Óriásegyetem - részlet Soltész Béla új kötetéből

Lazarillo de Tormes

hátizsákkal Ahogy tegnapi interjúnkból kiderült, kedvenc utazónk, Soltész Béla új, Brazíliáról szóló könyvvel jelentkezik a Könyvhéten. A következő részlet középpontjáan São Paulo megaméretű egyetemvárosa áll.
2016. 06. 09. 10:36

São Paulo Latin-Amerika legdrágább nagyvárosa, ahol minden nap támadás az ember pénztárcája ellen. Szerencsére Diogo hosszabb ideig Rióban vendégeskedett Annánál, úgyhogy megkaptam a kulcsát, és elalhattam ingyen a koliszobájában. Diogo, amint már említettem, költő, és irodalomtudományt tanul a São Paulo-i egyetemen. A szobája pedig körülbelül hat négyzetméteres, és faltól falig, padlótól plafonig tele van könyvekkel. Főleg XX. századi és kortárs brazil irodalommal.
Körülbelül tizenkét évvel ezelőtt, portugál szakos bölcsész koromban nagyon szerettem volna a São Paulo-i egyetemen brazil irodalmat tanulni, ami nem jött össze, de Diogo-nak hála, pár napra elképzelhettem, hogy milyen lett volna, ha mégis. Napközben valószínűleg jókat mászkáltam volna a városban, este pedig szendvicssütő és vízforraló segítségével készítettem volna klasszikus kollégiumi vacsorákat, majd Mário de Andrade, Clarice Lispector és Guimarães Rosa prózai szövegeibe merültem volna. Vagy esetleg elmentem volna kocsmázni valamelyik egyetem melletti késdobálóba.

USP


Legalábbis ebben a pár napban ezt csináltam. Furcsa volt, hogy így, harmincon túl egy egyetemi kollégiumban húzom meg magam, és alighanem mások is látták, hogy illegálisan tarózkodom ott, de soha nem szólt senki. Igyekeztem annyira feltűnésmentesen közlekedni, amennyire csak lehet. Ezúton is köszönöm a portásoknak, hogy rám se hederítettek, és álmosan olvasgatták a sporthíreket az újságban, valahányszor elhaladtam előttük – elég sok pénzt spóroltak meg nekem ezzel.
Arról nem is beszélve, hogy Dél-Amerika legnagyobb egyeteme, a São Paulo-i Egyetem (Universidade de São Paulo, rövidítve USP, kiejtve "uszpi") önmagában is egy látnivaló. A körülbelül öt négyzetkilométeres campus csak egy a kilenc városban szétszórt gigászi egyetem oktatási és kutatási központjaiból, de így is olyan, mint egy kisebbfajta, vagy inkább nagyobbacska város. Van saját rádióállomása, buszjárata, vannak múzeumai, boltjai és éttermei, sőt még egy kígyófarmja is! Az USP-ra 88 ezer hallgató jár – a tanárokkal, adminisztratív és karbantartó alkalmazottakkal együtt pedig bőven százezer fölött van az egyetemi polgárok létszáma. Előfordult, hogy egy faluról São Paulo-ba felköltözött elsőéves egyetemista egy teljes évig nem hagyta el a campust, mert félt kimerészkedni "a nagyvárosba" – épp elég volt neki az egyetemi város is, ahol amúgy minden szükségletét a tanulástól a társas életig, a bevásárlástól a sportolásig remekül ki tudta elégíteni. Mások viszont egy idő után begolyóztak ebben a falanszterben: volt, aki kiugrott a kollégium ablakán, és volt, aki csak a szobája berendezési tárgyait kezdte el kidobálni. Egyszer egy hatalmas jégtömb is kiesett egy ablakon, és senki sem tudja, hogyan került oda. És gyerekek is születtek a campus területén, a haiti cserediákoknak köszönhetően, akik ösztöndíjjal érkeztek, és magukkal hozták a házastársukat is a hat négyzetméteres koliszobába.
Ez utóbbi sztorikat Ana Paulától tudom, akivel elmentem sörözni a campus szélén álló egyik diákkocsmába. Ana Paula földrajz szakon végzett az USP-n, és Mexikóban találkoztunk öt évvel ezelőtt, ahol mindketten tanultunk akkoriban. Ana Paula számára a mexikói cserefélév olyan volt, mint egy reveláció: rájött, hogy a világ mennyire nagy és érdekes, korábban ugyanis ő is csak az USP-campus és az albérlete között ingázva élte az életét. Úgyhogy miután Mexikóban lerakta a vizsgáit, elindult hátizsákkal hazafelé Közép-Amerikán, Kolumbián és Amazónián keresztül, volt a zapatistáknál, meg talán a FARC-nál is, a kolumbiai gerilla-hadseregnél, aztán összeszedett egy kolumbiai srácot, akivel visszatérve São Paulo-ba belekeveredtek a 2013-as utcai zavargásokba – szóval nem unatkozott. Mindezek után már más perspektívából látta az USP strébereinek életét. – Persze értem én, hogy ennyire tepernek – mondta. – Brazíliában nagyon kell hajtani, ha vinni akarod valamire, mert a jó helyek többségét úgyis a gazdagok gyerekei kapják meg. 
Közben egyre-másra érkeztek Ana Paula barátai a kocsmába, akik szemlátomást szintén belátták a stréberkedés hiábavalóságát, mert mindenféle hippi-hátizsákos sztorikat meséltek, amiket tanulás és karrierépítés helyett éltek át. Nagyon örültek nekem, hogy magyar vagyok: az átlag brazilokkal ellentétben tudták is, hogy hol van Magyarország, sőt az egyikük elkezdte nekem énekelni a "Túrót eszik a cigány" című magyar népdalt (amit, bevallom, akkor hallottam először), mert Kodály-módszerrel tanultak énekelni a kórusban. A másikuk pedig nagyon vicces történeteket mesélt Árpiról és Ákosról, két magyar frissdiplomásról, akikkel Londonban találkozott, ahol mindhárman mosogattak és pincérkedtek egy bárban.
Másnap elhatároztam, hogy körbejárom a campust. Az épületek a hatvanas években épültek, ugyanazzal a nyers funkcionalizmussal, mint Brazíliaváros. Néhány bazi nagy betontornyot és -oszlopot leszámítva nem volt semmi felesleges az egyenes vonalú, óriási épületeken, de a brutalitásukat nagyon szépen ellensúlyozta a szubtrópusi növényzet, mely vidáman zöldellt a hatalmas, üres placcok és az épületek között. A legérdekesebb az összes épület közül (nem külsejét, hanem tartalmát tekintve) a Butantã Intézet volt, az ország legnagyobb kígyófarmja és kígyószérum-előállítóhelye. A XX. század elején alapították, egyszerű működési elvvel: ha valaki küldött nekik élő mérgeskígyót, cserébe visszaküldték neki az adott kígyó mérgéből előállított szérumot. Ezzel néhány évtized alatt sikerült minimálisra visszaszorítani a halálos kígyómarások számát Brazíliában, és nemzetközi szinten is kiemelkedő kutatóközpont jött létre São Paulo-ban. Megpróbáltam nem gondolni arra, hogy milyen elsőrendű horrorfilm-forgatókönyv alapja ez a helyzet (a zsúfolt egyetemi campus melletti hatalmas kígyófarm, ahonnan ha egyszer kitörnek a kígyók...), és némi viszolygással fotóztam a közszemlére kitett, négy-öt méteres anakondákat. 
Este aztán megint elmentem sört inni Ana Paulával, ezúttal egy utcabálba, melyet egy drótkerítéssel körbevett üres telek előtt szerveztek. Volt utcazene, hússütés, hűtőládákból árult olcsó sör és rengeteg huszonéves. – Mi ez az egész? – kérdeztem. – Itt volt régen a geográfusok törzshelye – mondta Ana Paula –, egy kocsma, amit nemrég lebontottak, hogy szupermarket épüljön a helyén. Amióta megépítették a metrót idáig, Butantã városrészig, nagyon felmentek az ingatlanárak, és a régi diákkocsmák egyre-másra zárnak be. Ahelyett, hogy itt is bulinegyed lenne, mint Vila Madalenában! Régebben ott volt az egyetemhez legközelebb eső metróállomás, úgyhogy minden sarkon bárok és klubok nyíltak... de most már az is túl drága. Hát ja, São Paulo-ban minden borzasztó drága.
Sokáig maradtunk, úgyhogy Ana Paula végül kocsival vitt haza a kollégiumi szobámig. Nem mintha nem tudtam volna hazagyalogolni, de éjszaka a campus bejáratánál ellenőrzik a belépőket, csak diákigazolvánnyal lehet bemenni, ami pedig nekem nem volt. Ana Pauláé viszont – bár már egy ideje lejárt – megfelelt a kapuőrnek, aki biccentett és továbbhajthattunk.
– Óvatosan mászkálj a campuson – mondta Ana Paula búcsúzóul. – Ahogy látod, ide az jön be, aki akar.
Még szerencse, gondoltam, amikor elhaladtam a szunyókáló portás előtt.
 





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05