bezár
 

zene

2013. 10. 02.
Barangolás az improvizáció berkeiben
12z lemezkritika
Barangolás az improvizáció berkeiben A 12z munkanevű elektroakusztikus zenét játszó együttes 2012 nyarán alakult kifejezetten az Ultrahang Fesztivál első tehetségkutatójára azzal a céllal, hogy kipróbálják magukat színpadon egy rögtönzött koncerten bármilyen közös próba vagy gyakorlás nélkül, ahol a megszerkesztett zene helyett a hangok játéka, a szabad kísérletezés, az egymásra való figyelés és reagálás kap főszerepet gyakran változó eszköztárak és stabil támpontok segítségével.
A hideg ráz ki, amikor ismerőseim arra kérnek, hogy a zenéiket kritizáljam: vajon mennyire tudok őszinte lenni? Kezdve az elején, az adódó lehetőséggel: ha nem tetszik, meg tudom mondani ezt?

Pedig nem ez a legnagyobb probléma, mivel ha annyira nem tetszik, hát nem írom meg. S ha mégis megírom, és az nem tetszik: inkább egy vélt barátságot veszítsek, mint őszintének higgyek egy kapcsolatot, amely nem az, illetve erősnek képzeljek valakit, aki az első kritikára összerezzen.

Nagyobb baj az, ha tetszik. Mert mégis, ki fog hinni nekem, ha az egekbe dicsőítek egy ismeretlen kis csapatot (köztük az ismerősömmel) én, aki gond nélkül kritizálom a nagyokat? Őszintének hat az, amikor jót mondok olyan helyzetben, amikor ez a jó az én érdekem?

Most ezen a borotvaélen táncolok: egyszerre tetszik a zene, amelyet képes volnék az egekbe dicsőíteni, és egyre gyülekeznek a kifogások bennem, hogy ezt se meg ezt se, no meg ezt sem kéne...

Kezdve ott, hogy improvizatív zenéről van szó. Maga a jelző viszonylag egyértelmű, jól definiált – és mégsem. Ha az improvizáció alatt az esetlegességet, az itt-ott beszüremkedő hibákat értjük, akkor ez nem improvizatív zene. Ugyanakkor, és egyben mégis esetleges, változó és pillanatnyi.

Ezért ezt a világosnak tűnő fogalmat szeretném először körbejárni, mert meggyőződésem, hogy éppen az intuitívan világos fogalmak okozzák a legtöbb zavart.

Kezdve a naiv értelmezéssel: amikor egy zenének legfeljebb a váza adott, és a zenészek ezt a vázat egészítik ki a pillanat hevében, ott, abban a pillanatban, akkor improvizációról beszélünk.

Jellegzetes példája ennek a jazz, különösen a sztenderdek. Van egy jól megszabott harmóniai váz, többé-kevésbé egy ritmusképlet, majd a zenészek – többnyire egymást váltva – ehhez hozzátesznek.

Az viszont már kevésbé igaz, hogy a pillanat hevében. Tudniillik az ilyen improvizáció tanult, méghozzá jónéhány kemény éven át tanult és gyakorolt, s hogy sok zenésznek saját impovizációs stílusa van, az nagyrészt annak köszönhető, hogy sok tudatos elem van az ilyen rögtönzésben.

Ebből a szempontból Keith Jarrett a nagy kedvencem. Másfél-két órán át tud úgy "improvizálni", hogy az egész műsornak eleje és vége, jól felépített formája van, amiben minden apróság indokolt és az előzőekből következik. Ilyenkor felmerül a kérdés: nem lehetséges, hogy a műsor ugyan ott, az előadás helyszínén keletkezett, ám elejétől fogva létezett a zenész fejében?

Keith Jarrett: The Köln Concert

Vegyünk egy másik példát, mondjuk Miles Davisét! Kevés dzsessz-zenész adott ki ennyi lemezt, és persze vannak köztük sztenderdek is, de ami igazán érdekes, azt improvizatív zenének lehet nevezni.

Hogy mi történik itt? Egész egyszerűen összegyűlnek a zenészek a stúdióban, s miközben improvizálnak, felvételeket készítenek. Aztán nagy nehezen megszületik a lemez a jól kiválasztott és egybegyúrt improvizatív részekből. Tekintve, hogy a zene születésétől eltekintve egy-egy ilyen koncerten – a pontosan felépített "improvizatív részek" mellett – minden hangról hangra meg van írva... beszélhetünk itt valóban imrovizatív zenéről?

Miles Davies - Tutu (live)

De ne csak a dzsessz érdekeljen! Ha nem is komoly, mégis a komolyzene határán van Steve Reich Music for 18 Musicians című szerzeménye. Persze le van írva, kottába van rögzítve, ám aki ismeri ezt a zenét, azt is világosan látja, hogy nem létezik olyan rögzítés, olyan kotta, amely visszaadná ezt a komplex, fáziscsúszásra hajazó stuktúrát. Rögzítve van, nagyjából minden zenész ugyanúgy adja elő, mivel létezik valamiféle kép a fejükben arról, hogy ennek a zenének hogyan kell megszólnia. Nem improvizáció – mégsem rögzített zene.

Steve Reich - Music for 18 musicians

Van aztán egy irányzat, amely igazán komolyan veszi az improvizációt, mármint abban az értelemben, hogy a zenéjükben semmi strukturális és ismétlődő nincsen. Vájtfülűek játszanak vájtfülűeknek (picit a dodekafóniára emlékeztet ez engem).

És van számtalan együttes, amelyeket inkább a káosz-zene fogalmával tudnék jellemezni. Nem megírt, ám mégis átgondolt, jól felépített, mégsem zenei struktúra, és nincs az a kotta, amiben rögzíteni lehetne.

The B52's - Love Shack

Csak néhány példát hozok erre, hogy a kedves olvasó lássa, hogy az ilyen káosz mennyire befogadható lehet. Kezdve mondjuk a B52 együttessel, folytatva a sort az Army of Love-al és a Right Said Freddel. Magyar példaként leginkább az AE Bizottság együttes ez nekem. Amikor a zenészek rájönnek arra, hogy a hallgatóság nem érteni akarja azt, amit csinálnak, hanem élvezni/megrökönyödni/lötyögni. Kicsit olyan ez, mint a dada a zenében.

AE Bizottság - Egy lány kéne

S hogy valamivel összetettebb és kevésbé ismert példát hozzak fel, valahová ide tartozik a fejemben Tom Cora zenéje, különösen egykori együttese, a Skeleton Crew (amely a második lemez után feloszlott, mivel a zenészek úgy gondolták, hogy túlságosan alternatív zenészek lettek). Tom intenzív zenésznek nevezi magát. A nyolcvanas években voltam Tom Cora koncerten, és el kell mondanom, hogy valóban füstölgött a vonója az intenzív játéktól. (Ugyanakkor ez a zene Miles Daviséhez hasonlóan készül: a stúdióban rögtönzött részekből vágják össze.)

Skeleton Crew - Learn to talk

Persze van olyan improvizáció is, amelyben nem az ízlés, hanem a dada győzedelmeskedik. Erre számtalan példát tud a kedves olvasó is, ezért ezt a kérdést nem erőltetem.

Szóval hallgatom a 12z zenéjét, és egyfolytában ez az imrovizáció-dolog kavarog a fejemben. Vajon mennyire és milyen értelemben improvizáció ez?

Kezdve az első számmal, a Canoe Reaching Shore című opusszal. Vajon mitől olyan ismerős? Ne töpengjen a kedves olvasó, máris megmondom: a Fleetwood Macnek volt annak idején egy nagyon hasonló, Albatross című szerzeménye. (Persze nem ugyanaz, egyáltalán nem, de utóbbi meghallgatása után nehéz lenne letagadni a nagyon is szoros rokonságot.)

Feeltwood Mac - Albatross

Aztán következik a How Blissful To See Other Worlds. Erről inkább nem mondok semmit: valóban, nem hasonlít egyetlen más szerzeményre sem, de ha csak egy picit is belegondolunk, órákig lehet sorolni a hasonló metálzenéket (eltekintve persze a darab végétől, amely egyéni, esetleges, ám épp a kevésbé sikerült részek közül való).

Rövidek a számok: csak arra van idő, hogy az ember felismerje, beazonosítsa, kialakítsa az elvárásait – aztán meg csodálkozzon, hogyan is lehetett ebből valami egészen mást csinálni.

Stunning Lizard on the Sleeve. Az eleje a szaxofon-hangokkal kifejezetten tetszik: nem, nem hiszem, hogy szaxofonon le lehet e hamis hangokat játszani! Aztán a gitár kezdetben csak esetleges hangjai egyre nagyobb szerepet kapnak, míg megint valami egészen mást kapunk, mint amit elképzeltünk. Ez megint inkább a káosz oldalán van: mint sajtban a kukac, másznak szét a hangok, amíg minden zenei formát szétfeszítenek. Aztán jön ez a torzított gitár, mintha mondjuk Alice Cooper gitárosa túlságosan beállt volna... egy kis szintetizátor, és az egész annyira szétesik, hogy már itt sincs.

Gentle Bend To Silver Light. Egy kis visszatérés az Albatross-féle blues-hoz. Basszus és zengetett gitár csengő-lebegő akkordjai: egyszerre szép és olyan lassú, hogy már szinte fáj – csak azért, hogy ennek is vége legyen.

Reflecting Beam. A ritmus annyira lassú-szétcsúszott, hogy alig felismerhető. A gitár olyan hamis, hogy csak azt halljuk, hogy akkordokat játszik, de meg nem tudnánk mondani, hogy milyen hangokból.

Bevallom, nagyjából egy szót sem értek a szövegből. Az énekes következetesen hamis, ám a hamis gitár-akkordokkal és a szétcsúszott basszussal minden a helyére kerül. Csak azt ne mondja nekem senki, hogy e dal a pillanat hevében született!

White Mountains. Az egyik leghosszabb szám. Szintetizátorral indul, akár egy filmzene. Ez a hang kezd szétcsúszni, hogy az egyszerű alapot szétfeszítse, amiben aztán megjelenik a zengetett gitár. Nagyjából 1-3 akkord, pontosabban inkább egy egyszerű kérdés-felelet forma ismétlődése.

Azt hiszem, nagyjából itt kezd derengeni bennem az, hogy mitől olyan jó ez a zene. Mintha a szokásos Albatross-alapra most egy slide-gitárt helyeztek volna. Van egy – pillanatnyilag – alig hallható elektronikus alap, amibe hébe-hóba beleseper egy képzett jazz-dobos, a gitáros pedig mintha időnként eszét vesztené, mert kezd egészen megszokott futamokat játszani (s még épp időben jön a nagyon-nagyon széttorzított gitár, hogy ezt szétfeszítse.)

De nem szétfeszül, inkább belesimul a zene valami nagyon kellemesbe, ami akár Shadows is lehetne. Jazz, és mégsem jazz. Elektronika, és mégsem elektronika. Metál, és nem metál. Minimál, és nem minimál. Ezért szeretem.

Shadows - Apache

Épp csak azt nem értem, hogy miért kell annyira a rockzene felé elmenni? Mert a zene fokozódik, fokozódik (mint a jó kis káosz-zene), de ez a fokozódás inkább intenzitás, mint komplexitás. Aztán szétcsúszik valami kis AC/DC-keménységbe.

Deserted Huts Nearby. Ha minimál, hát ez minimál. Ha elektronika, akkor ez az. Valami olyan szól, ami annyira szétesett, hogy az már nem lehet véletlen. És két hang, semmi több, madárcsicsergéssel megspékelve. Vessen meg bárki, de számomra ezek a legértésesebb részek.

Amíg hirtelen véget nem ér, ám mégsem a következő szám jön, hanem az előző folytatódik egészen másként. (Ezúttal részben a Skeleton Crew, részben Steve Reich Different Trains című zenéjére emlékeztetve.)

Steve Reich - Different Tains (part 1)

Circling Gulls Above Monitor Lizard. Nem tudnám megmondani, hogy az indító futam honnan olyan ismerős. Talán túlságosan is sok helyről. De aztán rájövök, hogy végül is mindegy, hiszen nem a dallam, nem a futam számít, hanem annak ismétlődése. Egy kis fázis-csúsztatás á la Steve Reich.

Nagyjából a szám felénél kezdem érezni, hogy ez a gitár mégsem minimál, s amit játszik, az nem jazz és nem is minimál, hanem valami a kettő között. És pontosan itt történik meg – már másodszor – az, hogy a szám nem véget ér, hanem félúton valami egészen más lesz belőle.

És nagyjából ebbe az egész másba simul be a következő szám eleje. Mivel ez egyenlőre csak "sikálás", még leírom azt, hogy úgy tűnik, a számok és számcímek véletlenszerűek: a levezetés és köztes szünet miatt az előző szám másik fele nyugodtan lehetne ennek a számnak az eleje.

És megint, újra. Mintha egy jól képzett jazz gitáros és egy rosszindulatú ritmusos csapna össze! Mintha a ritmusgitáros direkt úgy játszana, hogy ne lehessen jó zenét játszani rá. És mintha a szólógitáros újra és újra ezt a lehetetlent kísérelné meg: mint én ezen kritikámban, borotvaélen táncol a (túlságosan is) jó hangzás és a káosz között.

Falling Asleep At Fairy Stream. Engem kifejezetten idegesít az effekt, amit a gitáros használ. Az alapdallam nagyon is egyszerű, ismerős és kicsit naivan kedves. Amit ezúttal a gitárra használt effekt feszít szét. Ennyi volt.

Black Clown’s Revenge. Zaj, amiből kiemelkedik egy trombon hangja. Persze minden épp a felismerhetőség határán, és olyan szétesetten, hogy még véletlenül se születhessen belőle dallam. És újra fokozás az intenzitás jegyében. A gitár egyre jazz-gitárosabb, és ugyan vannak párhuzamos menetek (a trombonnal), ám a két hang annyira idegen egymástól, hogy még az egyezés is csak a különbségüket emeli ki.

Sad Truth At Roadhouse. Beszédhangok, majd elektronika. (Ezúttal szerintem annyira le lett transzponálva a gitár, hogy a hangja már felismerhetetlen.) Aztán jön a scratch. Először mintha valóban lemez lenne, aztán inkább cin, elektronikával megspékelve. A szaxofon most hajókürtre emlékeztet.

És csúszik szét minden, mintha valaha is összetartozott volna. Ez még a minimálnál is minimálabb! Csak akkor mit keres ez a szinti-hang, ez a szaxofonhang? Hogy aztán az egész újra szétcsússzon, mintha fordítva játszanák le a hangfelvételt?

Celebrating Pope and Antipope. Megint nagyon ismerős és filmszerű a szintetizátor az elején. Ezúttal észrevehetően keleti a hatás, a basszus-kórus és az egész dallammenet akár a Baraka kísérőzenéje is lehetne. Igazi world-electronica.

Final Exclusion. Ezúttal az ütőhangszerek (talán marimba) mögül bújik elő az elektronika, mely egyszerre szörnyűségesen szétzúzott és mégis egyszerű, dallamos, jól követhető. Akár csak az orgona, mely egyre inkább átveszi a szerepét. Majd a nagyon erős minimál-érzés olyannyira szétcsúszott hangokkal, hogy az már kifejezetten élvezetes.

If It Has To Come, It Surely Will. Üveghangok a gitáron. (Persze közben kicsit hajlítgatva a hangokat.) Ez a nagyon minimál basszus kifejezetten tetszik: nem akar dallamot, nem akar játszani, csupán azt az egy, igen lényeges hangot ismételni.

Ezúttal mintha nem szétesne, hanem összeállna a zene. És láss csodát, az egy-hangos basszus is egyre dzsesszesebb, dallamosabb, lassan már csak az ütős veri szét az egészet, ráadásul igencsak igyekeznie kell, mert annyira, de annyira össze akar állni minden. Amíg valahol a szám kétharmadánál újabb váltás következik: ezúttal mintha minden ki lenne fordítva. Persze nem ugyanazt a kezdeti egyetlen basszushangot ismétli a gitár, hiszen más, mégis ugyanaz.

Untitled. Juhhé, ennek is a végére értünk! Ezúttal meg sem próbálják összehozni, s mivel nincs minek szétesnie, szét sem csúszik a zene. Itt a vége, fuss el véle.

Szóval nem dícsérem az egekbe ezt a zenét, nekem mégis nagyon bejött. Első hallásra, egy üveg somogyi bor kíséretében azt éreztem, hogy régen, fájdalmasan régen hallottam ilyen jó zenét.

Sajnos, az ismételt hallgatás nem segített. Most, a sokadik próba után érzem, hogy komoly gondok vannak vele. Kezdve ott, hogy sok az ismerős, nagyon is ismerős rész. Folytatva azzal, hogy nem összeáll, inkább szétcsúszni látszik minden. Mintha arra hajtana, hogy felmutasson valami ismerőset, amelyet aztán a darabjaira szed.

És, bár fogalmam sincs a zene születési körülményeiről, azt gondolom, hogy ez nem improvizatív zene. Ahhoz túlságosan átgondolt, túlságosan jól felépített.

Abban azonban bizonyos vagyok, hogy aki nyitott füllel hallgatja meg, az nagyon is élvezni fogja. Ahogy abban is reménykedek, hogy sok ilyen nyitott fülű ember van, mert én – ha nem is mindig egyenlő mértékben, de – élveztem.

Bár nem egyértelmű számomra hogyan és mitől improvizítív, annyit mindenképpen hozzá kell tennem, hogy rettenetesen nehéz egy ilyen zenére azt mondani, hogy jó vagy rossz. Aki az említett zenei elemek (jazz, electronica, world music, metal) kedvelője, sok idegesítő részt fog találni benne. Nem ez, és nem az.

Azért nem mondhatom, hogy jó, mert nincs az a norma, aminek megfelelne. Nekem mindenesetre tetszett.

12z

A 12z munkanevű elektroakusztikus zenét játszó együttes 2012 nyarán alakult kifejezetten az Ultrahang Fesztivál első tehetségkutatójára azzal a céllal, hogy kipróbálják magukat színpadon egy rögtönzött koncerten bármilyen közös próba vagy gyakorlás nélkül, ahol a megszerkesztett zene helyett a hangok játéka, a szabad kísérletezés, az egymásra való figyelés és reagálás kap főszerepet gyakran változó eszköztárak és stabil támpontok segítségével. 

A pozitív visszajelzéseknek és szerencsés körülményeknek köszönhetően pár héttel később már a Tilos Rádióban találták magukat egy újabb rögtönzött előadáson, az Ultrahang Fesztivál folyamatos támogatásával pedig eljutottak Berlinbe, Bécsbe és Pozsonyba, ahol a többi fellépővel kibontakozó barátságból hosszútávú együttműködés és még egy önálló kiadvány is létrejött a kísérleti elektronikában utazó Farbwechsel kiadónál.


Porteleki Áron: dob, brácsa
Szabó Bálint: gitár, elektronika
Kristóf Márton: elektronika


Információk és letölthető zene (Farbweschel):

http://farbwechsel.bandcamp.com/album/12z-onetwozed
 
nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés