A Bionokokko-kaland, avagy a fordító menekülése az elátkozott szigetről
Varju Kata fordító a Biokóról
Varju Kata

Varju Kata Van a Lazarillónak egy sorozata, ahol fordítók, szerkesztők, utószóírók mondják el szubjektíven, egyfajta benyomásnaplóként, miért szerették a frissen megjelent, általuk fordított/szerkesztett/utószavazott kötetet. Varju Kata most új dimenziókba emeli a rovatot a katalán Marc Pastor Bioko című kötetének fordítására visszaemlékezve.
2016. 06. 10. 20:25

Ez a regény volt az egyik első, amire nagy szerencsémre leszerződtetett a Libri Könyvkiadó, viszont úgy alakult, hogy mindig beelőzte egy másik könyv, és csak tolódott és tolódott. A fordító a fordítás során ismerkedik önmagával, azonban az már Marc Pastor előző regényénél (Barcelona árnyai, Libri Könyvkiadó, 2015) is kiderült számomra, hogy a szerző, lévén maga is bűnügyi helyszínelő, jobban bírja az erőszakot, mint én magam. Csak, hogy értsétek, az elmúlt évek során néhányszor megpróbálkoztunk díjnyertes, könnyedebb horrorfilmekkel itthon, de általában addig jutottunk, hogy valaki mászkál egy sötét folyosón, jön a zene, befogom a fülem, majd két perc fülszorítás után kimenekülök, mert hirtelen mosogatni támad kedvem – amit köztudottan gyűlölök –, és körülbelül 30 másodperc után párom is csatlakozik hozzám, segítene, a filmet közben – szinte titokban – kikapcsolva, nehogy megzavarja burjánzó szobanövényeink energetikai jólétét. És ezt úgy értem, hogy még egy keményebb akciófilmnél is becsukom a szemem és sikítozom, hogy mi van, lelőtte már, túlélte? Mivel én magam már túléltem a Barcelona árnyait, ahol kisgyermeket sorozatgyilkolnak és rontanak meg, azt gondoltam, hogy már mindent láttam. És akkor elkezdtem barátkozni a Bioko szövegével...

Bioko


Mit is mondhatnék erről az első találkozásról? Hogy utána jobb lett? A fenéket lett jobb: egyre újabb akadályok merültek fel, és néha úgy éreztem, hogy engem is egy büntetőszigetre száműztek. De így van ez rendjén, így ismerkedem saját magammal. A fordító, felteszem, a regénnyel először találkozva, gyorsan átfutja azt, és felméri, mire számíthat. És be kell vallanom, hogy pusztán fordítói szemmel is totális armageddon várt rám (azt a filmet sem láttam, túl félelmetes... Kezditek kapisgálni, ugye?) Ráébredtem, hogy több tucatnyi beszélő név szerepel a regényben, olyan afrikai nyelvekből kellene átírnom, amikről még a Wikipédia sem hallott, nem hogy a Fodor féle Világ nyelvei, a szigeteken minden helységnévnek több formája van (az angol gyarmatosító elnevezte, a bennszülöttnek volt eredeti, de az angol mintájára átnevezte, jöttek a spanyolok, betiltották az angolt és nem értették a helybelit...), és van a regényben egy titkos futurisztikus szál, olyan eseményekkel, melyeknek megértése az én bölcsészagyamnál komolyabb logikai potenciálra tartott számot. Hát így álltunk, és mindezek mellett csak felkapcsolt lámpa, lélekvidító zene és emberi társaság mellett voltam képes fordítani, főleg az ijesztő részeknél, és még így is előfordult, hogy be kellett csuknom a szememet. Járulékos haszon, hogy azóta tökéletesen gépelek vakon, ezúton is köszönöm Marc Pastornak, mindig is szerettem volna megtanulni. És ha ez még nem lenne elég, eddigi fordítókarrierem során ez volt a leghosszabb szöveg, amivel dolgom akadt.
Hatalmas szerencse, hogy egy ismerős, Zelei Dávid kapta meg a könyv szerkesztését, aki először is, igazi anyukaként (ha nem veszi ezt sértésnek, távolról sem az) megnyugtatott, hogy ne aggódjak, nem lehet az a szöveg – a fordításom – annyira rossz, mint ahogy mondom, nem lehet az a rengeteg tárgyi és átírásbeli probléma oly szörnyű, és ki van csukva, hogy ne értsem a logikai csavart, tuti. [Az anyuka a Lazarillo szerkesztője is, és bár nem tudta lebeszélni a szerzőt erről a kitételről, elhatárolódik a rá mért hozsannázástól, illetve hamarosan beszámol saját élményeiről a tárgyban. – a szerk.] Csak ezek után voltam hajlandó átküldeni neki a szöveget, hogy nekiláthassunk az igazi munkának. Ennek legjobb része a beszélő nevek lemeccselése volt. A szereplők testrészek alapján kapják a gúnynevüket, és ez a gúnynév általában valamilyen belső tulajdonságukra is utal – de nem mindig. És még vicces is. Kedvencem a gyakran előforduló "Sobacos", aki nálam csak Hónaljasként szerepelt, és tényleg aljas is volt kissé, de azért nem annyira, cserébe viszont ez marha rosszul hangzik magyarul, főleg egy oldalon háromszor. "Gyere már, Hónaljas, ne légy oly aljas, te Hón!" És igazán semmi más nem jutott eszembe. És ő csak egy volt a több tucat közül. Minden névnél vért izzadtam. Átnéztem, ki, milyen szituációban szerepel, milyen nevekkel együtt (sok Lábas, meg Patás, stb. rosszul néz ki egymás mellett, szóval nem lehet ugyanúgy képezni, ha mindig együtt jönnek), hívtam a barátokat, figyi, te erre mit mondanál, és az vicces, hogy...? És valahogy beindul az ember, és mikor úgy érzi, megvan, akkor dédelgeti a nevet, megszereti, megszokja. És akkor a szerkesztő is beindul, hiszen megkértem, segítsen már, és mondja a sajátját, és én látom a drága neveimet elvérezni. Mintha machetével kaszabolná le hónapok munkáját. De hát én kértem rá!
A legjobb pillanat viszont egyértelműen az anyám kocsijában ülve történt. Mikor már ráébredtem, hogy ezeket a neveket mégsem tudom elengedni, de a szerkesztő is felpörgött, és ontotta a jobbnál jobb ötleteket, amitől persze én is rákapcsoltam, és a célegyenesben sziporkáztam végre, nos, akkor volt egy beszélgetésünk: a helyszín anyám Suzuikja, a hátsó ülésen régen látott rokon, anyám vezet, telefon csöng, előveszem a kis névtáblázatomat, most meccseljük le a szerkesztővel, előre elnézést kértem útitársaimtól, akik tátott szájjal hallgatták végig, ahogy a komoly úriember köszönés helyett beénekli nekem azt az új fordítást, amit a méltán híres La cucaracha című dalra írt (igen, ez is szerepel a regényben), mert az enyém nem rímelt eléggé (szerinte, persze). Csak azután tértünk rá a legyen Körmös, de ne, mert azt az iskolában kapsz, és a Gyapjaska igenis jobb, mint a Gyapjasmellkas, vajon a Fülcsemegéről beugrik-e az olvasóknak a Diákcsemege, mert ha igen, nyert ügyem van, és nem engedek a Hónaljasból, hiszen aljas, a kis piszok, és így tovább. Nem hiszem, hogy anyám valaha is komolyan fogja tudni venni a munkámat az életben, de legalább olyan jót nevetett, hogy félre kellett húzódnunk, míg összeszedte magát, pedig kiváló sofőr.
Így esett, hogy bár annyira féltem tőle, és annyit szenvedtem ezzel a kötettel, hogy még a laptopom is szörnyethalt közben – meg vagyok győződve, hogy ez volt Bioko átka –, a végén olyan jókat nevettem, mint már régen nem. Hát, így történt ez Bionokokkóval, ahogy magamban becéztem, nehogy megharagudjon a vulkán szelleme, a többit már az olvasóra bízom, munkám itt véget ért, örülök, hogy én magam épp bőrrel menekültem meg az elátkozott szigetről. 





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05