Egyszerűség és letisztultság a játéktéren, fehér lepel a földre terítve. A színen lévő egyetlen játékos jelenléte a darab központi motívumát, a magány, a magára maradottság érzetét jeleníti meg. „Ő az a gyermek, akit nem szerettek s akit ezen kívűl azért vertek, mert nem tudták elviselni azt, hogy nem szeretik.” Igen, ez ő, a békakirály.

A színésznek csak a felsőteste látszik, lehajtott fejjel, sokáig némán ül. Ha megszólal, József Attilát szaval, ha nem beszél, akkor is őt halljuk felvételről (illetve a kamasz költőt megszólaltató Hegedűs Kornélt, valamint a gyermek József Attilát játszó Verebélyi Teklát). És a szavak megelevenednek. Ahogyan a Szabad-ötletek jegyzéke a legszabadabb asszociációkat jegyzi fel, úgy az erre alkotott képek sorozatát láthatjuk a háttérben szinte az egész teret beborító fehér vászonra vetítve. Sőt nemcsak képeket, hanem ott elkészült filc- és homokrajzokat, víz- és festékcseppeket, mozaikokból összerakott ábrákat, a végén megjelenik a jól ismert József Attila-arckép, a költőt megidézve, katartikusan.

Gondolatok végtelen sorozata elevenedik meg, ezt látjuk és halljuk egyszerre. A színész (Pál Dániel Levente) alig mozdul meg, de szép és erős orgánuma, a gyorsan változó képek segítenek, hogy a monotonitásában is rendkívül izgalmas, hangzatos szöveg olykor elzsongítsa, időből és térből kizökkentse a nézőt.

Az előadás ritmusa hosszabb időintervallumok után folytonosan változik, nem lankad a figyelem, a felvételről szóló asszociációk után és között verseket hallunk, amelyek kapcsolódnak az előttük vagy utánuk lévő szöveghez. Az élő és a felvételről hallott hang váltogatása, a vászon állandóan ismétlődő megtisztítása meg-megtöri a darab ritmusát, aztán ismét elindul, ahogy maga a József Attila-mű is.

Elöl a tudat, hátul a tudattalan; amit látunk, az mindig ismert, amit nem, az az ismeretlen. Ez a legegyszerűbb pszichologizáló elemzés, ami nyilván elkerülhetetlen ebben az esetben. Ráadásul a vásznon látható árnyak, kivetült képek nem a kézzelfogható valóság darabjai. Az elöl, a figurán lévő lepelből pedig könnyen ki lehet bújni; arcát fehér porral meghinti a színész, majd eltűnik hirtelen; ingét hátul szét lehet kapcsolni, összevarrták a lepellel, így könnyen elhagyható. Mint a valóság, talán az élet is.

Egy másfajta megközelítés szerint: a darab legelső képeinek egyike az ülő színészalak köré vetített kapu, ha belépünk rajta, elindulhatunk a tudattalan útján. Aztán kibújás az ingből és lepelből, ezzel véget is ér a séta a szövegek és képek terében, ahogyan a darab is; már csak a megidézett József Attila néz ránk valótlan és megfoghatatlan arcával. „Az a szerencsétlen, aki ezeket irta, mérhetetlenül áhitozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni. Őt olyasmiért verték, amit soha nem tett volna. Ő az a gyermek, akit nem szerettek s akit ezen kívűl azért vertek, mert nem tudták elviselni azt, hogy nem szeretik. Igy kivánja ő a szeretetet azért, hogy ne bántsák” – írja a „békakirály” a Szabad-ötletek jegyzékében.

Alexics Rita bravúrosan játszik a vászonra vetített képekkel, biztos kézzel, pontosan alkot ott, helyben is. Pál Dániel Levente játéka egyszerűségében is szuggesztív, megszólaló József Attila-versinterpretációi közül számomra kiemelkedő a Tél „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni…” kezdősoraival. Mizsei Zoltán hangjátékai hangnemben, ritmusban is jól illenek az előadáshoz; olykor sejtelmes hangfoszlányai még inkább erősítik a darabot. Az egész kissé körülhatárolhatatlan, megfoghatatlan, írni is nehéz róla, tény viszont, hogy igazán erősen hat. Erős képekkel és erős szöveggel. Bizonyítva egyszersmind, hogy ez utóbbinak elementáris az ereje még a XXI. században is.