bezár
 

színház

2014. 02. 01.
Sorscsapásnak álcázott áldás
Beckett a Sufniban
Sorscsapásnak álcázott áldás Ha Beckett-darabot nézel, bizony fel kell kötni a felkötnivalót! Túl sok a rögzítettség, túl kevés az akció. Ám ha a monologikus énbeszéd hullámvasútjára szeretnél jegyet váltani, ahol a hullámvasút száguldó mozdonya bár homokba fúródva, mégis önmagával rántó tempójával szeli a pályájának köreit, akkor ülj be a Szép napok előadására a Katona József Színház Sufnijába!
Beckettről tudjuk, hogy abszurd. Félünk is ettől az abszurdtól, mert érzelmileg nehéz általában bármit is kezdenünk vele. Mert ez az abszurd távolságtartásra késztet. Ám Székely Kriszta rendező Beckett utolsó, vígjátéknak szánt Szép napok előadását (Happy Days), ezt a becketti abszurdot az emberszeretettől mélyen átszőtt textilként teregeti ki nekünk ebben a két felvonásban. Ezt a becketti, Winnie-Willie páros abszurdot, a maga abszurdságában teljesen közénk ássa be a homokba.

Valami érdekes fénytörést nyer így ez az irracionális kétszereplős darab. Mert minden képtelensége ellenére végtelenül törékeny, emberi az a prizma, melyen keresztül, a homokbuckák között Winnie (Szirtes Ági) és Willie (Bezerédi Zoltán) itt a maguk szinte teljes mozdulatlanságával, a tengerparti homokban mégis mérföldeket utaznak.
 
Mert ami és ahogyan történik, pontosabban nem történik, az maga a becketti dráma lehetetlensége, de ahogyan Székely Kriszta ezt a lehetetlenséget elrendezi, az maga lesz a jótékony szükségszerűség. Olyan, mint Cervantes szélmalmai, amelyekkel ha Don Quijote nem ütközne meg, mert csupán szokványos szélmalmoknak látná őket, az maga lenne az igazi blaszfémia, hisz la Mancha lovag esszenciája veszne oda végleg. Mert Székely értelmezésébe nem Winnie életének értelmetlenségét látjuk homokba süllyedve, ami szánalmasan abszurd, hanem ezt a bénító homokba zártságot éljük meg vele, melengető életszeretettől kibélelten.

Nehezen felfejthető számomra, hogy ez a végeredmény kinek is köszönhető inkább. Székelynek, aki ezt a becketti abszurd alapanyagot nem hagyta elfolyni, mintegy nem hagyva a darab irracionalitását ártalmasan szétterülni a darabon magán? Avagy Szirtes Ági Winnie-jének, akinek az el-elakadó beszédfutamai, mintegy vödrönként hozták felszínre az emberi lélek mélyének szétdarabolódott gyöngyeit? Vagy a dramaturg Szabó-Székely Ármin ügyes és értő, a Dragomán György fordítását szép lüktetősre feszítő szöveghúzásaival teremtette meg ezt az összhangzatot? Magam részéről hármójuk együtt munkálkodó, egymásra, egymásért odafigyelésének tartom ezt a finomra hangszerelt darabot.
 
Szirtes Ági Winnie-je egyszerre végtelenül groteszk és minden gesztusában szeretni valóan emberi játéka igazi alaptónust teremt. Beszédfutamai szaggatottságaiban se nyomasztóan monotonok, mert olyanok, mintha a ki- és belélegzésének a ritmusához igazította volna őket. Nehezen felejthető, éles kontrasztot teremt, és egy olyan atmoszférát, amelyben hosszú percekre képesek leszünk megfeledkezni, a homokba ásottságának végtelenül irracionális vonásairól. Gyermeki elevenséggel merül el ebben a nagyon groteszk, bizarr módon filozofikus Beckett-szövegben. Sőt képes arra, hogy ebből a homokba gyökerezett becketti abszurdból kiemeljen, mintegy megmutatva, hogy ez az egy helyben való létre ítéltség tulajdonképpen nem is lényegi. Igazából irreleváns.

Az előbb említett rendező-színész-dramaturg együttjátszás nanogrammig kimért megismételhetetlen példáját látjuk tehát, amit Szirtes Ági életre visz. Az ártányserte szavának a nagyítóval is csak sokadszori nekifutásra való kiolvasásával a fogkefenyélen, együttszurkolásra késztet minket ebben a kibetűzésben. Vagy épp a szatyrából való ki-bepakolászás monotonitását az élettörténet részévé avató játéka ejt rabul. A zsebtükrének a széttörése egy, az élet folytonos ismétlődése fölött elmondott filozofálásnak a reménytelensége okán, szintén ilyen magával ragadó. Ahogy az őt, a homokba ásottat néző és kommentáló házaspár gesztusait elénk idézi – darabot bemutatva a darabban – egyedien emlékezetes.

Ezekért és ezek miatt is, Szirtes Ági játékának megannyi nüansznyi finomságával együtt elhiteti velünk, hogy ha Winnie járni tudna, nem is lenne Winnie. Mert a szerepformálása által nem a helyét változtatni képtelen test abszurdja, hanem eleven lelkének szárnyaszegettsége és a szárnyalni akarásban a bátortalan viaskodásai lesznek ezáltal a Szép napok becketti irracionalitásának az igazi helyszínei.

Willie (Bezerédi Zoltán) ebben a rendezői olvasatban hangsúlyozottan narrálja Winnie-t. Övé lesz a felvonások elején a színpadkép leírásának az elmondása, sőt a homokbuckákat sematizáló OSB-lapokat is ő csavarozza rá Winnie-re, így felnagyítva a helyhez kötöttséget. Willie szerepe Beckettnél egy tükröztető, Winnie-re rezonáló, Winnie tehetetlenségét felerősítő szerep, amit Bezerédi Willie-je, a maga sajátos "Füles mackó" karakterével csak jótékonyan továbbhangsúlyoz. A csendes, kérlelhetetlen, feleségéhez fűződő szerelmes hűség a darab utolsó perceiben, Bezerédi mozdulatai által szuggesztív erejűvé fejlődik. Csúszásában-mászásában-kapaszkodásában a tengerpart homokja örvénylő mélységgé válik. A mindennel dacoló, heroikus erőlködés a Winnie-hez kapcsoló szerelem bizonyítéka ebben az elmúlásörvényben.
 
Székely Kriszta Beckett-rendezése egy finom, alig észrevehető abszurd csavar az eleve is abszurd Becketten. Erre erősít rá, a maga dinamikájával a díszlet (Kovács Nóra Patrícia), amelynek a hátteréül, mint a tenger és az ég összeolvadó horizontja, egy vászon szolgál, amire hol a párától homályos vízfelszín, hol pasztellzöldből erősödő zöldbe és pasztell-lilából erősödő lilába váltó hátteret vetítenek. Utazunk, Winnie beszédfutamaihoz igazított színek között. Mert ennek a rendező-színész-dramaturg harmóniának elhisszük, hogy a homokban ásott mozdulatlanság végzetes kötöttségei és sztereotípiái nem képesek totálisan megbéklyózni az embert. Sőt pont ennek a mozdulatlanságnak a megbéklyózása ösztökél a rögzítő súlyok meghaladására. Mert minél mélyebbre süllyedünk a homokban, annál világosabbá válhat a mindennapjaink sorcsapásnak álcázott áldás-arca.  
 
Samuel Beckett: Szép napok
 
Fordította: Dragomán György
 
Szereplők:
Szirtes Ági
Bezerédi Zoltán
 
Díszlet: Kovács Nóra Patrícia
Jelmez: Szlávik Juli
Dramaturg: Szabó-Székely Ármin
Asszisztens-súgó: Budavári Réka

Rendező: Székely Kriszta e. h.
 
Bemutató: 2014. január 24.
Katona József Színház, Sufni

Fotó: Székely Péter
nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés