​"Az a fontos, hogy eggyel többször állj fel, mint ahányszor elestél."

Szekáry Zsuzsanna

"A különbség többek között köztünk és az orvosok között az, hogy mi mindig az egészséges részt keressük. Az orvosok azt keresik, hogy mi romlott el, és megpróbálnak az ellen dolgozni. Mi azt keressük, hogy mi működik még jól, és azt mozgósítjuk. Mi életörömöt viszünk be gyógyszerek helyett. Ha pedig van életöröm, akkor a gyógyszerek hatása is jobban érvényesül." – Interjú Greifenstein János bohócdoktorral.
2016. 12. 08. 04:47

Mikor hallott először a bohócdoktorokról, hogyan került kapcsolatba velük?

A Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány húsz éve működik Magyarországon, én szinte a kezdetektől részt veszek a munkájukban. Amikor a bohócdoktorok mint misszió elkezdődött nálunk, akkor Ausztriában már két éve működött hasonló szervezet. A rendszerváltáskor kinyílt a világ, és a hazai színházakban megjelentek olyan felvételi hirdetmények, amelyekkel színészek jelentkezését várták bohócdoktori munkára, én is így értesültem róluk.

Rögtön jelentkezett a felhívásra?

Ennél egy kicsit bonyolultabb volt. Többször is elmentem a plakátok előtt, nem voltam biztos benne, hogy ez nekem való lenne. Egyrészt azért, mert elájulok, ha vért látok, másrészt sok volt a munkám a színházban is. De addig maceráltak a kollégáim, hogy ez nekem való, gondoljak csak bele, értek a gyerekek nyelvén, van fantáziám, és nagy empátiás érzékkel rendelkezem, legalább nézzem meg, mi is ez.

Úgy gondoltam, annyit megérhet az egész, hogy részt vegyek egy külföldi mester háromnapos elittréningjén, vesztenivalóm nem volt. Tulajdonképpen az volt maga a felvételi, hogy elmentem erre az ingyenes tréningre egy Clown-, tehát bohóctechnikákkal foglalkozó mesterhez. Rászántam egy hétvégét, elképesztően jó technikákkal és művészi hozzáállással találkoztam, felfedeztem egy egészen új világot.

Mi kell ahhoz, hogy valaki bohócdoktor legyen? Színészi kvalitások, empátia, a gyerekek szeretete...?

Tizenkét éven keresztül műveltem a bohócdoktor mesterséget, és tizenöt éven keresztül én voltam a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvány művészeti vezetője. Az én dolgom lett a felvételiztetés és a kollégák képzése, mindkettőt tizenöt éven keresztül műveltem. Ebben egyébként jelenleg is részt veszek, tréningeket még a mai napig tartok. A kérdésre válaszolva, hogy kiből lehet bohócdoktor, azt tudom mondani, hogy nagyon fontos, hogy annak az embernek, aki jelentkezik hozzánk, legyen valamilyen előadói képzettsége, tapasztalata, rutinja, mert a nulláról nem tudunk kiképezni senkit, egyszerűen nincs rá időnk. Egy már tapasztalt színésznek, táncosnak, muzsikusnak, bábosnak kell még körülbelül fél év, mire képzett előadóból bohócdoktor lesz. 

Hogy zajlik egy látogatás, és milyen előkészületek kellenek hozzá?

Egyrészt a látogatásnak mindig van egyfajta előzménye. A mindenkori művészeti vezető – én ezt tizenöt évig csináltam, most már átadtam a stafétát az utódomnak – felméri a terepet, és meghatározza, hogy mekkora területet tudunk végigjárni a körülbelül kétórás ott tartózkodásunk alatt. Az I. Számú Gyermekgyógyászati Klinikán, ahol az első időszakban dolgoztunk, egy napba nem fért bele a látogatásunk, két nap alatt lehetett végigjárni a teljes kórházat. 

Utána praktikusan úgy néz ki a helyzet, hogy a felkészült bohócdoktorok átveszik a kórházi osztályokat. Ez nagyon hasonlít ahhoz, amikor a nővér vagy az orvos átveszi műszakváltáskor az osztályt. Felkészülünk abból, hogy a betegek milyen állapotban vannak, vonatkozik e rájuk valamilyen tiltás, valami, ami nem látható, de fontos tudni. Ilyen például az, ha valaki vak, látássérült vagy esetleg nem hall. Ha ezt nem tudjuk, akkor előfordulhat, hogy percek múlva derül ki számunkra, hogy hiába csináltuk a bűvésztrükköt, vagy hiába énekeltünk. Ezekre a lehetőségekre mind felkészülünk. Például ilyen az is, ha valaki a hónaljában laparoszkópiás műtéten esett át, akkor nem emelheti fel a kezét. Sok olyan tiltás van, amire fel kell készülnünk, és amiket figyelembe kell vennünk. 

Mikor ez megvan, megyünk szobáról szobára, helyiségről helyiségre, mert manapság a kórházakban nemcsak szobák vannak, hanem vannak játszóházak, közösségi helyiségek is. Ezeket mind végigjárjuk, és felmérjük, hogy kikkel találkozunk, milyen állapotban vannak, homogén a csapat vagy vegyes. Előfordulhat, hogy rosszabb és jobb állapotú gyerekek vannak egy helyiségben, és akkor még a jobb állapotú gyermekekkel is csak olyan játékot játszhatunk, ami a rosszabb állapotúakat nem zavarja. Előfordulhat, hogy csecsemők és kiskamaszok is ugyanabban a szobában vannak, akkor természetes, hogy a kiskamasszal lehet ugrabugrálós, kiabálós, játékot játszani, bevonni a gyerekeket, de arra is figyelni kell, hogy közben a csecsemő se ijedjen meg, ne legyen rossz érzése. Olyan is előfordul, hogy korlátoznunk kell az eszközkészletünket a betegség vagy az életkor miatt, erre szintén oda kell figyelnünk. 

Milyen számokkal szórakoztatják a kis betegeket?

Az előképzettségünk adja a munkánk alapját, de a Clown-technikákból már következik sok játék is. Nagyon sok sztenderddel dolgozunk, ezek olyan típusú játékok, amelyeknek dramaturgiailag van eleje, közepe, vége. Ilyen lehet például egy párosan előadott, szépen felépített bűvésztrükk, amelybe belevonjuk a közönséget is – ez egyfajta sztenderd –: mindig tudjuk, hogyan építjük fel, hogyan vezetjük fel, hogyan kezdjük el, hol van a csúcspont, hogyan oldjuk meg a lezárást, hogyan csináljuk meg a kivonulást. 

Rengeteg Clown-rutin és -sztenderd van, zenék, bűvésztrükkök. Finomabb tárgyakkal, például kendőkkel zsonglőrködünk, de buzogánnyal például már nem lehet, mert az veszélyes lehet az infúziós állvány mellett. Alapvetően az improvizációs, interaktív bohócszámokkal szórakoztatunk. Legtöbbször olyan cirkuszi típusú játékokat játszunk, amelyek a tipikus bohócszámokra jellemzők. Ezek a számok nagyon erős interaktivitással működnek, ami sokszor a közönség megénekeltetését vagy egy-egy zeneszerszámmal való közös játékot jelenti. Ezek könnyen felépíthető és megérthető játékok. 

Legtöbbször rövidebb számokkal dolgozzunk. Ez azért fontos, mert a betegség fáradékonnyá teszi a gyerekeket és időseket. Nem építhetünk fel egy negyvenperces számot, sokszor öt-hat perc után már inkább bántjuk a betegeket az energiabefektetésünkkel. Ilyenkor pár perc elég, aztán elbúcsúzunk, jó kedvvel, nyugodtan, és megyünk tovább. 

Fekete Péternek, a Fővárosi Nagycirkusz igazgatójának köszönhetően nagyon szeretem ötvözni a bűvészmesterséget a bohóctechnikákkal. Ezek közül főleg azokat a technikákat szoktam használni, amelyekbe be lehet vonni a közönséget, hogy úgy éljék meg, mintha ők lennének a legnagyobb bűvészek. Nem látom értelmét, hogy a saját egómat tápláljam egy kórházban, ez nem erről szól.

Hisz abban, hogy a nevettetés gyógyít? Tudna rá mondani példákat?


Hiszem is, és tudom is. Az ember nem pusztán test, hanem egy pszichoszomatikus egység, ahogy az orvoslásban nevezik, egy testi-lelki egység. Sokrétűen bizonyított, hogy a psziché problémái, betegségei képesek megbetegíteni a testet. Nagyon sok lelki eredetű betegség van. Ezekben az esetekben teljesen nyilvánvaló, hogy egészen addig csak tüneti kezelésről beszélhetünk, amíg a lelki részét nem vizsgáljuk meg, és nem kezdjük el azt is kezelni. Amit a bohóc és általában a művészeti terápia tehet, az leginkább az, hogy a lélek felől közelít a test felé. Magunk között mi úgy szoktuk mondani, hogy vannak orvosi szempontból fertőző és a nem fertőző betegségek, de bohócdoktori szempontból kizárólag fertőző betegség létezik. 

Ugyanis, ha egy gyerek eltöri a lábát, akkor megbetegíti saját magát, ő és az egész családja lelkileg rosszabb állapotba fog kerülni. Ez azt jelenti, hogy ebben az esetben a lábtörés fertőző betegség. Nyilván, ha ezt egy orvos hallaná, azt mondaná, hogy ez nem teljesen van így. Lelki értelemben azonban igen. Ezért van helyünk a kórházakban, nagyon sok mindent tudunk tenni. 

Mi a Dummer August típust használjuk leginkább, ami arról híres, hogy a karaktere mindig talpra áll, nagyon szenzitív, kizökkenthetetlen, előítéletmentes. A cirkuszi világ egyik leghíresebb Dummer August típusú képviselője Eötvös Gábor. Van másik című számában képtelenség tőle annyi hangszert elvenni, hogy ne vegyen elő másikat, mert mindig talpra áll, mindig újrakezdi, nem lehet kizökkenteni, és nem veszíti el egy pillanatra sem az optimizmusát. Ebben annyi életöröm van, olyan vitalitás, amit mi is igyekszünk átadni a betegeknek. Azt mutatjuk, hogy az élet fenékbe rúghat, de mehetsz tovább. Az a fontos, hogy eggyel többször állj fel, mint ahányszor elestél. 

A különbség többek között köztünk és az orvosok között az, hogy mi mindig az egészséges részt keressük. Az orvosok azt keresik, hogy mi romlott el, és megpróbálnak az ellen dolgozni. Mi azt keressük, hogy mi működik még jól, és azt mozgósítjuk. Mi életörömöt viszünk be gyógyszerek helyett. Ha pedig van életöröm, akkor a gyógyszerek hatása is jobban érvényesül. 

Tudna rá példát mondani, amikor valóban elindult valamilyen gyógyulási folyamat a látogatásuk után?

Van, hogy olyan pillanatban megyünk, mondjuk vérvételkor, amikor rögtön látszik tevékenységünk eredménye: elvonjuk a figyelmet a tűszúrásról, és a gyermek észre sem veszi, hogy vért vesznek tőle. 

Többször tapasztaltuk azt is, amikor a gyereknek a nyelőcsövével volt probléma, hogy már meggyógyult, elvben tudott volna enni, de a fájó nyelés olyan rossz élményként maradt meg benne, hogy nem kezdett el enni, mesterségesen kellet táplálni, pedig már rég hazamehetett volna. Sokszor láttam ilyet az elmúlt húsz év folyamán. Voltak orvosok, akik megkértek minket, hogy vessük be minden tudományunkat. Ilyenkor egyszerű szappanbuborékokkal kezdünk el játszani. Fújunk egy adagot, utána elkapunk egy buborékot a kezünkkel, és úgy teszünk, mintha megennénk. Eljátsszuk, hogy mennyire finom, milyen ínycsiklandó íze van, ezt a nagyot is megeszem, még kérek, mert annyira finom. A gyerek elkezdi velünk játszani, először csak elkapja, utána ő is úgy tesz, mintha megenné a buborékot – még ugye nem kell semmit ennie, ez csak egy játék, hogy valamit megfogunk és lenyelünk. A legtöbbjükkel a következő héten már nem találkoztunk, mert elkezdtek enni, és hazaengedték őket. 

Természetesen van olyan helyzet is, amikor a kedélyállapotjavulás a legtöbb, amit el tudunk érni. Ennek köszönhetően a beteg jobban fogadja a beavatkozásokat, sokkal nagyobb hős lesz belőle a játékainknak köszönhetően. 

Volt olyan eset is, hogy egy orvos azzal állított meg a folyosón, hogy menjek oda egy szívultrahang vizsgálatra, mert ha ezt most nem tudja megcsinálni – már két napja nem tudta elvégezni, mert a gyerek rúgkapált, egyáltalán nem volt együttműködő –, akkor kénytelen lesz elaltatni, amit pedig nem szívesen tenne. Mi elkezdtük a bohócdoktori játékot a gyerekkel: a saját tárgyait hoztuk helyzetbe, megnéztük, hogy mi van az ágyában, és azzal kezdtünk el játszani, eltereltük a figyelmét és úgy ment le a vizsgálat, hogy a gyerek semmit sem vett észre belőle. 

Nekünk nem abban az értelemben van hatásunk a gyógyításra, hogy mi veszünk vért a betegektől, vagy mi végezzük el a vizsgálatokat, hanem abban az értelemben, hogy magát a folyamatot leválasztjuk a lelki állapotról. 

Úgy látom, hogy nagyon sok esetben mesterségesen van összekötve a szomorúság, az elhagyottság érzése a betegséggel. Mintha ez egy társadalmi elvárás lenne a beteggel szemben, aki bekerült kórházba. Holott sehol nincsen előírva, hogy ha valakinek például gyomorfájdalmai vannak, akkor nem lehet huncut, nem nevethet szívből, és ne lehetne rosszcsont.

A kórházi személyzet mindig tárt karokkal várja önöket? Nem szoktak ellenállásba vagy értetlenségbe ütközni?

Olyan típusú ellenállásba, ami arról szólna, hogy mit keresnek ezek itt, a kezdetek kezdete óta soha nem ütköztünk. Mi gyerekekkel és idős emberekkel is foglalkozunk, és Magyarországon mindenhol tudják az egészségügyi dolgozók, hogy az ilyen típusú művészet hasznos, kiegészítjük egymás munkáját, tehát van helyünk az egészségügyi intézményekben. 

E mellett az természetes, hogy néha zavarjuk egymást, például hogyha jön a vizit, akkor vissza kell vonulnunk. Az nem kérdés, hogy kié a prioritás. Ez a mi etikai kódexünk egyik első pontja: mi vendégek vagyunk és a kórházi ellátást segítjük. Mi azért dolgozunk, hogy jobban működjön az intézményi ellátás, és a betegek hamarabb tudjanak gyógyultan távozni. 





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05