• főoldal
• zene
• előadás

Debussy 1912-ben komponált – egyébként hűvösen fogadott – balettzenéje mellé ugyanis véleményem szerint a Négy zenekari darab illett volna. A balett szüzséje különben Antonioni Nagyítása felől lehet ismerős: „Egy labda esik a színpadra. Fiatalember érkezik teniszdresszben, magasra tartott ütővel, szökdécselve áthalad a színpadon és eltűnik. Két félénk és kíváncsi lány jelenik meg, mintha egy rejtett zugot keresnének, ahol titkaikat kibeszélhetik egymásnak. Táncba kezdenek. Hirtelen lombzörgést hallva megállnak. Meglátjuk a fiatalembert, aki a lányok mozgását a bokrok mögül figyelte […].” A rendkívül avantgarde történethez komponált zenéről Kocsis Zoltán a Holmi 2009/3-as, Fodor Géza emlékszámában a következőket írja: „Amikor az ember az Images II. füzetét játssza vagy a Jeux-t vezényli, érezheti, hogy nem akármilyen zeneszerzői fejlődés áll e művek mögött”. A talányos kijelentéshez később magyarázólag hozzáteszi „Biztos, hogy a Sacre előremutatóbb, a fejlődéstörténet szempontjából jelentősebb, de ez nem áll arányban azzal, amilyen mértékben a Jeux azóta is másodlagossá degradálódik a Sacre mögött.”

A szintén 1912-ben keletkezett Négy zenekari darabot szintén útkereső darabnak szokás tartani, melyben a bartóki impresszionizmus és expresszionizmus keveredik. Tallián Tibor így fogalmaz:  „A Négy darab továbbgondolásra ihlető, értékes mű, legalábbis mindazok számára, akik a későbbi, szilárd, új stílus kialakításában a veszteséget is észreveszik: a sokértelmű, izgalmas lehetőségek elmúlását sajnálják.” Nos, ez a két mű egymás mellett kiválóan érzékeltethette volna, miként gondolkodott Debussy és Bartók 1912-ben, s hogy milyen lehetőségeket rejtett pályájuk e szakasza. A koncerten felhangzott párosításban, az olyan elsöprő erejű kompozíciók, mint az 1. és 2. hegedűrapszódia vagy a Cantata profana, egészen egyszerűen kioltották az erejüket. A Debussy-mű a barbár és profán Bartók-muzsikához képest tényleg csak játéknak (jeux) hatott, a Négy zenekari darab pedig a két súlyos mű között – bármily fájó, de – jelentéktelennek tűnt. Súlyos dramaturgiai hibának éreztem, hogy a sorrend nyitánnyá fokozta le a két kisebb alkotást, noha Kocsis – érthető – szándéka nyilván az volt, hogy a kevésbé elismert művekre ráirányítsa a figyelmet. Ám akármilyen gondosan dolgozták ki a zenei szövetet, bármennyire is örültem annak, hogy színesen és áttetszően szólalt meg a tömbszerűségre hajlamos Nemzeti Filharmonikus Zenekar, ezúttal csak árnyékot sikerült vetni rájuk.

A két hegedűrapszódia alatt viszont a zenekarra nem sikerült figyelnem. Meglehet, Kelemen Barnabás szólója azért kötötte le ennyire a figyelmemet, mert az első sorok egyikében ültem, s valósággal hipnotizált mozdulataival és mimikájával. (Kelemen megrajzfilmesítésért kiáltó mozdulatszínházát a Hungaroton kiadásában tavalyelőtt megjelent Mozart-hegedűversenyeket tartalmazó DVD-n lehet hasonló közelségből szemügyre venni. A korongnak terveink szerint lemezkritikát szentelünk.) Kelemen a márciusi ifjak hevületével vetette magát az Allegro Barbaro vagy a Két kép II., „Torz” tételéhez foghatóan vad rapszódiákba, melyekben – ismét Tallián Tibor szavait idézve –  „a szolid koncerthegedű zaklatóan durva, elragadtatott hangokat [játszik, melyek] szinte pontos átvételei a módnak, ahogy román falvak hegedűsei spárgával lekötött hangszereken, rusztikus összhangzásokban, ápolt vibrato nélkül húzzák a talpalávalót.” Kelemen Barnabás tényleg ebben a felfogásban hegedült. Rendkívül impresszív előadásával szemben egyedüli bírálatként azt tudnám felhozni, hogy a pontozott ritmusképleteket túl hetykére (verbunkosan) játszotta, s ezért gyakran hiányzott belőlük az az archaizáló deklamáció, ami a bartóki népiességet a kodályitól megkülönbözteti, és amit Kelemen a hangindításokban, tempóváltásokban, agogikában meg is valósított.

Ugyanez a Kocsis vezette Bartók-interpretációktól megszokott feszesség kevésbé tetszett a Cantata profanában. Magam a Ferencsik-féle líraibb (és percekkel hosszabb) előadást érzem autentikusabbnak a szarvassá változott fiúk balladája esetében. Alighanem a gyorsabb tempó miatt nem érkezett meg idejében a misztérium velőt borzongató érzése, ami a Kékszakállúhoz hasonlóan az első ütemek alatt szokott szíven ütni. Ha hihetek a megkésett pszichoszomatikus jelzéseknek, az Aranyszárnyú angyal kezdetű népéneket parafrazeáló siciliano-résznél lassult Kocsis tempója az általam eszményinek tartotthoz.
 

Kass János: Cantata profana

A két szólista viszont a kellő áhítattal, és igen plasztikusan formálta meg a balladai szerepeket. Gurbán János érzékenyen, rezignáltan, már kissé fáradó hangon énekelt, pontosan úgy, ahogy egy öregapótól elvárható. Hasonlóképp tetszett, hogy Fekete Attila mint szarvassá változott, atyját felnyársalással fenyegető legnagyobbik fiúhoz méltó módon zaklatottabb felfogásban énekelte szólamát; még akkor is, ha a kotta szerint agitatótól molto tranquillóig csendesedik zenei szövete. Időnként bárdolatlanságokra hajlamos stílusához mérten ezúttal éretten formált, bár tagadhatatlan, hogy az extra magas regisztert erőből szólaltatta meg. Arra az izgalmas kérdésre viszont nem kaptunk választ, miként oldotta volna meg az eredetileg meghirdetett tenorszólista, Brickner Szabolcs a delikát szólamot.

S ha a néhány nappal korábbi botrányos Kékszakállú-előadás kapcsán felmerült, hogy ki olvassa fel a regös mondatait, felvethetjük, nem lett-e volna érdemes a Cantata profana magyar szövegét bejátszani arról a recsegős gramofonfelvételről, amin maga Bartók szavalja áhítatos kappanhangján. Különösen azért, mert a Nemzeti Énekkar ezúttal sem hangilag, sem szövegmondást illetően nem ütötte meg az est többi közreműködője által igencsak magasra tett mércét.
 
A Nemzeti Filharmonikusok estje Bartók születésnapján
Debussy: Jeux (Játékok)
Bartók: 1. és 2. hegedűrapszódia
Bartók: Négy zenekari darab, op. 12
Bartók: Cantata profana