Történetünk egy „nevesincs” faluban játszódik, Magyarországon. Bizony messze vetődtünk Torre di Venerétől, mert itt csak a jól ismert vidéki bunkókkal vagy a jobb sorsra érdemes, mocsárba süllyedt homo sapiens-ekkel találkozhatunk. Almási, igen ötletesen, állóképek sorozatával vezeti fel a két korszak között évődő, megrekedt néphangulatot, megmutatva a közösség plebejus elemeit, akik szerint semmi nem változott "a Kádár halála óta, bazmeg", és persze "kurva jó nők voltak az NDK-ban". A falu asszonyai, akik többnyire a főzés-mosás-gyereknevelés funkcióit töltik be férjük számára, szelíden várják a csodát, …

…ami meg is érkezik egy olasz cipőgyáros személyében. Nem, ő még nem Márió, hanem „Zserardó” (mert hogy az asszonyok valamiért ilyen franciásan ejtik az olasz nevet). Az Alfa Romeón száguldozó, kis, köpcös, kopaszodó digó (Vittorio Marsiglia) sem éppen egy haladó szellemű, magvas eszméket dédelgető alak, de állandóan üvöltő Adriano Celentano és Toto Cotugno slágereivel és pár „ciao”-val meglibbenti a változás szelét az újdonságra vágyó nők között. Munkát ad nekik, karácsonyi bulit szervez, és folyton folyvást csókolgatja a sok hervadozó „donna” kezét, amitől virágzásnak újra indul a község nőtársadalma. Amúgy Gerardo egy éktelen nagy hajcsár, cipővarrás közben kezét csapkodva kiabálja, hogy „tempo, tempo”, vagyis nyugtázhatjuk, hogy tényleg semmi sem változott a gulyáskommunnizmus óta, csak most a spagetti a nyerő.

Aztán a semmiből előbukkan Márió (Franco Nero), Gerardo nagyfőnöke, aki ugyanúgy sztereotíp, mint a kis cipőgyáros, csak éppen annak a kifordítottja. Elegáns, jóképű, titokzatos, és az ő autójából már nem az Azurro vagy a Lasciate mi cantare bömböl, hanem az olasz opera gyöngyszemei. Valamiért mindig az erdőben sétál, sötét ruhákat hord, és mereven nézi a folyó víztükrét (meg a mindig arra csónakázó Mucsi Zoltánt), de meditatív jelenetei sajna inkább viccesre sikeredtek, bár Neróra nem eshet panasz.

Márió, „a varázsló” finom modorával elbűvöli a falu egyik legértelmesebb asszonyát, Verát (Nyakó Júlia), aki Gerardo hatására már így is félig olasznak képzeli magát. Új ruhákat vesz, amolyan olasz módi szerint, lelkesen varrogat a cipőgyáros keze alatt, és olasz kajákat főz, amit lecsón és hosszúlépésen nevelkedett férje, Gyula (Egyed Attila) nem néz jó szemmel. Márióval elég egy kézfogás (Franco letöröl egy vércseppet Vera kezéről), néhány pillantás – mert persze nem értik egymást – és Vera máris álmai birodalmában találja magát. Az is ront a helyzeten, hogy Márió kinevezi őt művezetővé, és rábízza háza gondozását is, mert az asszony képzelegni kezd „bimbózó” szerelmükről és kettejük házasságáról… Jaj, csak olaszokkal ne kezdjen az ember lánya.

Vera ikaroszi zuhanásának története tragikus – kicsit a magyar sors tükre –, de Almási azért arra is ügyelt, hogy sokat röhögjünk szeretnivaló hősein. Filmje most sem nélkülözi teljesen a szociografikus szemléletet (ld. szegénységbe becsapódó, majd továbbálló nagytőkések), de maga a rendező inkább a játékfilm jelleget hangsúlyozná.

A Halász Margit-novellából készült, Dés László zenéjével kísért Márió, a varázsló szórakoztató, érdekes, de csöppet sem pontos látlelet egy vizionált szerelemről, a szerelemből szárba szökkent tébolyról és hazánk egy helyben toporgó szerencsétlenkedéseiről.

 Fotók: Gáspár Miklós

Márió, a varázsló