Az eltűnt hitel nyomában
Juan Gabriel Vásquez: A hírnév. Fordította Szőnyi Ferenc. Ab Ovo Kiadó, Budapest, 2014. 164 oldal, 2850 Ft
Zelei Dávid

Vásquez hírnév Ez a hét a latin-amerikai karikatúráé a Lazarillón: Rojas Mónika Miguel Acevedo-életrajza után a kolumbiai Juan Gabriel Vásquez tavaly megjelent kisregényét elemzi Zelei Dávid, melynek középpontjában egy legendás karikaturista áll.
2015. 05. 29. 10:57

Vegyünk először három adatot. 1) Egy 1996 és 2010 közötti adatokat átlagoló statisztika tanúsága szerint a politikai pártok a legkevésbé bizalomra méltó intézmények Latin-Amerikában. 2) Sokkal nagyobb a hitele a médiának, annak ugyanis három ága (a rádió, a tévé és a napilapok) is a lista másik végén, az első négy között található. 3) A 2012-es PISA-felmérésben részt vett latin-amerikai országok írott szövegértési kompetenciái jóval az OECD által meghatározott 496 pontos átlag alatt vannak. Kolumbia csaknem száz ponttal van lemaradva, így a 65 vizsgált országból mindössze az 57. Ez más statisztikákat is alapul véve nagyjából azt jelenti, hogy tíz kolumbiaiból hat nem érti, amit olvas.

Rakjuk most ezt a statisztikai katyvaszt logikai sorba, és rendszerezzük irodalomkritikává a kolumbiai Juan Gabriel Vásquez legújabb kötetének ürügyén. Adott egy kontinens, melynek történelme több évszázada a megszakítottság, a félbemaradtság, a nagyra törő, de be nem teljesült tervek históriája. Kevés ember szeret csalódni; Latin-Amerika viszont a függetlenségtől az elmúlt évtizedekig folyamatosan erre ítéltetett: a Grand Canyon méretű társadalmi szakadékok betemetése, a korrupció és a bűnözés leszorítása mind olyan problémák, melyek kérdésében mindezidáig kevés látványos eredmény volt felmutatható. Ennek fényében csoda lenne, ha az ezek leküzdésére szerződött politikai osztálynak bármi hitele is lenne a térségben, s, mint a számok mutatják, a lakosság nyolcvan százalékánál egyáltalán nincs is. Mindez ugyanakkor lehetőség, piaci rés a megfelelő kreatívnak, hogy a nép hangjává szegődve artikulálja az elégedetlenséget, és megmondja a hivatalostól rendre eltérő tutit; egy jellemzően gyengén alfabetizált közegben (mint a kolumbiai) pedig az sem csoda, hogy az üzenete annál hatékonyabb, minél tömörebb, egyértelműbb és látványosabb.
Vásquez legújabb kisregényének főhőse, Javier Mallarino jó érzékkel ismeri fel a hetvenes években, hogy "a mi társadalmunkban nem az a fontos, hogy mi történik, hanem az, hogy ki mondja el, mi történik", és mint a számok is mutatják, joggal teszi fel a kérdést: "Hagyjuk talán, hogy a politikusok meséljék el nekünk?" (56.) Bár választhatná a festői karriert is, politikai karikaturista lesz, aki naponta fűz frappáns, epigrammaszerű kommentárokat saját rajzaihoz; ha ma kezdené, valószínűleg egymillió követője lenne a Twitteren. Sikere kulcsa két dologban rejlik: hogy minden megnyilvánulásában független a hatalomtól (még a karikatúráit közlő újságnál sem fogad el fix pozíciót, pedig felajánlják neki), és hogy kritikája mindig pontosan érez rá közönsége igényeire. Ez utóbbi már csak azért is fontos, mert, mint felesége (a regény egyik legerősebb alakja, Magdalena) rámutat, "az emberek már tudják, mit gondoljanak. Az embereknek már megvan a maguk jól kialakított előítélete. Csak azt várják, hogy valaki, akinek megvan hozzá a tekintélye, megerősítse ezt az előítéletet". (67.) Mallarino rendelkezik ezzel a tekintéllyel: tehetséggel és meg nem alkuvással harcolja ki hitelét.
De mi van akkor, ha egy hozzá hasonló, feddhetetlen(nek hitt) közszereplő egy olyan, Kolumbiában abszolút hihető vádat (egy politikus pedofíliáját) dob be a köztudatba, amiről csak ő tudja, mennyire bizonytalan lábakon áll? Vásquez kisregénye morális síkon a hírnév-hatalom-felelősség háromszögben mozog, de közben közvetítettségen alapuló kultúránkról ad látleletet azzal, hogy megmutatja, milyen hosszú dominósort dönthet le egyetlen jól mediatizált kép, hogyan képes egy megfelelő felületen közölt, előítéletekhez jól simuló, láthatatlan kéz által rajzolt (mert Mallarinót negyven év után sem ismerik fel az utcán), de valójában félinformációkból és indulatokból összeállított üzenet tragédiát előidézni.

Bár a szokás szerint remekül dramatizált, feszes, felesleges mondatok nélküli kisregény végkifejlete hagy az olvasóban némi hiányérzetet, Vásquez harmadik magyarul olvasható kötete után immár bizonyosak lehetünk benne, hogy egyenletes, kimondottan erős életművel van dolgunk, mely a latin-amerikai realista próza aktuális élvonalában jelöli ki a helyét – bár sajnálatos módon ezt statisztikákkal nem tudom alátámasztani. Vagy lehet, hogy még a statisztikák sem mindig hitelesek?...

(A szöveg eredetileg az Élet és Irodalom hasábjain jelent meg)





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05