• főoldal
• irodalom
• tudósítás

És ha már költészetnél tartunk: ha különböző nyelveket beszélő fiatalok együtt táboroznak, az egyik kötelező téma a káromkodások és szitokszavak kicserélése. Buda György állt elő a legszebb, mondhatni legköltőibb „átokkal”, mely a következőképp hangzik: „szarjál sünt”. Miután gondolatban valamennyien kellőképp átéltük e vélhetően felemelő magányos tapasztalatot, s lefordítottuk azt néhány nyelvre, készen álltunk, hogy ízelítőt kapjunk a kortárs magyar költészetből, úgy is, mint a „felszabadított” nyelv szabadosságából. E helyütt óhatatlanul elhangzott Petri neve – akinek egyes költeményeit az Elena szerint némiképp konzervatív uruguay-i közízlés se lenyelni, se kiköpni nem tudná –, még ha nem is feltétlenül vagy szorosan a kortárs költészet kapcsán: a délután érkezett előadó, Seregi Tamás szerint ugyanis a kortárs az, aki él. E vélekedéssel vitatkozni természetesen nem lehet, s minek utána kellemesen rövidebb lett a tárgyalandó szerzők listája, bele is csaptunk a lecsó közepébe: a rendkívül összeszedett, szuggesztív előadás függetlenítette magát a kritikai és/vagy tudományos szemlélettől, s egyéni ízlés illetve meglátások alapján vázolta kortárs költészet lehetséges horizontját. Az olyan „ősök”, mint Somlyó, Rába György, Petri vagy Tandori, illetve Oravecz, Domonkos István és Tolnai Ottó, természetesen előkerültek, ezzel együtt azonban rálátás nyílt nemcsak a nyelvkritikainak, illetve „posztmodernnek” nevezett formációkra, de az aktuális avantgárdra egyaránt. És minthogy – úgy tűnik – nincsen idei műfordító tábor Telep nélkül, Seregi Tamás inkább Kemény István (egyben mint az említett csoport egyik apafigurája) igen jelentékeny szerepét hangsúlyozta a még inkább csak formálódó poétikájú telepes fiatalok költészetével szemben.

Mindenesetre az előadás osztatlan sikert aratott, Tamás pedig úgy határozott, velünk tölti az estét. Időközben befutott Turczi István költő/műfordító, aki este nemcsak remek beszélgetőpartnernek bizonyult, de sok-sok ajándékkal is meglepte a táborlakókat. Hozott természetesen Parnasszusokat, ám hozott a Székely Magda által készített reprezentatív kiadványból, a „legszebb versek” kötetéből ugyancsak. (A beszélgetés végére kisebb sor alakult ki az asztal körül, ahol István dedikálta az ajándék-köteteket.)

A beszélgetésben pedig rengeteg hasznos dolog fölmerült, mely a költészet és a fordítás elméleti, valamint gyakorlati aspektusait egyaránt érintette. István a költészet személyességéről, bensőségességéről beszélve az átültetendő szövegeket körülvevő egyéb írások szerepét is hangsúlyozta, ami az eredeti mű szerzőjének „személyes jelenlétéről” gondoskodhat, így a viszony egyszerre mélyen szakmai, továbbá meghitten intim, baráti, kirajzolja a szerző (mégoly fiktív) arcát a papíron. A dialógus nyitott volt, a táborlakók pedig örömmel és érdeklődve vonódtak be, István valamennyi kérdésre, észrevételre szabatos és kimerítő választ adott.

Jóllehet a megelőző napokban szinte folyamatosan esett az eső (ráadásul úgy tűnik, ennek még korántsincs vége), szerdán azért összejött a tábortűz-rakás is. Az érdem Reeté és Siirié, akik hogy, hogy nem – talán észt varázslattal? Szentivánéj-másnapi fondorlattal? – csak lángra lobbantották, amit lángra kellett, sőt az összegyűjtött rőzse hosszú-hosszú órákon át kitartott. Kiköltöztünk hát az (egyébként) ázott erdőbe, s körbeülve/-állva kezdtünk vidám danolászásba. Észt és magyar népdalok pörögtek, miközben a táborlakók közül néhányan – Elena és Paolo, Dóri és Szilvi – a naplóíró-helyettesítőt – szóval hát engem – igyekezett meggyőzni arról, énekeljem már el végre a Béreslegényt, melyhez egyébiránt az egyik legizzasztóbb emlékem fűződik: gimnáziumban irodalomtanárnőnk úgy sietett volna följavítani a feminin többségű iskola kórusának férfiarányát, hogy kiállította a harminckét fős osztály nyolc fiú tanulóját a tábla elé (magyar órán), s egyenként elénekeltette velü(n)k a szóban forgó népi remeket. Ha valaha közel voltam ahhoz, hogy kifussak a világból, hát az a kemény húsz másodperc az a pillanat lehetett. És minthogy azt is tudni kell, hogy az én hangomat tűzriadó esetére tartogatjuk, a tűz pediglen minden jel szerint biztonságosan lobogott, le kellett hűtenem a kedélyeket. Pontosabban, felajánlottam, hogy kiüldözök bárkit a világból a hangommal, amennyiben részem lehet abban a vélhetően ugyancsak felemelő élményben, hogy Seregi kolléga csatlakozik hozzám a hamiskornyikálásban. Ironikus mosoly volt a válasz, illetve, a biztonság kedvéért, a cigarettára való rágyújtás.

És bár nem tartozik ide, kötelességemnek érzem megemlíteni – ha pedig helyettesítő vagyok, akkor bele is kontárkodom –, hogy a Down lehengerlő volt kedd este a PeCsában. Kedvenc Fülöpünk kicsattan az egészségtől, a Down pedig bebizonyította, továbbra is a világ egyik legjobb zenekara.

Hacsak nem számítjuk ide észt énekeseinket (egyben tűzgyújtóinkat), akiket legalább ennyire jó hallgatni. Toll vissza Dúll Kata kolleginának.