Szerda délelőtt irány a strand! Nem épp az egészséges életmód nevű maszlag jellemzi a JAK-tábor lakóit, ennek megfelelően ketten vagyunk a parton Darabos Enikővel, majd befut hajóval Balatonlelléről Németh Gábor. Gábor valami ehetetlen kéregben kap halat a büfében, mi bölcsebbek vagyunk ezúttal, és az alkotóházban eszünk, amit állítólag csak úgy hívtak: zsidóhizlalda.

Nos, ebéd után lett volna kedv kis szundikálásra, de máris Schein Gábor beszélt arról,  hogyan befolyásolták az irodalompiaci hatások a prózairodalmat. Felvázolta azt a nagy ívet, hogy a hatvanas évek vége előtt született generáció írói számára még olyan életstratégiák működtek, hogy ők esetleg megélhettek abból, ha írók, esetleg szerkesztők. Azonban a ’60-as évek végén születettek már vagy valamilyen polgári foglalkozás után néztek, vagy egyetemen tanítottak: az akkori író-költő fiatalok nagyjából  el is foglalták a szabad katedrákat.

Jókor jött a Nobel-díj

Érdekes volt még hallani, hogy a közép- és kelet-középeurópai irodalomból, azaz a cseh-lengyel-szlovák etc. irodalmakból jelenleg kiemelkedik a magyar. Az elsőség mindenekelőtt Kertész Imre Nobel-díjának köszönhető, hiszen ez eredményezett új figyelmet akkor, amikor a rendszerváltás okozta fokozott figyelem kimerült. Németországban, a Frankfurti Könyvvásáron például a hatodik legtöbbet fordított nyelvű irodalom a magyar, ami az olimpiai éremtáblázaton sem lenne rossz hely. Szó esett még sok mindenről, például arról a dilemmáról, hogy a bulvárirodalom, a szórakoztató irodalom milyen viszonyban is áll a "magas irodalommal" – amikor Horatius óta jelen van a "magas irodalomban" is a szórakoztató szándék.

George Szirtessel Mesterházy Mónika beszélgetett. Személyében roppant aranyos figurát ismerhettünk meg, aki a magyar irodalom legszorgosabb fordítója angol nyelvre. Információmorzsa a részéről: míg a német piacon 30-40 százalék a fordított művek aránya a német nyelvűekhez képest, az angolszász országokban mindez 2-3 (!) százalék.

Már lassan megszokjuk, hogy Vári Gyuri sapkás moderálása nélkül nincs Szigligeti JAK-tábor. Ezúttal a honi irodalmi élet egyik sztárjával, Parti Nagy Lajossal beszélgetett, s nem kerülte a kényes kérdéseket (a "posztmodern" fogalmába ugyan sikerült kicsit belebonyolódnia). Örömmel értesültünk, hogy PNL néha tanul a könyveiről írott kritikákból, bár úgy érzi, hogy őt elkényeztették ebből a szempontból. 

Élvezettel hallgattuk mondatait Balassa Péterrel ápolt barátságáról (mely nem kizárólag szakmai volt), Szederkényi Ervinről,

a Jelenkor hőskorszakáról,

és józanságát dicséri, hogy nem sírja vissza ezeket az időket, sőt, leszögezte: semmi pénzért nem menne vissza Pécsre. Két regényéről is izgalmas adalékok derültek ki: A test angyalát egy hétvége alatt írta, A Hősöm terét pedig mintegy három hónap alatt. Ez utóbbit messze nem tartja tökéletesnek, de akkor úgy érezte, ennyi időt kell erre szánni, nem többet, ennyi van ebben a sztoriban – átírni semmiképp sem szándékozik. Imádnivaló képzavart osztott meg velünk párttitkárokkal való kommunikációja idejéből a költő-író: mint mondta, "negatív emlőből nem lehet pozitív csecsemőt nevelni".

A Puskin Utca bemutatója jókor érkezett. Ismételten elborzadtunk, amint Urfi Péter feltárta a nagy igazságot: magyar szakos egyetemistaként diplomát szerezhet az ember úgy, hogy a kortárs irodalomról nem tud többet annál, hogy Esterházy Péter nagy író. Nos, ők ezen kicsit változtatni akarnak, és ezért hozták létre a lapot. Deres Kornélia, a lap másik szerkesztője a felépítésről szólt, és Urfi bele-belekotyogott, mint kedves nagyi a családi beszélgetésekbe. 

Aztán Sopotnik Zoltán legéppuskázta futóverseivel a közönséget (jövő tavasszal kötetben, a Kalligramnál!). Lanczkor Gábor idegen tájakra vezetett bennünket: ezúttal Indiába kalazuzolt tízsorosaival, de ő egyébként is Londonban a Tate Modern Gallery-ben érzi jól magát. Eörtzen Nagy Gergely hihetetlen pepecs és aprólékos prózát olvasott, melyben talán csak annyi történik, hogy egy fiú elalszik, és az anyja még tévézik kicsit, majd reggel felébrednek. A koronát minderre Korai Zsolt kisfilmje vitte el, amit Nemes Z. Márió Fétismajom című versére készített: Márióé a hang, ő olvassa versét, és erre látunk egy rajzfilmet. Öröm volt nézni, ahogy megmaradt Márió szűk, szorongásos lakótelepi világa. Meglepő és mulatságos volt egyben, ahogyan a vers hagyományos családmodelljét a képi világban fel-felbukkanó homoszexualitásfinoman szétzúzza. A Carnegie Hallban szokott akkora taps lenni, mint amit a rövidfilm kapott: Márió és Zsolt egyaránt kénytelen volt elviselni fején a glória keresztjét, hogy én is jó kis képzavarral éljek.

A műsorváltoztatás jogát ezúttal nem kellett kihasználni, a budapesti árakat is megszégyenítő Rigoletto nevű mulatóban zajlott a köztéri mulatság mintegy kettőig, aztán Karafiáth Orsiék nyomták a könyvtárban a mjuzikot. Az éjszaka emlékezetes ordítása Szabó marcelltől származott. Riadtan kaptam fel rá a fejem az álomból, mjd édesen tovább aludtam: "Laaanczkooor, te pöööcs, hoool vaaagy?!"

Fotó: Kárász Karolina