Könyvalakban az Oscar-díjas Szemekbe zárt titkok!

Lazarillo de Tormes

borító Immár magyarul is kapható Eduardo Sacheri Szemekbe zárt titkok című krimije, melyből 2009-ben Juan José Campanella forgatott Oscar-díjas filmet. Alant részletek a szerzőről, a könyvről, a könyvből.
2015. 07. 13. 14:56

2009-ben mindeddig utolsó alkalommal nyerte spanyol nyelvű alkotás a legjobb nem angol nyelvű filmnek járó Oscart: Juan José Campanella argentin-spanyol koprodukcióban készült művének, a Szemekbe zárt titkoknak a sikeréről nemcsak beszámoltunk, de meg is néztük, lelkendeztünk is róla. Az Agave Kiadónak, Smid Bernadett fordítónak, és az Argentin SUR fordítástámogatási pályázatnak köszönhetően azonban nemrég már magyarul is olvashatjuk a film alapjául szolgáló Eduardo Sacheri-kötetet. Nemrég egy, a Nagyvilágban olvasható megrázó Guillermo Martínez-novella kapcsán tovább érlelődött bennünk a gyanú, hogy az argentin irodalom kiváló a diktatúra borzalmainak minőségi irodalomra fordításában; Sacheri kötete erre is bizonyíték. A 48 esztendős Sacheri egyébként némi túlzással titulálható argentin Hornbynak is (bár, ha térben és időben közelebbi referenciát keresünk, közelíthetjük Gazdag Józsefhez is), aki régóta ír futballtémájú novellákat, köteteket, saját rovata van az El Gráfico című sportlapban, együttműködött Campanellával a Csocsó (Metegol) című animációs filmjében, és az olvasásnépszerűsítő programok gyakori résztvevője.  Első regénye óta, mely a filmtől eltérően La pregunta de sus ojos címmel jelent meg 2005-ben (magyarul mindkettő címe Szemekbe zárt titkok), hét kötete jelent meg, könyveit számos nyelvre (nem csak angolra, franciára, németre, de lengyelre és bolgárra is) lefordították. Magyarul ez az első kötete; az Agave Kiadó jóvoltából alant részlet is olvasható belőle.

borító



Ricardo Augustín Morales 1968. május 30-án reggelizett utoljára Liliana Colottóval, és élete végéig emlékezett arra, hogy miről beszélgettek, valamint arra is, hogy mit ittak, mit ettek, milyen színű volt a hálóinge, emlékezett az oldalról beáradó napfényre, amely megcsillant a lány bal orcáján, ahogy ott ült a konyhában. Amikor Morales először mesélte el, azt hittem, túloz. Úgy gondoltam, lehetetlen ennyi részletre emlékezni. De tévedtem, és alábecsültem, mert még nem ismertem eléggé, és nem tudtam, hogy a menthetetlen baleknak kinéző Morales valójában kivételesen intelligens pasas, akinek olyan memóriája és megfigyelőképessége van, amilyet egész addigi életemben nem láttam, és soha nem is fogok. Moralesnek megvolt a jó oka, hogy ennyire aprólékosan emlékezzen. Ez a férfi majdnem minden, feleségével kapcsolatos dolgot képes volt így felidézni.
 
Később, amikor Morales hajlandó volt magáról is beszélni, önmagát egy jelentéktelen, szürke, ennek megfelelően sekélyes sorsú emberként írta le. Morales mindenféle önsajnálat nélkül úgy állította be magát, mint valakit, akinek jelenléte nem hagy nyomot a családján, az iskoláin és a munkahelyein sem. Azelőtt mindig minden megfelelt neki, sosem volt semmiféle igazán jó vagy különleges dolog az életében. Csak Liliana. Mert ő egy személyben mindkettőt megtestesítette. Ő mindenekelőtt. Ezért őrizte meg azt a reggelt az emlékezetében, és nem azért, mert az utolsó volt. Ugyanúgy kivételes és örök volt számára, mint házasságuk bő egy évének összes reggele. Amikor elmesélte annak a közös étkezésnek minden apró részletét, nem úgy tette, mint az egyszerű halandók, akik megpróbálják derengő emlékképekből, valamint más hasonló szituációkból és érzésekből összeeszkábálni, amit végérvényesen elvesztettek. Morales nem. Mert érezte, hogy Liliana az ő számára már egyfajta szabálytalan boldogságot jelent, köszönőviszonyban sincs az élete többi részével. És mivel a kozmosz egyensúlyra törekszik, előbb-utóbb el kellett vesztenie a lányt, hogy a dolgok visszatérhessenek eredeti rendjükbe. Minden Lilianával kapcsolatos emlékét áthatotta egy közeledő hajótörés, egy leselkedő katasztrófa érzete.
 
Soha nem volt semmiben sem kiemelkedő. Sem a tanulásban, sem a sportban. Még a családjától sem érdemelt ki apró, alkalmi dicséreteket, lényegében semmiért. De 1966. november 16-án megismerte Lilianát, és ez elég volt ahhoz, hogy megváltozzon az élete. Vele, miatta, neki köszönhetően Morales más ember lett. Amint meglátta, ahogy a lány belép a bankba a forgóajtón, megkérdezi az őrt, hogy melyik sorban állnak a betétesek, majd apró és határozott léptekkel elindul a négyes ablakhoz; a férfi érezte, hogy ez a nő meg fogja változtatni az életét, és sorsa az ő kezében van. Ettől a váratlan bizonyosságérzettől megrészegülve Morales erőt vett magán, legyőzte bátortalanságát, és beszédbe elegyedett vele; miközben számolta a pénzt, mélyen a szemébe nézett, és mosolygott, mint a vadalma, majd fennhangon kívánta, bárcsak hamar visszatérne, azután belepillantott a dossziéjába, hogy megtudja, melyik vállalaté a folyószámla, ahová betette a pénzt, majd kitalált egy ürügyet, hogy felhívhassa a céget, és üzenetet hagyhasson a lánynak.
 
Kis idő múlva, amikor már hivatalosan együtt is voltak, Liliana bevallotta, annyira megtetszett neki ez a vakmerőség, ez a kitartás és elszántság, amivel a fiú újra meg újra próbálkozott nála az elutasítás ellenére is, hogy végül kötélnek állt. És ahogy jobban megismerte, felfedezte félénkségét, zavarát és örökös szégyenérzetét, még inkább átérezte, hogy ez a szokatlan bátorság az igazi szerelem leghűbb bizonyítéka. Lilana azt mondta, az a férfi, aki képes megváltozni egy nő szerelméért, megérdemli, hogy viszontszeressék. Ricardo Morales ezt a beszélgetést is emlékezetébe véste, és eldöntötte, hogy ezután örökre ilyen lesz az ő kedvéért. Sohasem érezte méltónak magát semmire, főleg nem egy ilyen nő szerelmére. De tudta, hogy amíg csak lehet, élveznie kell a helyzetet. Amíg tart a varázs, és nem ér véget a tündérmese.
 
Morales mindezek miatt élete végéig emlékezni fog arra, hogy Liliana 1968. május 30-án világoskék hálóinget viselt, haját kontyba tekerte, csak néhány gesztenyeszínű tincs kandikált ki, egy napsugár a konyhaablakból épp a bal orcájára tévedt, megcsillant rajta, és ettől csak még gyönyörűbb lett, tejes teát ittak és vajas pirítóst ettek, és arról beszélgettek, hogy milyen
bútorok mutatnának jól a nappaliban, a férfi felállt az asztaltól, elment néhány tányérért a konyhába, hogy szemléltesse, miként helyezhetők el a lehető legnagyobb összhangban a bútorok, Liliana nevetett rajta, hogy ennyire mániákusan megtervez mindent, mélyen a szemébe nézett, rámosolygott, és azt mondta, ne bajlódjon annyit ezekkel a régi bútorokkal, mert előbb-utóbb úgyis hálóvá kell alakítani a nappalit, de ő szórakozottan, jobban mondva az imádott nő látványától megrészegülten nem fogta fel a célzást, csak átkarolta a derekát, és együtt mentek a bejárati ajtóhoz, a küszöbön aztán gyengéden megcsókolta, és integetve elköszönt tőle anélkül, hogy tudta volna, ez a búcsú örökre szól.
 
(Smid Bernadett fordítása)
 





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05