A múlt ismeretlensége összemossa a valóságot a képzeletünkkel. A közös emlékezeti gyökerek hiányát a mai harminc év körüli korosztály személyes életének képzeletben megélt vonatkozásaival, az azokból következő kisiklásokkal, sikerületlenségekkel való számvetéssel igyekszik pótolni. Enyedi Ildikó tavalyelőtt végzett filmrendező osztályának most bemutatott szkeccsfilmje sem érinti ezeket a traumákat, csak menten rezonál benne a hasadás, végig, a fantázia és a valóság, a mélyen átélt és az erőszakosan kitalált jelenségek között.

Nyolc, egy-két kivételtől – és a részletektől – eltekintve nagyjából egyenletes színvonalú kisfilmet látunk. Minden ízükben tökéletlenek, hiányosak, kis híján félkésznek mondhatók (alighanem ez már csak a szkeccsek betegsége is). Nagyobb részt amatőr szereplőkkel – ami számos esetben nyilván tudatos döntés eredménye –, lényegében egyetlen fillér nélkül forgatták le őket, miközben szerzőik, az állami finanszírozási rendszer hosszúra nyúló és autokratizmustól sem éppen mentes átalakításából fakadóan, két éve arra is hiába várnak, hogy diplomafilmjüket elkészíthessék. Reisz Gábor a tétlenség elkerülésére indítványozta osztálytársainak a közös munkát. A többé-kevésbé működőnek tűnő sorrendet az osztályfőnök Enyedi állította össze.



Ferenczik Áron nyitó darabja találó felütés. A fővárosba érkező friss egyetemista azon töpreng, miért van akkora távolság a székek között a HÉV-megállóban. Ismerjük a "magyar" mentalitást, minél távolabb ülünk egymástól (a példa kedvéért, Belgrádban épp ellenkezőleg). A képek a fiú fantáziájának kiszolgálójává válnak: elképzeli a lányt, aki szerelmes belé, de nem talál utat hozzá – és aki persze a valóságban nem is szerelmes belé, hisz a valóságban nem is létezik –, vagy hogy zavartalanul vészelheti át a másik ember (így tőle távol eső) halálát. Vicces film, ám noha alapjaiban esetleg többet ígér, kibontásában mégsem ér el többet, mint egy nívós Index-videó. W. Pluhár Attila szintén a képzelt narratívákkal kísérletezik: az angyalföldi kocsmatöltelék három különböző történettel próbálja alátámasztani, hogy mégsem egészen fikció, amit elénk tár. (Jócskán annak hat mindhárom, a film így a hegemón fikció megtörésének igyekezetét tárja elénk.) Az epizód legnagyobb hátránya, hogy túl klasszikus: a túlsúlyos csaposnő erotikus vonzerejében rejlő komikum és az egyszerű igaz–hamis-talány körülbelül a hetvenes évek szocreál gegjébe röpít vissza bennünket, bármiféle reflexió nélkül.



Ugyancsak a gyengébb indítások közé tartozik Bálint Dániel (aki egyébként Máthé Tibor operatőr osztályában végzett) és Szimler Bálint filmje. Bálintnál egy önjelölt rendező (Ivicsics Bálint) női szereplőket válogat a forgatókönyvéhez, Szimlernél, egyetlen jelenetben, általános iskolás kisfiú órai felelését látjuk. Bálint "trash"-koncepciója azonban a film végére beérik: a reflektálatlanul amatőrnek ható öncélú koordinálatlanságból, pusztán a képek üteméből és mozgásából kifolyólag, a tényleges látottaktól jóformán függetlenül, mégis kialakul egyféle tartalom. Nem rendelkezik beazonosítható jelentéssel, de talán pont emiatt többet is közöl a társainál: a hasadást a kontextus rögzíthetetlenségében ragadhatjuk meg. (Ezen a ponton összeér a Sorstalanság kertészi dodekafónia-alapvetése és a kortárs városi "underground" szórakozóhelyek alternatív drum’n’bass-partijainak szavak nélküli molekuláris pezsgése: totális regressziója nyomán Kövesből ugyanaz a biologizáló hangzattani redukció marad, ami az ilyen bulik normatív sajátja. A film is puszta anyaggá roncsolja össze önnyelvét.) A saját szakmájára vonatkozó – az operatőr figuráján, a kamera szerepén keresztül nyújtott – reflexió kísérlete ugyanakkor, a legjobb indulattal is, alig sem áll meg a harmatgyönge lábain. Szimlertől mindezzel szemben csupán a klasszikus tanulságot kapjuk: milyen embertelen is az iskolás feleltetés, legyen akármilyen kedves a tanító néni. A tanterem ablakából látszik a parlament kupolája, értjük, persze, miről van szó. Csakhogy ez inkább memorandum, mint film, Tarr Béla tavalyi Magyarország 2011 szkeccsfilmjében alighanem jobban elfért volna.

Akadnak azért jobb szegmensek is. Kapronczai Erika – Csuja Lászlóval és Muhi András Piresszel közösen készített – tízperceséből sok munkával akár egy jó filmet is ki lehetne hozni. Édes Anna (!) kiszolgáltatottságával jól teremti meg a rendhagyó "szerelmi hármassá" fajuló este auráját. Ami neki majdnem kegyetlenség, az erasmusos diáklánynak idővel elunt tréfa. A mű egyértelmű aduja, hogy mindhárom szereplőt egymás szándékait keresztülhúzó korlátoltságaik vezérlik. Különösen a fiút, aki primer választásait, mintegy önmagán belül is meghasadozva, a pillanatnyilag elérhető leggyorsabb beteljesülés függvényében váltogatja. A jó képi megjelenéssel rendelkező, "civil" Konrád József a testéhez álló karaktert ugyanakkor – s tán egyedül itt könyvelhetjük el a szakképzettség hiányát veszteségként – nem képes végigvinni.



Az egyetlen valóban filmszerű fejezet az ötletgazda Reiszé. A semmitmondás álomszerűségének sodrása vezet körbe a Margitszigeten, ahol a mélabús kamaszfiú (Pethő Áron hiteles alakítása) és az edzésre tartó huszonéves lány (az egyébként több szkeccsben dramaturgként föltűnő Jakab Juli) egy időben találja meg egy idegen ember telefonját és kutyáját. Végül a gazda is előbukkan, a fák között fekszik, látszólag magatehetetlenül. Történhetett volna rejtélyes tragédia is, de végül is csak egy unalmas hajnal, ahol senki nem lép ki a szerepéből. A jellemformálás illúziójával kecsegtető fikció végig ott lebeg a levegőben – hacsak nem az önkéntelen narrátornak tekinthető fiú letagadott vágyaiban –, de az ehhez szükséges valós fordulat még kontrasztként sem jön szóba.

A legjobb szerepet Kerekes Vica viszi végig, Szeiler Péter epizódjában. Pompásan játszik a nőiséggel, a szépséggel. A karakterét a történet is erősíti: valószerűtlen öngyilkosságot kísérel meg, meseszerű légkört kölcsönözve az alakjának. Az őt megmentő férfi (Hajduk Károly) azonban nem fogékony a közeledésére. Nem hajlandó befogadni a varázsát, adekvátan reagálni a viselkedésére, elfogadni a morális konvenció sértetlenségének mítoszát. Később a taxiban csókolóznak, s borítékolhatjuk, ez a férfi számára nem jelent átélt élményt. A film végül egy bekeretezett családi képbe torkollik kettejükről, netán a múltból, netán a jövőből. Itt jelenik meg a legszemléletesebben a fikcióval átszőtt és az attól megfosztott valóság közötti ellentét. Ugyancsak ez az egyetlen rész, ahol a történelmi távlat nyíltan vászonra kerül: a nő a kommunista hősök emlékfala előtt próbál csókot adni a férfinak.

Az összes többi alkotás közül kiemelkedik Kárpáti György Mór rövidfilmje. Gyabronka József Kanadában élő építészt alakít, aki egy budapesti megbízás kapcsán érkezik haza: irodaházat tervez egy park helyére. A valós – természeti – helyszínre az elegancia szándékával ráerőltetett tervrajz egyszerre csillogóan vonzó és némán abszurd. A némaság innentől meghatározó szerephez jut: az építész kizárja magát a lakásból, az éjszaka kellős közepén kisétál a parkba, a fához láncolva fiatal lányt lát, másnap segít fölállítani a park beépítése ellen tiltakozó, ügyetlenkedő tüntetők sátrait. De ezeket már csak nézzük, nem látjuk; nem alszunk, csak épp eltűnik valami a szemünk elől. Mint a borgesi korong másik oldala, ami nincs. A hatást néhány epizóddal később kezdjük érezni: ez sem film igazán – inkább agyműtétre hasonlít, az alkotó nem történetet ábrázol, hanem struktúrákat rovátkol a homloklebenyünkbe. Jóllehet nem kimondottan lélektani, sem társadalmi struktúrát: arról beszél, hogyan épül rá az agyra a város. (A múltra a jövő? Az énre a másik?) Kárpáti az előző vizsgafilmjével már a berlini fesztiválon is bizonyított, osztályából egyelőre ő az, akiről biztosra vehetjük, hogy komoly szakmai pálya vár rá.

Az ifjú rendező egy interjúban úgy nyilatkozott, noha a szkeccsfilm egyes elemei más városokban is előfordulhatnának, a bemutatott világ elsősorban mégis Budapesthez kötődik. Számunkra úgy tűnnők, az esetek döntő hányadában ez nem állja meg a helyét. (Ahhoz ott a Kern-féle Privát kopó, a rendszerváltás bensőséges pesti krimisorozata.) A film anyaga a nagyvárosról szól, és éppen ez adja az előnyét – a lokalitás a globalitás nélkül ma már értelmezhetetlen. A mozilátogató pedig, ha az egyes darabok minőségével nem is feltétlenül elégedett, mégsem fölöslegesen üli végig a másfél órát. Ritka szerencsés esetben ugyanis a mennyiség csakugyan többletet jelent: a hiányosságok kiegészítik egymást, egymás hibáira rávilágítva gazdagítják a közös terméket. Ezúttal ez történt.



Nekem Budapest
Színes, magyar szkeccsfilm, 95 perc, 2013.
Tizenhat éven aluliak számára nem ajánlott.

Rendező: Szeiler Péter, Szimler Bálint, Kárpáti György Mór, W. Pluhár Attila, Ferenczik Áron, Reisz Gábor, Bálint Dániel, Kapronczai Erika, Csuja László, Muhi András Pires
Operatőr: Rév Marcell, Tausz Gábor, Hartung Dávid, Becsey Kristóf, Nagy Zágon, Pamuki Krisztián
Producer: Berkes Júlia, Schneider Ákos
Vágó: Duszka Péter Gábor, Divinyi Gábor, Klára Levente, Mezei Áron, Csabai Attila, Tálas Zsófia
Koproducer: Sipos Gábor, Rajna Gábor

Szereplők: Gyabronka József, Hajduk Károly, Kerekes Vica, Gulácsi Tamás, Mészáros Piroska, Vati Tamás, Becsey Kristóf, Tarr Judit

Korhatár:


Forgalmazza a Cirko Film.