A vicces csontváz, a bakó és a mágikus realizmus

Ladányi-Turóczy Csilla

galegoIsmerős tájakon járunk. Olykor nem is tudjuk, honnan olyan ismerős, de mégis, mintha már olvastunk volna valami hasonlót. Lehet, hogy sose hallottunk a galegókról, mert diszkrétebbek, mint a katalánok és a baszkok, de az El Caminót csak el tudjuk helyezni a térképen, mióta újjáéledt a középkorban annyira népszerű, zarándoklattal egybekötött turizmus. Nos, az El Camino Santiago de Compostelába vezet: és ott bizony galegók élnek.
2011. 07. 17. 23:12

Van egy érdekes sajátságuk ezeknek a népeknek: az ő nyelvük, amely valahol a kasztíliai (spanyol) és a portugál között lebeg, hol erre, hol arra billen, illetve billentik: főleg a politikusok és a feltörekvő, öntudatos galego fiatalság. Ha azonban mondjuk Santiago utcáin galegóul kívánna az ember beszélni, könnyen hülyének nézhetik, és csakis spanyolul fognak válaszolni. (Katalóniában pedig a spanyolul próbálkozónak válaszolhatnak angolul. Ilyen is van …)

A galego nyelvvel ugyanis az a helyzet, hogy nem igazán nagy a presztízse. A középkorban volt neki bőven, mert a galego-portugál számított a líra nyelvének (ekkor a galego és a portugál nem vált még szét, és némelyek szerint ez máig nem történt meg), aztán körülbelül fél évezredig az észak-nyugat-spanyolországi Galícia tartományban legfeljebb konyhanyelvként élt tovább a helyi idióma: se a templomban, se az iskolában, se a hivatalokban nem lehetett használni.

Nem akarunk most belemenni a galego nyelv és irodalom történetének hosszas tárgyalásába, de elkerülhetetlen, hogy erről is szót sejtsünk, mikor az antológiáról beszélünk, hiszen egy "ismeretlen" nép ismeretlen irodalmának néhány darabját kapjuk meg szép magyarsággal a fiatal fordítóktól és szerkesztőtől: de az ismeretlenség mégiscsak inkább látszólagos, mint valódi. Európában vagyunk, no meg egy kicsit Dél-Amerikában is. Merthogy rengeteg galego tántorgott ki Dél-Amerikába, talán ezért is szüremkedett be annyira a mágikus realizmus a galego irodalomba.

A galego írók spanyol írók is. Ahogy a katalán írók is spanyolok, köteteik gyakran mind a két nyelven megjelennek. Mikor saját nyelvükön alkotnak ezek a művészek, egyfajta aszkézist is gyakorolnak, galegóul vagy katalánul írni elhivatottság, tán hazafiság kérdése is. Mert nagy tömegeket nem lehet ezzel megcélozni. De az irodalmat életben kell tartani. A galegót a romantika élesztette fel tetszhalálából, de egy 500 évig csak családi körben használt nyelvet modernizálni nem kis feladat. És ez ma is meglátszik a nyelven – vagy mondhatnám úgy is, a galegóhoz tartozó dialektusok összességén. Mert amolyan igazi, standard galego nyelv nincs is – illetve van, de senki nem érzi sajátjának. Merthogy műanyag.

De térjünk rá magára a kötetre, melyben hosszabb-rövidebb elbeszélések kínálkoznak, összesen tizenhárom szerzőtől: közülük Álvaro Cunqueiro (1911-1981) és Xosé Luís Méndez Ferrín (*1938) a legnagyobb nevek, ami persze nem jelenti azt, hogy az "átlag" magyar olvasó, vagy fogalmazzunk úgy: az ibériai irodalmakat egyébként nem ismerő olvasó számára ezek a nevek mondanának valamit. Noha az előszót jegyző Bánki Éva szerint a kortárs spanyol (vagy mondjuk úgy: hispániai) irodalom legnagyobbjai közé tartoznak, mivel nem az általában mindenütt jelentősebb ismertséget biztosító regényírói pályát választották, külföldön nem igazán váltak népszerűvé. A galego irodalomra egyébként is a kis műfajok jellemzőek inkább, így ez a novelláskötet nagyon jó keresztmetszetet ad róla.

Ez a lírához és a kis műfajokhoz való vonzódás talán a nyelv középkori szerepére is visszavezethető, de ennél talán többről van szó, és a galegók ebben is nagyon hasonlítanak az észak-portugálokra, nem csak a beszélt nyelvük szókincsében és kiejtésében bukkanhatunk meglepő párhuzamokra: szegény, de kis földdel, házzal rendelkező népesség jellemzi ezeket a tájakat, egyik faluból a másikba átmenni külön kaland, az alapélmény a bezártság és nem a nagy puszta szabadsága, talán ezért nem is honosodott meg az epika … Finom megfigyelések, cizellált leírások, fanyar humor, abszurd helyzetek, kísértetek és legendák mindenütt. Galícia a kelta, keltibér gyökerekre büszke, és középkori irodalmuk ilyetén kötődése, az Artúr-mondakör mindenütt tapasztalható jelenléte kapóra jön, ha a földhözragadt paraszttársadalmat mítoszok ködébe, vagy éppen fényébe akarja felemelni az író. A XX. században azonban már nincs igazi funkciójuk a XII-XIII. századi lovagregény-hősöknek, rájuk sem ismerünk, csak a nevükről rémlik valami: Merlin, Ginevra, Galván … (Hozzáteszem, a középkori irodalmat kevéssé ismerő magyar olvasó számára ezek a nevek talán nem is mondanak semmit, esetleg nem ártott volna néhány lábjegyzettel megvilágítani, ki kicsoda.)

Ahogy Bánki Éva is említi, az elbeszélések nagy részében alig történik valami, vagy éppenséggel semmi nem történik, az idő is meglehetősen képlékenynek tűnik, olykor, mintha nem lenne világos, melyik korban járunk, de nem is számít igazán, ennek a félig szendergő, félig ébredező, cseppet sem dinamikus népnek a tagjai nem sietnek sehová, és nem reménykednek semmiben, nem is nagyon bánják, ha nem jutnak el oda, ahová elindultak. Halottnak vagy élőnek lenni se nagy különbség, ahogy Castelao Az üvegszem – Egy csontváz vallomásai című írása bizonyítja, amely egyébként az észak-portugál António Nobre verseinek világát idézi fel bennem.

Mivel számos rövid és érdekes, olykor borzongató, olykor megható, olykor csak gyönyörködtető elbeszélés szerepel a kötetben, és mindről lehetetlen írni, hármat emelnék ki, mint számomra legemlékezetesebbet: a Castelao-féle, ugyancsak középkort idéző A kristálykád és az ördög című történetet (vajon miben fürödtek az apácák?), a Cunqueiro által jegyzett Ta pura mikala című, az állatok titkos nyelvéről szóló írást, és a Márquez világát felidéző A bakót Méndez Ferrín tollából: mind a három csattanóval végződő történet, ezért a tartalmi elemzésükre most nem is kerítek sort.

Ami a kötet címét illeti, az ugyan költőire sikeredett, és ebből a szempontból illik is a benne szereplő elbeszélésekhez, de nem mondhatnánk, hogy igazán ütős lenne. Pedig akár lehetett volna ennél karakterisztikusabbat is választani. Persze, értem én, a nyelv kettős jelentéstartalmával játszik a címadó, mégis úgy érzem, szerencsésebb lett volna erőteljesebb cím mellett dönteni. Az Egy csontváz vallomásait például jóval többen levették volna a polcról – szerintem.

A fordítók (Bata Péter, Gergely Veronika, Jablontzay Katinka, Kovács Lenke és Szelényi Zsolt) teljesítménye nem csupán azért tiszteletreméltó, mert szép magyarsággal sikerült visszaadniuk a jobbára költői, sok leírással, hangulatfestéssel operáló, olykor kifejezetten nehéznek számító prózaszövegeket (ez persze a szerkesztő, Pál Dániel Levente érdeme is), hanem azért is, mert, ahogy ugyancsak galego szövegek, esetemben versek fordításánál megtapasztalhattam, igazán megbízható szótár se nagyon létezik, és minden író kicsit másfajta nyelvet használ, olykor valóságos rejtényfejtéshez hasonlít a fordítási folyamat.

Bánki Éva előszavában nem hazudtolja meg saját medievista mivoltát, sem azt a törekvését, hogy valahogy mindent közelebb hozzon a magyar kultúrához: én nem hiszem, hogy erre feltétlen szükség lenne. A magyar olvasó nem azért fog a kezébe venni egy külföldi novelláskötetet, hogy párhuzamokat keressen a maga irodalmi hagyományával, inkább épp a másra, az eltérőre kíváncsi. Ha nem tudjuk meg, mi közünk van a galegókhoz, az sem tragédia, bár a Cunqueiro-féle Szindbád kapcsán Krúdy mindenképpen eszünkbe fog jutni.

A kötetben szereplő írások válogatásért (és az életrajzokért) Marga Chao galego irodalmár és a portugál irodalom ismerője, sőt, jeles fordítója, Pál Ferenc felelnek, igazán szép és sokszínű antológiát állítottak össze. A rövid műfaj kedvelőinek mindenképpen ajánlom! 





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05