bezár
 

irodalom

2014. 02. 19.
Egy értékmentő indián törzs
Beszélgetés Szénási Zoltánnal, az Új forrás szerkesztőjével
Egy értékmentő indián törzs A Pázmány Péter Katolikus Egyetem egykori óraadó tanára, a Tatabányán élő Szénási Zoltán irodalomtörténész és nem mellesleg az Új forrás egyik szerkesztője beszélt nekünk a fennmaradással járó nehézségekről, az egyetemi oktatásról és sok egyéb, "nem túl divatos" dologról, mint irodalom és emberi kapcsolatok.
PRAE.HU: Az Új Forrás megújult, gondolom nagy szerepe volt ebben Jász Attila indián nagyfőnöknek. Az Új Forrás online is remek, érdekes, izgalmas, s kibővült egy gyerekrovattal is, amit Acsai Roland szerkeszt. Miben szeretne eltérni ez az online változat a többi lap internetes oldalától?

Az Új Forrás megújulása 2010-ben kezdődött, amikor Monostori Imre, az addigi főszerkesztő, aki egyben a lap kiadójának a tatabányai József Attila Megyei Könyvtárnak az igazgatója is volt, nyugdíjba ment, s átadta a főszerkesztést Jász Attilának. Valóban, az Új Forrás megújulása mindenekelőtt Jász Attila, alias Csendes Toll törzsfőnöknek köszönhető, részben viszont a külső körülmények tették szükségessé. Az első lépésben a szerkesztőség személyi összetétele változott meg, így kerültem én is a laphoz. Még az első évben nyomdát váltottunk, s megújult a lap külső esztétikája, Sellyei Tamás Ottó a borítót minden egyes lapszám esetében külön tervezi az aktuális képzőművészeti illusztráció anyagából, s a szövegtördelés egyéni kinézete is az ő érdeme. 2011-ben nagyon nehéz helyzetbe kerültünk, mivel a megyei önkormányzat megvonta az anyagi támogatást a laptól, s még a rendezvényeink finanszírozását is letiltotta, közben pedig az új könyvtárigazgatóval is egyre nehezebben értettük meg egymást. Az év végére oda jutottunk, hogy nem volt más választásunk, mint hogy saját vállalkozás keretei között biztosítsuk a lap kiadását, ez az Új Forrás Kiadó Nonprofit KFT. Jász Attila az ügyvezető, én a tag, ami vicces, mert egyikünk alkatához sem passzol ez a vállalkozósdi, s azóta minden feladatot magunknak kell megoldani a postázástól kezdve a banki utalásig, viszont ez azt is jelenti, hogy a magunk urai vagyunk.

Ami szerintem még fontos, hogy az utóbbi két-három évben kialakult a lap körül egy fiatal és tehetséges irodalmárokból álló csapat, akik rendszeresen írnak nekünk, s a rendezvényeinken is szerepelnek. Megérdemlik, hogy névvel említsem őket: Bucsi-Kovács Anikó, Papp Máté, Reichert Gábor és Turi Márton. Korábban az online szerkesztésében Miklósvölgyi Zsolt segített, ő az ősztől átadta a helyét Bódi Lórántnak. Igyekszünk frissek maradni, amihez kellenek az ő ötleteik, tájékozottságuk, esetenként a merészségük. Az idei első lapszámunkat például Turi Marci szerkesztette.

Eredetileg sci-fi tematikájú számot szerettünk volna összepakolni, de végül trash-kultúra lett a fő vonal. Attilától is, tőlem is kicsit távol áll az egész, de a Kalickában rendezett bemutató meggyőzött róla, hogy a fiatal irodalmárok körében komoly érdeklődés van ez iránt a téma iránt. Ami viszont tőlünk sem áll távol, s ebben a számban is benne volt: a szigorúan vett magas kultúra határainak a feszegetése. Ilyen volt még 2010-ben a krimi-számunk, ami szintén komoly figyelmet kapott.

Az online esetében is törekszünk az önálló arculatra. A honlap szerkezete viszonylag egyszerű, az újonnan feltöltött posztok tematikus elkülönítés nélkül egymás alatt jelennek meg a főoldalon, de kereshetők rovatok szerint is. Nemrég gondolkodtunk azon, hogy a kezdő oldalt összetettebb, tagoltabb szerkezetbe helyezzük, de közben annyian dicsérték a honlap esztétikáját és átláthatóságát, hogy erről a tervről végül letettünk. Maradt a nemes egyszerűség. A tartalmat viszont folyamatosan igyekszünk megújítani, s nemcsak új posztok feltöltésével, hanem új rovatok bevezetésével is. Ilyen az ősszel elindított, Acsai Roland által szerkesztett Indiáner, mely gyerekeknek és gyerekekről szól, de a saját arculathoz hozzátartoznak a szerkesztői blogok is, főként Csendes Toll naplói.

Ezekben a sajátos ízekben tudunk eltérni a többi online folyóirattól. S abban a közös narrációban, ami az egész tevékenységünket körülveszi, s amelynek lényege az indiánság, a rezervátumban-lét. Ami persze leginkább metaforikusan értendő, egyrészt saját helyzetünkre reflektál a nagy társadalmi egészen belül, másrészt valami olyasminek az őrzéséről szól, ami eltűnőben van, ami veszélyeztetett, s ami mégis olyan érték, ami nélkül nem tudnánk élni. S hogy mi ez? A kultúra, az irodalom, s mindaz, ami kultúremberré tesz minket.

PRAE.HU: Az Új Forrás kiadóként is funkcionál. Az elmúlt időszakban adtátok ki rendhagyó módon a Pilinszkynek írt leveleket, a nagyszerű és érdemeihez mérten kevésbé ismert Zudor János verseskötetét és a te tanulmány – és kritikakötetedet. Hogyan birkóztok meg a könyvkiadás nehézségeivel, amikor is kemény szelek fújnak az értékalapú, igényes kiadók háztája körül? Előreláthatólag milyen kiadványok megjelentetését tervezitek?

A könyvkiadás a folyóirathoz képest csak másodlagos, de számunkra rendkívül fontos funkció. Amikor még a könyvtár volt a lap kiadója, futott az Új Forrás Könyvek sorozat, amit – miután kiváltunk – szintén vittünk magunkkal. (Csak a pontosság kedvéért jegyzem meg: a Hafner Zoltán által szerkesztett Pilinszkynek írt levelek kiadója hivatalosan még a könyvtár volt.) Mi körülbelül évi három könyvet tudunk kiadni, azt is akkor, ha kapunk rá pályázati támogatást, vagy más forrásból elő tudjuk teremteni a megjelenés költségeit. Ilyen értelemben tehát nem vagyunk benne a kiadói versenyben, viszont a könyv, amit kiadunk, a mi ügyünk kell, hogy legyen. Ha csak a legutóbbi könyvet említem is világos miről van szó. Tavaly decemberben Librarius Könyvekkel közösen adtuk ki az észak-amerikai indián költő, Jim Northrup kötetét, amit Gyukics Gábor fordított, s ő írt a versekhez és az illusztrációként szereplő képekhez összekötő szöveget. Jim a napokban az amerikai nagykövetség támogatásával Magyarországra látogat, s több helyen is tart beszélgetést, felolvasást. Azt hiszem, az nagy dobás, hogy ennek a könyvnek a kiadását felvállaltuk.

Az idén is szeretnénk legalább három könyvet kiadni, ebből kettőnek, úgy néz ki, megvan az anyagi alapja. Az egyik Villányi László verseskötete, a másik Kakuk Tamásé. Utóbbi helyi szerző, s országosan talán kevésbé ismert, pedig a hetvenes-nyolcvanas években kezdte a pályáját, s akkor az Alföld, az Új Írás és a Mozgó Világ is közölte. Hosszú szünet után nemrég kezdett újra írni, s jó, amit csinál. A harmadik kötet, ami bizonyos értelemben a legizgalmasabb lenne, félig-meddig szintén helyi vonatkozású. A tavaly májusi Új Forrásban szenteltünk egy blokkot Dukay Barnabásnak, a neves zeneszerzőnek, aki megyei származású, a gyerekkorát Kisbéren töltötte. Ekkor jött az ötlet, hogy kiadhatnánk egy könyvet, melyben Dukay szövegei mellett róla szóló írások is szerepelnének, s egy CD-mellékletet is tervezünk a könyvhöz. Az anyag egyben van, Dolinszky Miklós esztéta szerkeszti, de pénz egyelőre még nincs rá.

Talán ebből is látszik, hogy kiadóként is fontos számunkra a többi művészeti ág is. A zene mellett a képzőművészet, ami elsősorban a könyvek színvonalas illusztrációját jelenti, de nem a szövegeknek alárendelve. Danyi Zoltán versei például Nádler István festményeivel együtt jelentek meg, Wehner Tibor kötetének "társzerzője" pedig Kovács Péter volt. De hogy egy újabb helyi vonatkozást említsek: tavaly ősszel adtuk ki Muzsnay Ákos, a baji hegyen élő képzőművész barátunk könyvét, melyben a vele készült interjú és Jász Attila szövegei mellett, Ákos legújabb képei láthatók.
Szénási Zoltán

PRAE.HU: Vidéki lapként tehát követitek a helyi alkotók munkáit. 

Szerintem "vidéki", de országos terjesztésű lapként (remélve, hogy ez az olvasottság szempontjából is ugyanilyen lefedettséget jelent) kettős feladatunk van: egyrészt, hogy a helyi értékeket felmutassuk a nagyközönség számára, másrészt pedig, hogy mindazt, ami a mai magyar irodalomban és a művészetekben fontos, azt elhozzuk ide helybe. Emellett szoktunk kifejezetten a városokhoz kötődő tematikus számot közölni, így volt Esztergom, Tata és természetesen Tatabánya a középpontba állítva az utóbbi években többször is. Legutóbb a tavaly szeptemberi számban, aminek ha megnézed a tartalomjegyzékét, láthatod, hogy nincs mit szégyellnünk: Faludi Ádám, a tatabányai születésű Tóth Erzsébet, az előbb említett Kakuk Tamás, a fiatalabb generációból Sopotnik Zoltán és Pollágh Péter, a legfiatalabb kritikusnemzedékből Reichert Gábor és Bucsi-Kovács Anikó, de ide veszem, bár nem tatabányai, Pogrányi Pétert is.

Amit a kérdésed még számomra sugall, az a helyi dilettantizmus nyomulása. Nyilván van ilyen is, de hozzám a szövegek általában a főszerkesztőn keresztül jutnak, s ez egyfajta előszűrőt is jelent. Persze időnként a kapunk a pofánkra, de a rézbőr ezt még elbírja.

PRAE.HU: Várhatóak további újítások idén a lap online és nyomtatott változatában?

Folyamatosan keressük az új és izgalmas témákat. Most indítottuk el az online felületen a Szűcs Balázs Péter által gondozott Füstjelek című rovatot, mely aktuális magyar és világirodalmi csemegéket közöl majd, az Indiánerhez hasonlóan kétheti rendszerességgel. Miklósvölgyi Zsolt ígérte, hogy rendszeresen ír blogot a berlini ösztöndíjas élményeiről. Az első darab már el is készült. A nyomtatott lap külső esztétikai megjelenése, azzal együtt, hogy minden lapszám tulajdonképpen egyedi tervezésű, egyelőre marad. Remélem, marad a törzs is, mi öregek és a fiatal indiánok, akikkel időnként bekapunk egy kis pejotot, s zseniális ötleteink támadnak, amiket aztán megvalósítunk.

PRAE.HU: Van a régi magyar irodalomból olyan kedvenced, akinek az élete és a munkássága Tatabányához kötődik?

Ha a régi magyar irodalmat irodalomtörténeti korszakfogalomként érted, tehát a 18. századig terjedő időszakra vonatkozóan, akkor azt mondom, nincs. De főként azért, mert Tatabánya 1947-ben lett város, előtte négy elődtelepülés volt ezen a területen, ami a bányászatnak és a kommunista várospolitikának köszönhetően fejlődött várossá. Ezen a régión belül Tatának, Komáromnak, Esztergomnak jóval nagyobb a kultúr- és irodalomtörténeti jelentősége. Sőt mivel Tatabánya a bányászatra épült, ezért főként műszaki értelmisége volt, tehát a humán kultúra ilyen értelemben a várossá válás után is periférikus maradt.
Viszont Tatabányához kötődik két ma már kevésbé emlegetett író. Az egyik Kónya Lajos, a másik Gáll István. Az ő örökségükkel jó lenne számot vetni. Monostori Imre korábban írt már Kónyáról, őt szeretném megkérni, hogy egy tanulmány erejéig újítsa ezt fel, Gáll István prózájával pedig Reichert Gábor foglalkozna. Gáll állítólag a tatabányai bányavállalt alkalmazásában állt, mint író. Van egy levéltáros fiú, Macher Péter, aki a helytörténetért felelős nálunk, őt ráállítom majd, hogy nézze meg a tröszt anyagában mi található róla. Hátha valami, legalább helyi szinten érdekes dolog előkerül itt is.

PRAE.HU: Korábban Piliscsabán, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen voltál óraadó tanár. Mesélnél a tapasztalataidról? A diákok fogékonyak a kortárs magyar irodalomra? Tettél kísérletet arra, hogy közelebb vidd hozzájuk? Sikerrel jártál?

Csak egy-két szemináriumot tartottam félévente, magyar szakon pedig speciális kollégiumot, aminek a tematikáját én magam állíthattam össze, tehát lényegében azt csinálhattam, ami engem is érdekelt. Ez amolyan hobbitanítás-féle volt, s éppen így szerettem. Jó volt kijárni Piliscsabára, maga az út is gyönyörű a Vértesből átmenni a Pilisbe, s az a pezsgés is hiányzik most, ami az egyetemi campust jellemzi. Nagyon sokféle tapasztalatom van persze, de ezek között vannak egészen jók is. Volt például egy szemináriumi csoportom esztétika szakon, Pilinszky életművével foglalkoztunk, s nagyon jól működött az egész. Többek között Miklósvölgyi Zsolt, Turi Márton, Papp Máté jártak oda. Nem véletlen, hogy ők azóta már az Új Forrásnál vannak. De ugyanezt az órát megcsináltam magyar szakon, s ott egyáltalán nem volt olyan jó. Szintén esztétika szakosoknak tartottam két félévben is kritikaírás szemináriumot, ahol kifejezetten a fiatal irodalmat olvastuk az elsőkötetesektől nagyjából a középnemzedékig. Ott éreztem, hogy érdekli őket, szívesen olvassák a kortárs irodalmat, s a kritikaírás is jó gyakorlat volt számukra, függetlenül attól, hogy esetleg nem lett belőlük gyakorló kritikus, de van olyan is, akiből igen.

PRAE.HU: Volt hiányérzeted a tanítás során? A diákok tudásszomjával, felkészültségével, érdeklődésével elégedett voltál? Ha nem, min kellene változtatni szerinted? Legyen szigorúbb a felvételi, a vizsga?

Nyolc évig tanítottam középiskolában, mielőtt az egyetemen óraadó lettem. Középiskolai tanárként tudtam, mert az egyetemen felkészítettek rá valamennyire, hogy szükség van a didaktikára, tudni kell, hogy mit képes a diák befogadni, milyen előismereti lehetnek, hogyan kell kérdezni, milyen válaszra számíthatok stb. Ezzel szemben naivan azt gondoltam, hogy az egyetemen a tanár kiáll a katedrára, mondja a sok okosságot, kérdez, s nagyon okos válaszokat kap. Ezzel szemben nagyon hamar meg kellett tapasztalnom, hogy nem így van, az egyetemi oktatásnak is van saját didaktikája. Az más kérdés, hogy sokszor éreztem, főleg magyar szakon, hogy a hallgatók rendkívül motiválatlanok. Feltettem a kérdést, mondjuk egy Pilinszky-verssel kapcsolatban, s néma csend. Megpróbálom egyszerűben megfogalmazni, de újra semmi. Egy szint alá viszont már nem lehet lemenni. Felvették a tárgyat, mert muszáj felvenni valamit, de például a tavaszi szemeszterben a jó idővel már nem tudtam tartani a népszerűségi versenyt. Bár ezt írhatnánk a piliscsabai campus rovására is, nem? Mivel csak óraadó voltam kevés hallgatóm volt, de voltak közöttük kiválóan felkészültek, okosak és nyitottak. Miattuk is jó volt kijárni.

Hogy mennyire felkészültek a hallgatók, az részben a személyes érdeklődésen és szorgalmon s nyilván a családon is, részben pedig a középiskolán múlik. Ha van is elmaradás, nagyon sok mindent be lehet hozni. Nagyobb baj szerintem, hogy általában nem elég nyitottak, s nem elég kritikusak. A magyar közoktatás hozzászoktat a szellemi passzivitáshoz, rosszabb esetben pedig frusztrál. Az a jó diák, aki megtanul, megcsinál mindent, amit a tanár mond, s visszaadja a felelés során azt, amit kapott. Nincs nagyon helye a tanárral szemben a kritikának, vagy ha van, akkor nincs jó reakció rá. Mondjuk, megkérdezi a gyerek, hogy mi értelme van irodalmat tanulni? Már maga a kérdés is rossz, mert az irodalmat elsődlegesen nem tanulni, hanem olvasni kell.
De nyilván nem ilyen egysíkú a kép, ezek csak az én középiskolai tapasztalataim. Diákként, aztán tanárként. S valljuk be, egyik sem volt egy diadalmenet. Viszont az egyetemen volt olyan élményem, hogy egy Rónay György-regény kapcsán parázs vita alakult ki köztem és két hallgató közt. Ők hevesen amellett érveltek, hogy ez egy vacak regény, én meg azt próbáltam bizonygatni, hogy milyen jó, milyen izgalmas mű. Az óra után az egyikük bocsánatot kért, mire én kénytelen voltam bevallani, hogy életem legjobb szemináriumi órája volt.

De hogy min lehetne, kellene változtatni? Ezzel kapcsolatban nem hiszem, hogy én nagyon eredeti ötletekkel tudnék előállni. A felvételi vagy a vizsgák szigorítása nem lenne jó megoldás, hisz a bölcsészkarok azzal küzdenek, hogy nincs elég felvételiző és hallgató. A humán műveltség, az olvasás háttérbe szorulása világtendencia, nem hiszem, hogy ezen országos szintű szabályozással lehetne változtatni. Viszont azon lehetne, hogy az általános és a középiskolában ne a tényanyag bemagolása legyen a fontos, ezt látom a gyerekeimnél is, hanem az információszerzés és feldolgozás módszereinek megtanítása, s különféle kompetenciák fejlesztése. Az irodalomtanításban (mert ilyen mégiscsak van) az legyen a cél, hogy a gyerek rájöjjön: az olvasás, a szöveg megértése, ami az élet más területein is fontos, heurisztikus élmény. Olyan kampányokra lenne szükség, ahol bemutatnánk, hogy az olvasás és az irodalom trendi. Ez viszont közös ügy. Kellene, hogy legyen.
nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés