A tegnapi, egész napos esőzés nem a legbiztatóbb előjel egy szabadtéri rendezvény előtt, de akkora mennyiségű csapadék zúdult le, hogy igazából az lenne furcsa, ha maradt volna még eső a felhőkben. Úgy tűnik, nem sok maradt, és a tábor kezdetére a nap is kisüt. Egy és negyedórás buszozás után megérkezünk Visegrádra, késő délután, éppen csak becsekkolni és lepakolni marad idő a vacsora előtt.

Nekem ez a második FISZ-táborom, és már most az egyes számú faházba kerülök – ez tulajdonképpen a VIP-szállás, és nem mintha sok mindenben különbözne a többitől, de mégiscsak bennfentesnek érezhetem magam egy kicsit. Ennél azonban fontosabb, hogy előkerülnek az egy éve nem látott arcok, és kialakulnak a régi és új ismerősökből álló asztaltársaságok, amelyek aztán folyamatosan változnak.

Tulajdonképpen ez volna a tábor lényege, ismerkedés egy sör mellett, meg persze a workshopok, beszélgetések, könyvbemutatók és felolvasások. A kritikaműhely vezetője idén is Szilágyi Zsófia, a prózaszemináriumot Hermann Zoltán tartja, a lírikusokkal pedig Bajtai András, Sirokai Mátyás és Csehy Zoltán foglalkozik. Újdonság, hogy van műfordító műhely Izsó Zitával és Lesi Zoltánnal, és érkeztek Visegrádra lengyel vendégek is.

Az első este „headliner” fellépője Szvoren Edina, akit Visy Beatrix faggat a kezdetekről és az írói módszerekről. A kétkötetes novellista őszintén beszél a gyerekkori élményekben gyökerező motivációkról: családjában a verbális intelligencia verbális agresszióval keveredett, rajta kívül mindig mindenki képes volt valami szellemeset, frappánsat, vicceset mondani, míg ő alig jutott szóhoz. Mindezt az írással tudja kompenzálni, mert írás közben van ideje megfogalmazni a mondanivalóját.

Természetesen az olvasmányélmények jelentették a másik inspirációt. Eleinte főleg nagyregényeket olvasott, csak később kezdte el novellákban kifejezni magát. Példaképeket vagy mestereket nem szívesen említ, nehezen lelkesedő típus, bár Móricz és Kosztolányi, illetve Nádas neve azért elhangzik – utóbbi író könyveit is inkább a világirodalomhoz tartozónak tekinti, amúgy inkább külföldi szerzők művei inspirálták, de a rossz szövegekből is tud tanulni.

Jellemző rá az apró részletek, különösen a testi jegyek és folyamatok megfigyelése és ábrázolása – ezek olvasóként is jobban beindítják a fantáziáját. Amúgy lassan, „tapogatózva” alkot, ahogy fogalmaz, úgy ír novellát, ahogy mások verset szoktak. Amitől idegenkedik, azok a hétköznapi mondatok, szereti viszont kizökkenteni az olvasót, aki előtt sokáig nem világos például az elbeszélő kiléte, így jobban kell koncentrálnia, nem helyezkedhet bele kényelmesen a szövegbe.

Szvoren Edinát három elsőkötetes szerző követi, akikkel Szalai Zsolt beszélget. Izsó Zita versei kapcsán a traumák ábrázolása a téma: publikált férfinéven is, ami segített neki abban, hogy távolítsa magától a történeteket. Tinkó Máté verseiben az identitáskeresést és a generációs problémákat tematizálja, elmondja, hogy nemcsak a szocializmus, de rendszerváltás utáni időszak történéseiről is beszélni kell, és nem az irónia eszközével, mert szerinte a „tudjuk, hogy mi történt” típusú mantra nem működik. Novák Zsüliet szókimondó novelláiban a vidéki gyermekkor mellett a szexualitás is erősen jelen van – olyan helyen nőtt fel, ahol nem volt titkolózás, és a gyerekeket kis felnőttként kezelték.

A beszélgetéseket, felolvasásokat természetesen zene és sörözés követi, visszafogott, mégis hajnalig tartó bulizás Urbán Bálint tankcsapdás, nirvanás gitár-ének produkciójával. A folyékony kenyér mellett körbejárnak a vodkás, pálinkás és egyéb üvegek – és ez még csak az első este… A finomabbnál finomabb italok nem kedveznek ugyan a másnapi koránkelésnek, Visegrád viszont nem lenne Visegrád az ilyesmik nélkül. A kialvatlanság és a fejfájás meg legyen a következő nap problémája!

Fotó: Káldy Sára