bezár

irodalom

2012. 05. 26.
Süsü és a hagymás bab
A JAK Műfordító Táborának 3. napja (2012. május 24.)
Süsü és a hagymás bab A tábor harmadik napján már érezhető volt, hogy a társaság összekovácsolódott, a reggeli napsütés mellett az otthonosság érzete lengte be a folyosókat. A nap is rutinosabban kezdődött, a reggeli után a fordítók beszállingóztak a szemináriumi terembe, ahol ismét új feladatot kaptak: Karácsony Benő Napos oldal című művét fordították. E munka is kihívásokkal járt, olyan szóképek fordultak elő benne, mint "kalapáccsal leszögezni", ezáltal hangsúlyossá tenni valamit. Többektől hallottam, hogy a szöveg nagyon tetszett, és élvezték a vele való munkát.
A délutáni program a szakmai kérdések mellett gyermeki énünket is megszólította, először Balázs Eszter Anna előadását hallhattuk a magyarországi gyermek- és ifjúsági irodalomról, amelyben beszélt a köré épülő intézményrendszerről, kiadókról, szerzőkről, illusztrátorokról, valamint a gyermekeknek írott könyvek történetéről is. Így megtudhattuk, Balázs Eszterhogy a mese a 18. században született műfaj – a Grimm testvérekre mind szívesen gondolunk –, de csak a 20. század során vált népszerűvé. Magyarországon az ekkori politikai helyzet miatt a mesemondás műfaja érdekesen alakult, azok, akik szabadon nem publikálhattak, a meseirodalomba vonultak vissza és ott alkottak, ily módon legnevesebb szerzőink írták meséinket. Hallottunk a meseterápiáról is, amely önmagad elemzése egy szövegen keresztül, ezáltal lehet terapeatikus hatása. Ezt a szemléletet tükrözi az a jelenség is, hogy – bár nagyon kevés számban – elkezdtek megjelenni a halálról vagy a válásról szóló gyerekkönyvek. Megismerkedtünk egy gyerekeknek szóló versantológiával is, amely olyan szerzők verseit gyűjtötte össze, mint Varró Dániel, Lackfi János vagy Kovács András meseolvasásFerenc. E versekből Eszter fel is olvasott nekünk. Az előadás végén pedig rávethettük magunkat a mesekönyvekre, amelyek halomban hevertek az asztalon, szebbnél szebb illusztrációkat láttunk, izgalmas történeteket. Alig lehetett a társaságot elrángatni a könyvektől, pedig a vacsora már várt ránk.

Esti vendégünk, Lakatos István, már az előadás alatt megérkezett és helyet foglalt körünkben, így a beszélgetés már a program előtt megkezdődött a teraszon, ahol olyan érdekes dolgokról volt szó, mint "a békák és csirkék kapcsolata". Ha ez utóbbiról nem is, sok más lebilincselő jelenségről és különös lényekről hallhatunk Istvántól, aki nemcsak itthon, de nemzetközileg is elismert képregényrajzoló és -író. Megjelenésével már megteremtette a közvetlen hangulatot, piros tornacipőben, narancssárga melegítőfelsőben sétált be a terembe. Élvezettel csüngtünk István szavain, aki érzékletes nyelven és ámulatos lelkesedéssel mesélt szakmájáról és az általa megalkotott világokról. Eszter kérdésére válaszolva irodalmi preferenciáiként a "félutasokat", Stephen Kinget és Neil Gaimant nevezte meg, akik szórakoztató és szépirodalom között helyezkednek el félúton. Egy olyan irodalmi regisztert képviselnek, amely nálunk teljesen hiányzik, pedig szükség lenne rá, ezt az űrt szeretné betölteni, és megborítani "a kemény fedeles szépirodalom és a puha borítós lektűr" kettősét. Tar Sándorra utalt, hogy szemléltesse, mire utal: nála "a hátborzongató rejtély összefér az alkoholista rendőrrel, aki nem bírja ki, berohan a boltba és lehúz egy vodkát."

Eszter István szövegeiről szólva kiemelte, hogy azok friss, mai elemekből építkeznek, miközben komolyan megkomponáltak. Témájául a Dobozváros című regényt választotta, amelynek főszereplőjéről a szerző elárulta, hogy olyan, mint ő, "aki 12 évesen temperával Lakatos István Dobozvárosterminátort fest a falra", "Zalán magánya az én 31 éves magányom". A regény keletkezési körülményei beszédesek, amennyiben rálátást adhat István pályájának alakulására és a szöveg megalkotásának folyamatára. Sosem gondolta ugyanis, hogy regényt fog írni, ő mindig is rajzolt, ez volt az is, ami elvezette a regényíráshoz: az Aranyvackor pályázata indította el az események láncolatát, a felhívás tárgya egy rajzokkal illusztrált mese volt. Már régóta szeretett volna illusztrációkat készíteni, ám nem talált írót, aki megírta volna, ezért kínjában kitalált egy történetet, és nagyon nehezen, de elkezdett írni. Végül meglepő módon nem is a rajzokkal, hanem a szöveggel nyert két különdíjat is, nem sokkal később fel is kérték, hogy írja meg a könyvet, amire az első reakciója az volt, hogy "most ezt tényleg meg kell írnom?" Ettől kezdve a farzsebében hordott egy füzetet, amelybe akármikor, akárhol írt, ha valami eszébe jutott. Az alkotási folyamat intimitásába való beavatás élményét fokozta, hogy ezt a füzetet István a kezünkbe adta, beleolvashattunk, beleszagolhattunk, és így érezhettük lapjain a cigaretta szagát, és nyomon követhettük egy világ formálódását. E "széklábfaragás" során zavarba ejtő kérdéseket tett fel magának, ezek megválaszolásával alakult a regény szövete és világa. A szereplők lassan életre keltek, vannak olyan részek, amelyek megírására nem is emlékszik. E világról István mesélt nekünk: A kiinduló helyzet, hogy Zalán megtudja, hogy szülei csupán gumiból készült másolatok – "édesanyjából le is ereszt egy picit" –, az igaziak a sehol nem található Dobozvárosban vannak, amely egy kegyetlen és gonosz hely, ott gyártják azokat a műanyag, IKEA-s dolgokat, amelyekkel a világ darabjait lecserélik. Itt dolgoznak leromlott állapotban a régen köztünk élt, ám mára elfeledett meselények, hogy életben maradhassanak. Kíváncsiságunkat és az István által teremtett atmoszféra intenzitását tovább növelte gyermeki hangú felolvasása. Megtudtuk azt is, hogy a regényben fontos szerepet töltenek be a patkányok, mert a város felépítésének részei, s hogy a sárkányok István számára kedves lények, éneklő hangon mesélte: "Süsü a nagy kedvenc, négy foga van, elől kettő, hátul kettő, de lehet, hogy az egyik lyukas."

Talán említés nélkül is kitaláljuk, hogy ő az az ember, aki sosem akar felnőni, s hogy miért: "mikor egy régi barátommal találkozom, azt látom, hogy megváltozott, már nem kockás inget hord, hanem egy színűt. Mérges vagyok az íróasztalra, és arra is, aki odarakta." A technikai haladással szembeni ellenérzéseiről is beszélt, a rajzolás érzékiségét, a vonalak tapinthatóságát szereti, és nem akarja megtanulni a perspektívát, mert akkor tönkremennének a rajzai. Közvetlenségüket mi is megtapasztalhattuk, István ugyanis körbeadta műhelymunkáit, egy könyvhöz készülő illusztrációkat. Lenyűgözve forgattuk őket (ismét beszippantva a munka cigarettaszagát). Eszter megkérdezte, hogy mit javasolna a lehetséges fordítójának, válaszában István fordítási nehézségként a regényben szereplő "kajákat és zabálásokat" nevezte meg, megoldásként az ételek felcserélését javasolta helyi ételekkel, "mert a kaják emlékeket és hangulatot hordoznak, minden nemzet ezek által a saját lelkét pakolja bele a szövegbe". (Ezt a nyilatkozatát később írásba is adta Gertrud kérésére.) A beszélgetés zárásaként ragaszkodtunk hozzá, hogy olvasson fel regényéből egy "kajás" részt, amelynek érzékletes leírását hallgatva mind megkívántuk a hagymás babot. István és Eszter még velünk maradt egy ideig, Eszter Claudiának ajándékozta egyik nagyon szép mesekönyvét, a szerzőt pedig olyannyira megragadta a tábor hangulata, hogy nem is akart elmenni. Távozásuk után a többiek hamar nyugovóra tértek, Daniel és e sorok írója még tovább dolgozott írásain, és próbálta beazonosítani a távolról beszűrődő horkolás forrását...

(A fotókat késztette Reet Klettenberg és L. Varga Péter.)

A JAK rendezvényeit az NKA Márai Programja támogatja

Kapcsolódó cikkek


nyomtat