lefedi egymást, minthogy az installációban ez meg is jelenik azáltal, hogy a kirakatüveg, mint egy filter működik, és kívülről így látható az installáció, olyan szövegek vannak megjelenítve az ablaküvegen, melyek egyértelműen a múltat idéző dokumentumok. Mindez úgy jelenik meg, hogy nem takarja ki az installációt, hanem rajta keresztül alakul ki egy nézete. Van egy játéka ennek a dolognak, lehetne – ha nagyon egyszerű szimbólumokat akarok használni – bent a jelen, és ebben egy fordított képben láthatjuk a múlt egyes momentumait. Ugyanakkor kívülről – tegyük fel, hogy a kirakaton keresztül nézzük –, szintén átlátható a történet, van egy közös olvasata, egy egymásból fakadó kép.



PRAE.HU: Az építészeti elemek miért voltak fontosak? Egy épített szobáról, egy bunkerről van szó, amin ferdén lóg egy erkély, vagy az épített elemek hiányáról: nincs se ajtaja, se ablaka. Miért a téren keresztül fogtad meg?

Két motivációm volt. Az egyik, hogy egy kiállítás esetén megkerülhetetlen a tér. És azt gondoltam, hogy ehhez a témához nagyon át kell alakulnia a galéria terének. Szerettem volna, ha minden olyan berögződés, ami ismert ezzel a térrel kapcsolatban, megszűnne, felszámolódna vagy átalakulna, tehát aki ide belép, az ne azt a teret lássa, amit látni szokott, amit megszokott. Ebben a galériatérben van két hangsúlyos elem, két nagy oszlop, amit mindenképpen el akartam tüntetni. Fontos volt, hogy ez a térátalakítás úgy történjen meg, úgy alakuljon át teljesen a tér, hogy szinte kiszorítsa az eredeti teret. Ez volt az egyik motivációm, ami képzőművészetileg vizuális kiindulópont volt, de a tartalmi részét tekintve, ami szintén nagyon fontos, a kommunikációs tér megjelenítése motivált. Tehát az, hogy ha a galéria terére gondolunk, ott mindig megjelenik valami, a művész közöl valamit, párbeszédet kezdeményez. Ha a múlt feltárására vagy a jelen vizsgálatára gondolunk, akkor nagyon hangsúlyos a párbeszéd, a párbeszéd hiánya, illetve az a kommunikációs tér, amit ezzel a témával kapcsolatban jelenleg nem jelöl ki senki, olyan, mintha ki lenne szorítva a társadalmi párbeszédből. Úgy, ahogy itt a bunker kiszorít mindent. Beékelődött ide, kicsit a falba is beleállt. Nehéz átlátni miatta a teret, sőt nem is lehet, akár mint a kommunikációs teret – amit nagyon idézőjelben használnék. Azt mondanám, igazából inkább a lehetőségek terét nem sikerült létrehozni.

PRAE.HU: Vannak épített pontok, épületek, amikhez kötődik a múlt vagy az ahhoz tapadó dolgok: az Andrássy út, a Conti utca. Ezzel a felépített bunkerrel átszivárog, hogy épületekhez, helyekhez nagyon erősen kötődik ez a téma? Azokhoz a belső terekhez, ahol például a jelentések, a lehallgatások vagy a kínzások történtek?

Abszolút kötődik hozzá. Volt egy fontos előképem: éveken át dolgoztam a volt csepeli gyár területén, ahol több tucat bunker található ma is. Egyszerű szürke épületek két vagy három emelet mélyen és magasságban. Bemész egy teljesen zárt kockába, van rajta egy ajtó és utána lemehetsz vagy felmehetsz a lépcsőn. Ezek a bunkerek valójában védelmi funkciót töltöttek be. De az, hogy egy szoba be van drótozva, az szintén benne van az előképben. A bunker mint cím, nagyon jól kifejezi azt a kettősséget, amit hordoz: egy bunker egyfelől megvéd, ha bent vagy. Ha kint, akkor pedig kirekeszt abból a térből, a bunker teréből.
Az egyéb más terekre is utal, amiket felvetettél, akár az Andrássy út 60-ra vagy a Conti utcai fogházra. Ezt a bunkert akár egy cellaként is tudom értelmezni, egy szobaként, egy lakóhelyként, egy élőhelyként – a mérete akkora, mint egy normál méretű szobáé, ami az egyéni életre vonatkoztatható. De az is van, hogy nem lehet bemenni, nem lehet kijönni, nincs se ajtaja se ablaka, teljesen zárt kubus, nem lehet tudni, hogy mi van benne.




(A képre kattintva megnézhető a kiállításmegynyitó a 6b.hu-n.)


PRAE.HU: Egy eleme van, az erkély.

Nagyon nehezen tudom logikusan megmagyarázni, hogy miért van az az erkély. Foglalkoztam ezzel a témával: az elhallgatott múlt, a megfigyeltek, megfigyelők viszonyával, a személyes felelősség és társadalmi felelősség kérdésével, az ezzel való szembenézés hiányával stb. Hosszas gondolkodás és ábrándozás után lett egy erős képem, hogy szeretnék egy erkélyt. Akkor még nem volt meg a bunker ötlete, akkor még nem tudtam, hogy az erkély hová lesz téve. Legyen egy erkély, ami ferde, ami megrogyott vagy ledőlt, viszont ne legyen ajtaja, egy teljesen haszontalan és felesleges dolog – Götz Eszter nagyon jól megfogalmazta, hogy azt hazudja ez az erkély, hogy amin van, az akár egy ház is lehetne, egy élőhely.

Egy vízió volt, amihez sok mindent tudtam kapcsolni, elkezdtem rajzolgatni és folyamatosan jöttek az önreflexiók, hogy erről az erkélyről akár ki is lehetne kiáltani egy köztársaságot. Egy erkélyről ki is kiáltottak egy köztársaságot Magyarországon.

PRAE.HU: Ismét kiéleződött az erről szóló vita, van hozzá köze vagy véletlen egybeesés?


Az mondjuk véletlen, hogy ezek most gyűrűznek, de nem tudtam függetleníteni magam a hírektől. Mindig is figyeltem az erről szóló cikkeket. Amikor elkezdtem a kiállításra készülni, akkor hatványozottan. Nagyon sok mindennek utánanéztem, rengeteg cikknek, interjúnak, amiket nem ismertem korábban. Az aktuálpolitikai vonal olyan, hogy képtelenség úgy élni, ha nem figyeli az ember, hogy mi történik ma a társadalomban és talán nem is hasznos. Éppen ma jelent meg Ungváry Krisztiánnak egy cikke az Indexen (április 18-án), hogy ez ennyire párhuzamosan zajlik, nem szándékos. De valószínűleg nem véletlen, hogy ez engem nagyon foglalkoztat és nem véletlen, hogy másokat is foglalkoztat.

PRAE.HU: Személyes véleményed van?

Van személyes véleményem. Talán azt nem mondanám, hogy sértettnek érzem magam, de igazságtalan egy állampolgárra nézve, hogy nincs lehetősége arra, hogy szembenézzen a Kádár-rendszer ügynökmúltjával és sok minden egyéb más dologgal, hogy politikusok döntik el azt, hogy a te jelenednek mi lehet a része és mi nem.

A személyes véleményem az, hogy követelem, ez változzon meg. Hogy ennek mi a módja, azt nyilván én nehezen tudnám eldönteni. Hogyan lehetne ezt megoldani, nyilvánosságra hozni évtizedeken át elhallgatott információkat, összefüggéseket úgy, hogy a társadalom jól jöjjön ki – nem is tudom, hogy jól kéne-e kijönnie vagy egyszerűen csak szembe kellene-e nézni vele. Ezt nem tudom, viszont vágyom erre. Egyszerűen nyugodtabb lennék. Lehet, hogy soha nem kezdeném el kutatni, a családomban sem tudok róla, hogy közvetlenül érintett lett volna – akár megfigyelőként vagy megfigyeltként – bárki. De azt gondolom, hogy attól függetlenül, hogy a szűk környezetemben, a családi körömön belül nem érzem magam közvetlenül érintettnek, nagyon is érintettnek érzem magam állampolgárként, emberként. Ebben a kérdésben senki nem lehet nem érintett.

PRAE.HU: Nem olyan rég fiatalokkal beszélgettem, azt mondták, hagyják őket békén a rendszerváltással vagy az az előtt történtekkel, nem is akarnak róla tudni és nem is akarják, hogy befolyásolja őket.

Igen, én is beszélgettem nálam sokkal fiatalabbakkal a tanítás során, és többször kiderült, hogy egyrészt semmit nem tudnak erről és nagyrészük nem is akar tudni semmit erről. Valahol természetesnek érzem, ugyanakkor mégis érintettek, ha nem akarnak erről semmit tudni és azt gondolják, hogy semmi közük nincs hozzá. Nekik is van családjuk, nekik is vannak felmenőik, és öntudatlanul is visznek tovább, örökítenek át olyan beidegződéseket, melyekről nem is tudják, hogy léteznek.

PRAE.HU: A bunker viselkedése, hogy elszakítja azokat, akik belül védve vannak, azoktól, akik kívül vannak és nem sokat látnak a dologból. Alapvetően kettészakítja az embereket ügynökökre és nem ügynökökre. Ez jó? Ha nyilvánossá teszik a listát és a stigma rákerül azokra – ezt sem tudom, hogy mit jelent igazából az, hogy valaki ügynök volt, miként viselkedik ez a stigma –, az nem mélyíti el ezt a különállást, amit a Bunker is megfogalmaz?

Nem tudom megmondani, hogy jó-e, nem próbáltuk. Bizonyára nagyon kellemetlen sok ember számára, de ennek a feltáratlansága ugyanannyira kellemetlen, hosszútávon sokkal kevésbé kifizetődő. Abban nem tudok állást foglalni, hogy milyen lehet egy volt informátornak, ügynöknek, ha ez kiderül róla, és ha a családja, aki esetleg nem tudta, a szomszédai, a boltban az eladó vagy a fodrász, közeli emberek megtudják róla. Lehet, hogy nem foglalkoznak vele, mert azok is a rendszer kiszolgálói voltak, akik nem voltak ügynökök, de éppen vállalatvezetők vagy dolgozók voltak, és az ő tevékenységük ugyanannyira a besúgóhálózat működtetéséhez járult hozzá, ami sok esetben valóban megkerülhetetlen volt, de nem akarok erről nyilatkozni, mert nem éltem akkor.

PRAE.HU: A kérdésem is elég ügyetlen, talán pont azért, mert hiába telt el húsz év, hiába tudunk róla mi történt, hogy történtek dolgok, de igazából mégsem ismert ez a világ és talán ezért nem tudok értelmes kérdést feltenni. Talán ezért is szükség lenne párbeszédre, hogy legalább kérdést fel tudjak tenni.

Igen, ez nehéz dolog tényleg és jó, hogy reflektáltál magadra, mert tényleg nehéz kérdést feltenni. Most, hogy készültem erre a kiállításra, Ungváry Krisztiánnal és Böcskei Balázzsal konzultáltam. Nagyon hamar kiderült, hogy egyszerűen a tudásom határaihoz érkeztem. Éreztem, hogy fontos olyan embereket megszólítani és bevonni a gondolkodásba, akik ezzel sokkal elmélyültebben foglalkoznak, sokkal nagyobb tudásuk van erről. Az a helyzet, hogy amikor az ember Ungváry Krisztiánnal beszélget, elolvassa a cikkeit, a kutatásai eredményeit, akkor egyéni életutak tárulnak fel előtte és onnantól kezdve nem egy halmaz, nem egy ügyről van szó pusztán, hanem egyéni sorsokról. A nagy homályos ködben, amit mi ügynökkérdésnek nevezünk vagy elhallgatott múltnak, egyszerűen egyéni sorsok vannak. És én igazából ebbe tudtam egyedül kapaszkodni. Azt gondolom, hogy képzőművészként, abból a pozícióból, ahonnan én tekintek rá, akár a koromból fakadóan is, nincs más kapaszkodóm. Viszont, hogy ha az egyéni sorsokat, életutakat az ember akár csak elolvassa, akkor ezek olyan borzasztó hatással vannak a figyelőre, az értelmezni próbálóra, hogy onnantól kezdve végképp megkerülhetetlennek tűnik a kérdés.
Leginkább a morális kérdések izgatnak, de nem számonkéréssel fordulok e felé, hanem úgy érzem, hogy kíváncsisággal és empátiával. Szeretnék azonosulni, bármelyik féllel. És azt hiszem, hogy nincs is más út, az empatikus hozzáállás és megérteni próbálás megkerülhetetlen.
nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés