bezár
 

irodalom

2013. 11. 19.
Házibuli a temetőben
Zsúr és Pszeudo-apokalipszis a Kerepesi Temetőben
Házibuli a temetőben Az emberek többsége általában csak halottak napján vagy szerettei halálának évfordulója alkalmából látogat el egy temetőbe. Klasszikus városnézés vagy laza őszi séta célpontjaként kevesen, péntek esti házibuli helyszíneként meg még kevesebben gondolnak erre a helyre. Temetőbe zenés-irodalmi programot és kiállításmegnyitót szervezni szokatlan. Mondhatnánk, hogy morbid, de inkább azt mondjuk, hogy izgalmas.
Néhányan azt hittük, hogy a rendezvény a sírok között fog zajlani, a novemberi éj leple alatt valami hátborzongató szeánszként, és bár nem egészen így történik, a Kegyeleti Múzeum sem kevésbé exkluzív helyszín. A Fiumei Úti Nemzeti Sírkert, hagyományos nevén a Kerepesi Temető önmagában is Budapest és az ország egyik legfontosabb emlékhelye, történelmi személyiségek, jeles művészek és tudósok síremlékeivel, bármikor érdemes tehát ellátogatni oda, de ha még programot is szervez oda valaki, az kihagyhatatlan.

Nemes Z. Márió megnyitója
A Zsúr című performansz és a Pszeudo-apokalipszis nevű kiállítás tehát egy szimpla temetői sétánál többet ígért. Még jó, hogy a temetőőrt beavatták, és nem néz hülyének minket, amikor a már zajló program helyszínét keressük. Sajnos egyéb elfoglaltságink miatt késve érkezünk, és mint kiderül, kár akár az est egyetlen pillanatáról is lemaradni, de az élményanyag így is bőséges. Aki látott/hallott már Tóth Kinga-féle performanszokat, tudja, hogy képen és leírva sem adható vissza az ilyesmi.

Ezúttal nyolc fiatal művész, a szerző mellett Baki Júlia, Bartók Imre, Fazekas Gábor, Kondor Tamás, Normal Gergely, Popella Dóra és Szabó Imola Julianna ülnek körbe egy asztalt, és olvasnak fel részleteket a Zsúr című verseskötetből. A felolvasást éppen befejező személy feláll, a következő felolvasó háta mögé lép, és így mennek körbe-körbe, a végén aztán egyszerre olvasnak, mint egy horrorfilmben, közben a temető hangulatához illeszkedő zaj-zene szól.

Nemes Z. Márió esztéta nyitja meg Kondor Tamás és Normal Gergely kiállítását, amelyben a középkori halál-motívum a 90-es évek metálzenéinek és sci-fijeinek világával keveredik, ahogy az előszó megfogalmazza, a képzőművészek az apokalipszis mítoszának újraértelmezésével teremtenek új mitológiát. A hivatalos program zárásaként Bartók és Nemes a szerzőkkel beszélgetnek művészeti albumukról, illetve Tóth Kinga verseskönyvéről, valamint a halál élményének feldolgozásáról, amit az ember felnőtté válva, illetve az emberiség modernizálódva egyre nehezebben tesz meg.

A halálról beszélve Kinga megjegyzi, hogy nekik azért humoruk is van, és reméli, ez érezhető is az alkotásaikban. Az est ezzel a beszélgetéssel még nem ér véget, mielőtt levezetésként meginnánk néhány sört, körbenézünk a múzeumban, ahol idegenvezetőként mellénk szegődik egy ott dolgozó fiatal lány, aki gondnoka, illetve afféle mindenese a múzeumnak.

Éppen az emeleten nézegetjük a kiállított kocsikat, a gyászhuszárok ruháit és az ismert emberek temetéséről készült fotókat, amikor az alagsorba invitál bennünket. Körbeálljuk a koporsókat, amelyekről kevesen tudnának nagyobb lelkesedéssel beszélgetni, mint ahogy ő teszi. Az egyik fából készült darab amolyan filmes koporsó, bele szokott feküdni időnként, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, és ha akarjuk, mi is kipróbálhatjuk.



Kipróbáljuk, nem kell kétszer mondani, egymás után többen is belefekszünk néhány másodpercre. Testmagasságtól és szélességtől függetlenül valamennyien kényelmesen elférünk benne, bár aki hosszabb időt tölt koporsóban, annál kevésbé számítanak a kényelmi szempontok, kivéve, ha él még az illető… Társaságunk hölgytagjai idegenkednek ettől a morbid játéktól, a gondnok leányzó azonban annyira otthonosan mozog ebben a világban, hogy szinte öröm hallgatni.
Mert öröm hallgatni azt, aki nem csak mondja, de mondatai hangsúlyával, arckifejezésével, minden gesztusával bizonyítja is, hogy szereti a munkáját, bár ha az a bizonyos munka ennyire kapcsolódik a halálhoz, az inkább ijesztő: míg ő idegenként is beavat minket élete nagy és sötét titkaiba, és jóízűen nevet a saját viccein, mi inkább csak kínunkban mosolygunk.

Aztán mutat nekünk olyan koporsót is, amelyben látszik az egykoron benne fekvő hulla nyoma. Na, ebbe a koporsóba már egyikünknek sincs kedve belefeküdni, ez már az erősebb idegzetűeknek is sok lenne, visszalépcsőzünk inkább az emeletre meginni egy pohár bort, aztán máshol folytatjuk a temetőben kezdődő bizarr házibulit.
 
Fotó: Szőcs Petra

Kapcsolódó cikkek


nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés