bezár
 

film

2014. 05. 22.
Szabad mozi, szabad gondolkodni
Farkas Zsolt és Sárközi Éva beszámolója: 24. MEDIAWAVE Nemzetközi Film és Zenei Együttlét, 2014. április 29. – május 3.
Szabad mozi, szabad gondolkodni 119 film alkotta az idei MEDIAWAVE versenyprogramját, 88 a nemzetközi, 31 a magyar szekcióban, melyhez még hozzájárult az első alkalommal megrendezett "Úton" online filmfesztivál kínálata. Második tudósításunk random és szubjektív válogatása csupán érzékeltetni kívánja a választék sokszínűségét és érdekességét.
Komoly logisztikai felkészültség és egy Terminátor elszántsága szükségeltetik ahhoz, hogy az ember a MEDIAWAVE filmkínálatából minden fontosat és érdekeset meg tudjon tekinteni a fesztivál 5 napja alatt. Azaz e kettő a szükséges, de nem elegendő feltétel. Mellette még arra is szükség van, hogy az első naptól az utolsóig minden nap jelen legyünk, s napi minimum hat órát töltsünk a vetítőtermekben. Miért is van így? Sok jó, máshol és máskor nem hozzáférhető film gyűlik itt össze, s nagyon rövid idő áll a rendelkezésre. A vetítések három teremben párhuzamosan futnak, egy filmblokknak pedig a premier után csak egy ismétlése van. Például a teljes játékfilmprogram – három etapban – lement az első napon, a második nap megismételték az első kettőt, harmadik nap a harmadikat, és ennyi. Fokozza a nehézséget, hogy miközben benn mennek a mindenféle mozgóképek, kinn koncertek, színházi előadások, irodalmi és műhelyprogramok, szervezett és spontán asztali beszélgetések, egyebek csábítják az embert, és ha nem rendelkezik egy Robespierre megvesztegethetetlenségével, hagyja is magát elcsábulni. A fesztivál szervezői – felismerve a problémát – idén mindennapra hirdettek "free cinema" órákat, melyek pótvetítésül szolgáltak, azaz kérni lehetett bármely film vetítését, vagy a szervezők maguktól beosztották ezekbe a legnagyobb érdeklődést keltett filmeket. (Bár egy alkalommal, "free cinema" órán, Kotnyek-retrospektívet tetetett be a fesztiválvezetőség, ami valljuk be, nem aratott osztatlan sikert. A nyolcvanas-kilencvenes években ezek a filmek revelatív erővel hathattak expresszivitásukkal és pesszimizmusukkal, most viszont valahogy még mást kerestünk volna, mint a kampót és kötelet, hogy felköthessük magunkat, átérezve az élet kilátástalanságát és az ember végtelen magányát.)

A filmek előtt, a moziteremből elcsábító események közül most kivételesen nem a zenei kínálatot emeljük ki, hanem egy különleges színházi élményt. A Nyomkövetők a Müszi, a 
Detectivity és az offline:ontheater produkciója, az együttműködés során a Müszi a katakomba belső látványáért, a Detectivity a teljes nyomozós történetért és a játékért, az offline: ontheater a cirkusz-színházi jelenetekért és a projekt koordinációjáért volt felelős. A történet egy 1986-os komáromi bűnügyön alapul. Cirkuszi trupp érkezik a városba, az előadás után a cirkuszi sátor kigyullad, a tűz átterjed a lakókocsikra, az artisták bennégnek, csak hárman menekülnek meg közülük. A rendőrség megállapítja, hogy gyújtogatás történt, megvádolnak egy légtornásznőt, akit el is ítélnek és kivégeznek. Az erőd kazamatáiban sétálva, a színészeket követve látjuk az egyes jeleneteket, és a bűnügyet a nézőknek kell megoldani. Zseblámpával keresünk nyomokat, találunk leveleket, iratokat, felolvassuk egymásnak, vitatkozunk, érvelünk, és végül kiderítjük, hogy ki volt a valódi bűnös, csak így juthatunk ki a labirintusból. Mikor egyesével kimászunk az erőd falának egy ablakából, döbbenten látjuk, hogy mi lettünk a látványosság, a MEDIAWAVE közönsége teljes számban összegyűlt fogadásunkra, s arra, hogy az előadás két tragikus hősének, a szerelmespárnak, az erőd falán eljárt akrobatikus táncát megcsodálja.

Tehát sikerült elcsípni egy-egy működő szabad moziórát, s ezen kívül, hála a kedves mozigépészeknek, (Jenci és Ákos, köszönet érte!) spontán is kérhettünk a vetítési szünetekben egy-egy filmet, s néha a hivatalos vetítési rendhez alkalmazkodva a megfelelő időben voltunk a megfelelő helyen, így jó néhány alkotásról be tudunk számolni. Lássunk néhány kisjátékfilmet, végül pedig egy dokumentumfilmet. (Az animációs és kísérleti filmprogramról ld. interjúnkat Radu Igazsággal, a zsűri egyik tagjával.)
 
Ó, Bébi (nem) tudom, mi izgat fel... A Tőkehal és cián könnyed kis jelenete két bizonysággal is szolgál. Egy, hogy a didaxis nem ellensége a művészetnek, kettő, hogy a bűn valójában épphogy szörnyen unalmas és fárasztó. Ezt az álláspontot egy nyilvánvalóan igaz szerelemre áhítozó nő képviseli energikusan. (Rendező: David Gesslbauer, Németország, 7 perc, ÚTON online filmprogram 2014)
Tőkehal és cián (forrás: www.mediawavearchivum.hu)

A Lopás című etűd szép változata az emberiség egyik legrégibb történetének. Fiatal, szép anyuka, éjjel a városban, sírva kiteszi a pici gyermeket a mózeskosárban. Természetesen elbújva hallgatja, rátalálnak-e. Sokáig senki, aztán felbukkan egy öregasszony. Valamit matat vele, majd a gyerek nagyon hangosan elkezd sírni. Az anya megvárja, míg elmegy, és megnézi a babát. Ki van takarva, és eltűnt a mózeskosár. De nem tart sokáig az emberi gonoszság mélységei fölötti elrévedésünk (ez a kisjátékfilm hatalmas előnye), mert a következő jelenetben az öregasszonyt látjuk, aki a kanális vizén elúsztatja az üres kosarat, és hallgatózik, hogy az anya visszament-e a kitakart, veszettül rívó babához. Vissza: az öregasszony képében megjelenő angyal távozhat. (Rendező: Mohammad Farahani, Irán, 5 perc, ÚTON online filmprogram 2014)
Lopás (forrás: www.mediawavearchivum.hu)

A Hullámvasút lassú, kőkemény mozi arról, hogy egy fiatal lány egyedül, mindent beáldozva készül fel mindenféle tesztekre, (nem tudjuk meg, mi e tesztek célja és oka). Végül sikeresen teljesíti őket, de ezután nem boldog lesz, hanem szomorú. Közben egyszer találkozik az apjával, aki közli, hogy most Koppenhágába megy 3 hónapra. A lány egyáltalán nem szereti az apját. Magányosak, mennek, taposnak, mint a gumikacsa, de teljesen elveszítették egymást. (Rendező: Marek Marlikowski, Lengyelország, 14 perc, ÚTON online filmprogram 2014)
Hullámvasút (forrás: www.mediawavearchivum.hu)

Abszurd dráma kritikai éllel, A lány és a fegyver. Szintén magányos fiatal lány, az utcán kvízkérdésekre válaszolgat a telefonján (csak őt látjuk), közben körülötte valami balhé zajlik. Talál egy jól megtermett pisztolyt. Hosszan ismerkedik a fegyverrel, kísérletezik, mihez kezdhetne vele. Végül kipróbálja. Felhívják ismét, az utolsó hang a filmben a lány kvízkérdésre adott válasza – haldokoló hangon: "Oprah..." De nem biztos, hogy meghalt, lehet, hogy csak játszik, ugyanis egy jelenettel előtte arcára kötött kendővel vásárolgatott a boltban, de pénzt vett elő, nem a stukkert. (Rendező: Eileen McQueen, USA, 12 perc, ÚTON online filmprogram 2014)
A lány és a fegyver (forrás: www.mediawavearchivum.hu)

A 103 Szerda gondosan szerkesztett, négy versszakos kabarépoéma. Napjainkban, 40 évvel, 60 évvel és 90 évvel ezelőtt játszódik a négy jelenet. Ugyanaz a nap (szerda), ugyanaz a férfi és nő, ugyanaz a konfliktus: egyikük el akarja hagyni Magyarországot, a másik maradni akar. Felváltva. Üdítővé teszi a filmet, hogy az egyes jelenetek nemcsak a különböző korok történelmét, öltözködését és dizájnját idézik fel, de az adott kor filmjeinek stílusában is készültek, pl. a harmadik fekete-fehér, a negyedik pedig némafilm. (Rendező: Erdélyi Dániel, Magyarország, 16 perc, ÚTON online filmprogram 2014)
103 Szerda (forrás: www.mediawavearchivum.hu)

Parti Nagy novellából készült sötét vízió a Kispárizs. Néhány nő, a végtelen irigy kisszerűség és egy turkálóba érkezett nyugati bála találkozása, megbomlása és apokalipszise. Kár, hogy nem sok esélye van a filmmel találkozni azoknak, akikről kifejezetten szól. Akik Mediawave-re járnak, sosem viselkednének így, akik pedig így viselkednek, sosem hallottak még a Mediawave-ről. (Rendező: Nagypál Orsi, Magyarország, 14 perc, Magyar kisjátékfilmek és Kisjátékfilmek szekció)
Kispárizs (forrás: www.mediawavearchivum.hu)

A Marika nem cica szociográfiát és társadalomkritikát mixel abszurditással és szürrealitással. Kiválóak a színészek, különösen Nagy Mari és Rezes Judit. A Posta új marketingstratégát vesz fel egy szőke hölgy személyében, akinek az az ötlete támad, hogy a dolgozók cicajelmezben szolgálják ki a kuncsaftokat. Nem könnyen, de mindenki behódol, s felveszi a jelmezt, kivéve Marikát, aki nem akar hülyét csinálni magából. Rémes szipirtyó egyébként, packázik a levelet feladni akarókkal, végletekig ragaszkodva a szabályokhoz, de azt igen rosszul tűri, ha más helyzetben vele szórakoznak. A végén kirúgják, s nyilván megbolondul, vagy ő, vagy a nézőközönség, mert az utolsó képben a komplett színészgárda boldog és általános keringőzésbe kezd, ami igen meglepő fordulat, tekintve az összes többi jelenet groteszk ábrázolásmódját. (Rendező: Kerékgyártó Yvonne, Magyarország, 19 perc, Magyar kisjátékfilmek szekció)
Marika nem cica (forrás: www.mediawavearchivum.hu)

Másik Magyarország, sajátos portréfilm Bukta Imréről. 2012 telén a képzőművésznek ugyanezen a címen nyílt nagyhatású tematikus kiállítása a Műcsarnokban. A film mintegy ennek továbbgondolása. Bukta inspirálója és szereplője is a filmnek. Az első képben a kamera a Hősök terén a Szépművészeti Múzeumról: C-É-Z-A-N-N-E svenkel át a Műcsarnokra: B-U-K-T-A. A Műcsarnokban épp a kiállításmegnyitó zajlik, Budapest értelmiségi elitje Bukta Imrét ünnepli. A következő képben Bukta otthon a falujában traktorra ül, ugyanis bérszántást vállalt egy helyi gazdánál. A gazda elégedetlen, mert nem egyenes a szántás, és keresetlen szavakkal elküldi a fenébe Buktát. A faluban, Mezőszemerén, az embereknek fogalmuk sincs arról, hogy Bukta kicsoda, vagyis van fogalmuk, egy közülük, ott született, s most is ott él. Érzékeny és informatív portrék sora nyújt bepillantást a falu anyagi és szellemi nyomorába, ill. a művész otthoni és nagyvilágban ismert élete közötti hatalmas és izgalmas kontrasztba. El kell gondolkodjunk arról, hogyan lehetséges a kitörés ebből a nihilből és pusztulásból. A látottak alapján ez lehetetlen, viszont Bukta Imre az élő példa arra, hogy lehetséges. A választ magunknak kell kiderítenünk, a film ebben nem segít. (Rendező: Nagy Dénes, Magyarország, 51 perc, Magyar Dokumentumfilmek és Világ-képek szekció)
Másik Magyarország (forrás: www.mediawavearchivum.hu)

Művészetről és kultúráról folytatott beszélgetések során újra és újra felmerül, vajon a minőségi az mindig csak az elité, s így csak alternatív vagy underground helyzetben lehet? Ami populáris, az meg mindig a szemét kell legyen? Nem fordítva? A minőségi épp az, ami mindenkit (meg)érint. ("MEDIAWAVE?! Hát az meg mi?! Na haggyál békén! Inkább dolgoznál valamit, amiért fizetnek!"). A Nagy Recesszió épp arról szól, hogy a lehető legkevesebb szabad idő, azabad munka és szabad pénz legyen a legtöbbeknél, mert az egyre koncentráltabb politikai-gazdasági "hatalmaknak" bérrabszolgák (egzisztenciálisan függő, mindenre kapható apparátus, kiszolgáltatott, atomizált emberek, hiánygazdaság, munkanélküliség stb.) kellenek, amiként attól a nyomaveszett klasszikus baloldal világéletében oly igen tartott. Hol 0 szabad idő, 0 szabad pénz, 0 szabad, kreatív munka, ott gazdasági és lelki depresszió. Az, hogy ma (szinte) senkinek nincs ideje-pénze semmire, vagy túl kevés mindenre, az nem utolsósorban az ún. "elidegenült munka" miatt van, azaz hogy a munkája értékéből csak annyit kap a dolgozó, hogy ne haljon éhen, ne fagyjon meg, be tudja kapcsolni a tévét, legyen hol aludnia, hogy másnap el tudjon menni megint, hogy a puszta létfenntartásáért dolgozzon egész nap. ("Képzeld el, hogy dolgozom és fizetnek. Csakhogy olyanért, amit én is szeretek és mások is szeretnek.") Egy társadalom, ország erejét és életminőségét valójában a minőségi szabadidő és alkotótevékenység összmennyisége határozza meg. Például a MEDIAWAVE.

A többiről szavak helyett szóljanak a képek:

Kép és szöveg: Sárközi Éva és Farkas Zsolt.

Kapcsolódó cikkek


nyomtat


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés