bezár
 

irodalom

2007. 06. 27.
Az igazi Da Vinci-kód?
Javier Sierra: A titokzatos vacsora
Az igazi Da Vinci-kód? Minden híresztelés ellenére Javier Sierra A titokzatos vacsora című regénye nem Dan Brown-klón: rövidebb és kevésbé izgalmas - cserébe nem bántóan amerikai, és tényleg Leonardo da Vinciről szól. Ezért inkább azoknak ajánlom, akiknek Umberto Eco krimijei jönnek be; de figyelem: az eladási számok a műfajnak, és nem a konkrét szövegnek szólnak! Az alábbiakban kíméletlen leleplezésnek vetem alá a kíméletlen leleplezésnek szánt könyvet.
Mint azt már A Da Vinci kódban olvashattuk, „mindenki odavan az összeesküvés-elméletekért. És konspirációkkal mindig tele van a padlás” (247). Pontosan ezt a trendet lovagolja meg Javier Sierra: a katolikusellenesezoterikusmisztikusleleplezőthrillerkrimi divatos és bejáratott. Biztos, hogy milliós példányszámot és több tíz fordítást ér el az n+1-dik hasonló regény is. A „superbrand” Dan Brown 2003-as botránybestsellere, ezért akkor is rá kell hivatkozni, hozzá kell hasonlítani az ismeretlen spanyol szerző eredetileg csupán egy évre rá megjelent művét, ha a két könyv köszönőviszonyban is alig van egymással. Persze nem vitás, hogy Javier Sierra valóban az ő köpönyegéből bújt elő, és kétségtelen, hogy – amint nem egy interjúban a szerző öntudatosan le is szögezi – A titokzatos vacsora sok szempontból kiegészíti a Da Vinci kódot, és alapvetően az ott felvetett Leonardo műveivel kapcsolatos problémák nyomába ered.

A Mária Magdolna-kultusz (feminista lobbi!) és az alternatív/apokrif/eretnek vallásos nézetek szószához azonban Javier Sierra az Utolsó vacsora és a Sziklás Madonna művészettörténeti alaposságúnak tűnő interpretációját tálalja, így választ kínál többek közt a lányos testalkatú főapostol, vagy a kést markoló gazdátlan kéz rejtélyére. Dan Brown könyvével szemben A titkozatos vacsorában azonban nincs érdekeket sértő propagandisztikus célzat, lévén történelmi regény és nem tegnap játszódó krimi. S itt érdemes a 80-as években robbanó, de mára elfeledett (?) A rózsa nevét felidézni. Javier Sierra ugyanis az Eco-i kolostorthriller sémáját vette elő a Da Vinci-sztorihoz. A titokzatos körülmények között sorra meghaló szerzetesek, a „Terv”, a scriptorium, a kellő mennyiségű latin idézet és kultúrtörténeti adalék (különös tekintettel a pápai intrikákra, és természetesen az eretnekmozgalmakra) mind-mind az olasz mestertől ismerősök. S ha Milosevits Péter találóan „műveltségi fantasztikum”-nak nevezi Eco regényeit, A titokzatos vacsora joggal volna mondható félműveltségi fantasztikumnak.

A sztori maga nem túl bonyolult: a – természetesen – hispán származású inkvizítor és domonkos rendi szerzetes Agustín Leyre retrospektív én-elbeszéléséből megismerhetjük a Lodovico Sforza 'Il Moro' korabeli Milánót, s az éppen ott és akkor felforgató képeket festő Leonardo da Vincit. Ezúttal pandúrból lesz rabló, s az eretnek összeesküvést leleplezni induló páter a történet végére (elejére?) katarrá, apokrif-kutatóvá és a „János-egyház” követőjévé válik. Ja, és közben magyarázatot nyer Leonardo minden titka, és kiderül, milyen kódot rejtett el Az utolsó vacsorában.

Leonardo da Vinci: Az utolsó vacsora

Festmény mint titkosírás, képek olvasása, értelmezés mint titokfejtés… hát persze. Panofskyn, na meg a képleíró narratívák egész során innenről nézve lerágott csont. De nem akarom az úgynevezett „átlagolvasó” kedvét elvenni, a festmények megfejtése, interpretációja igenis lehet hátborzongatóan izgalmas! Mindazonáltal nem szerencsés az értelmezésre szoruló dolgokat túlmisztifikálni, a prekoncepció vezérelte, és túlságosan egyfelé tartó magyarázat ugyanis nem szokott nyerő lenni. Javier Sierra ezúttal kicsit mintha Móricka hibájába esett volna, akinek a vicc szerint mindenről ugyanaz jut eszébe. Túl a regény kétharmadán olvashatjuk a tutit: „…azon a faliképen egy nagy horderejű beavatási üzenetnek is kell lennie. Nyilvánvaló volt, hogy ha a mester hagyta odáig jutni őket, de úgy, hogy a kulcsot nem adta a kezükbe mondandója elolvasásához, csak amiatt lehetett, mert próbára akarta tenni őket. Vagyis ott álltak egyedül, a leghatalmasabb hieroglifa előtt, amelyet valaha is készített a toscanai, és értelmező leleményességüktől függött, hogy mélyebb titkainak is a közelébe juthatnak-e. De leginkább és mindenek fölött: lelkük megváltása is ezen állt vagy bukott.” (315) Anélkül, hogy felmondanám Sierra, vagy éppen a művészettörténet a Leonardo-képek rejtélyeire kínált magyarázatait, mindenkit csak arra intenék: vessen néha-néha egy pillantást a Cenacolora, s kezelje kritikával a regényben olvasottakat! (Ezt könnyűszerrel meg is tehet az olvasó, mivel a könyv első és hátsó oldalain megtalálható a reprodukció.)

A prekoncepció megkérdőjelezhetősége mellett sokkal nagyobb baj, hogy a regény szövege sem hibátlan. Az, hogy nem elég lebilincselő és fordulatos, még csak-csak magyarázható a fiktív elbeszélő személyével, elvégre miért is élne bulvárfordulatokkal egy XV. századi szerzetes. Az én-elbeszélés logikájából és időrendjéből teljességgel kilógó, külső narrátorral elmondatott fejezetek egész sora azonban nem az elbeszélő, hanem a szerző narratológiai kompetenciájának hiányosságáról árulkodik. (Dan Brown ugyebár hasonló elbeszéléstechnikai trükkökkel nem élt, így hibát sem követhetett el.) Az első ilyen alkalom, a 20. fejezet más szempontból is kivétel, lévén pikáns aktfestéssel kombinált szexjelenetet ír le – Freyre páter vajon leselkedett volna?

A képértelmezés csapdái mellett egy további bosszantó logikai hiba hitelteleníti el az „igazi Da Vinci-kód” vallástörténeti hátterét. (Ezt persze ügyesen adagolja a könyv: az előbb említett pajzánkodásban érintett szereplők idézik fel egy harmadik személy olvasmányélményei alapján, vagyis a narrátor személye által hitelesített elbeszéléstől legalább háromszorosan eltávolodtunk!) A 203. oldalon a következő áll: „Mária Magdolna, akit a betániainak is neveztek, valahol Dél-Franciaországban szállt partra […], ott kezdte hirdetni Jézus örömhírét, bevezette a többieket is a »fény titkaiba«, azonnal befogadta az eretnekeket, a katharokat, az albigenseket […].” Igen nehezen tudom elképzelni, hogy az első század derekán lettek volna eretnekek, hiszen akkoriban még intézményes Egyházról sem igen beszélhetünk. Vagy tévednék?

De ahogy a művészettörténet, ez is mellékes. Elvégre Arisztotelész óta a költőknek nem illik felróni, ha szakismeretük itt-ott hiányos (lásd melyik lábaival lép a ló Homérosznál). A regénynek van azonban még egy súlyos hibája: a figyelmes (agyafúrt, entellektüell, egyetemista stb.) olvasó kerek 80 oldallal korábban megfejtheti a végső rejtélyt, mint a fiktív szereplők! Nem árulom el magát a titkot, de minden alapvető információ rendelkezésre áll a misztikus óegyiptomi varázsige megfejtéséhez már annak legelső felbukkanásának alkalmával. A tapasztalt Dan Brown és Eco-olvasók mindenesetre csak 326 oldallal számoljanak 410 helyett. Hogy a titok nem elég csalafinta, ügyetlenül adagolja a narrátor az információkat, vagy egyszerűen túl bő lére van eresztve a regény, döntse el mindenki maga.

Javier Sierra - Fotó: Carlos Diaz

A szöveg döcögősségén valószínűleg a fordítás sem javított. Csuday Csaba alapvetően választékos és friss magyar változatában szinte tízoldalanként zavar meg egy-egy bosszantó apróság. Ezek egy része alapos átolvasással javítható baki, de akad sajnos egy csokorra való tévedés is. A 31. oldalon például Cosimo Medici konzíliumot hív össze, noha a spanyol „consilio” helyesen zsinatnak volna fordítandó. A domonkos rend vezetőjének titulusa a túlságosan is konspiráció-szagú nagymester helyett inkább generális (17); Jenofonte pedig magyarul Xenophónként ismert (55). A korrektség jegyében meg kell jegyeznem, hogy a spanyol, olasz vagy latin írásmód Javier Sierránál is gyakran ügyetlen módon keveredik.

Nem teljesen érthetetlen tehát, miért övezi teljes csend a spanyolországi „magas irodalmi körök” részéről A titokzatos vacsorát. A szerző ugyanis nem történész, esztéta és középkortudós (mint Eco) és nem is elég ügyes író (mint Dan Brown). Viszont azzal, hogy a két nagy írásmódját ötvözi, megfontolandó kompromisszumot kínál botrányvadász lektűr és „műveltségi fantasztikum” között. Már csak az a kérdés, mikor kerül sor az Opus Dei és a domonkosok után a harmadik spanyol alapítású katolikus szervezetre, a jezsuitákra. Kedves Javier Sierra: legközelebb írjon Szent Ignác titokzatos küldetéséről és az Il Gesú rejtélyeiről!

Javier Sierra: A titokzatos vacsora
Fordította Csuday Csaba
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2006
2780 Ft
nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés