Futna a csótány? Merengések a Bioko szerkesztése közben

Lazarillo de Tormes

ZD1 Tegnap fordítója, Varju Kata beszélt a Bioko fordításának komikus, tragikus és képességfejlesztő oldalairól. Minisorozatunk második részében Zelei Dávid szerkesztő is elmeséli a maga verzióját a könyvről.
2016. 06. 12. 01:33

Az úgy volt, hogy valamikor karácsony táján megkeresett Nádor Zsófi a Libri-csoporttól, érdekelne-e egy katalán történelmi krimi szerkesztése, viszonylag szigorú határidővel, de még távolinak tűnő időpontban. Elgondolkodtam: a leadási határidő vészesen közel volt az esküvőmhöz, mely előtt egyhónapnyi szigorú értelmiség-szünetet rendeltem el, hogy átadhassam magam a gyertyavásárlás és dobozhajtogatás, a tobozbeszerzés és a zeneválogatás (megtorpedózásának) éteri kalandjainak. Ellenben hetek óta e zsáner senior agentjének érezhettem magam, ugyanis nem sokkal a megkeresés előtt adtam le Jordi Llobregat Vesalius titka című szintén katalán, szintén a 19. században játszódó, szintén krimizsánerű regényét (megjelenik az Agave kiadásában hamarosan), így felsejlett bennem, hogy a Bioko megszerkesztésével országos bajnok katalán történelmikrimi-szerkesztő lehetnék. Kicsit komolyabbra fordítva a szót, nyilván az sem volt mindegy, kivel kell majd termékenyen egyet nem értenem (mert ez a szerkesztés, nem?), VK-ról meg tudtam, partner az ilyesmiben. Miután mindenen (vö. esküvő) szerencsésen átestünk, viszonylag kis idő maradt egy iszonyú hosszú (mint végül kiderült, 612 oldalas!) szövegre, melyet azonban sokáig csak katalánban láttam egészben magam előtt. A kötet fordítója, a Lazarillo réges-régi szerzője, Varju Kata ugyanis – kicsit túltolva a rejtőzködő, szöveg mögé bújó fordító szerepét – egy darabig előlem is rejtegette a fordítást: ilyen szöveg nincs is, magyarázta később, néha bubiul (az tényleg egy létező nyelv?) beszélnek benne, tele van hadtörténeti és afrikanisztikai jártasságot igénylő részletekkel, női szemnek már-már túl alapos verekedés-leírásokkal, logikai hibákkal, a katalán szöveget pedig valamiért spanyol beszélő nevek színesítik. Aztán azért kaptam a kötetből egy nagyobb gombócnyit – ha nem is az egészet, azt csak a végén láttam egyben – és nekieshettünk: hát, volt minek.
Azt elsőre szögezzük le, hogy nekem a Biokót megszerkeszteni legalább akkora kaland volt, mint főszereplőjének vagy fordítójának kikeveredni a szigetről – utóbbinál ugyanakkor minden bizonnyal jobban szeretem a könyvet, talán mert kicsivel erősebb a gyomrom. Szögezzük le: ez egy jó könyv, ötös skálán erős négyes, mert izgalmas, szépen sodor, a környezete, miliője és konfliktushálója egészen egyedi (nem hiszem, hogy valaha is hallunk még a mai Egyenlítői-Guinea ezen szigetéről), és jól olvasható gyarmat-regényként is; talán csak a végkifejlet tekintetében tolja túl Pastor a biciklit.    

Bioko


A munkahelyemen (egy könyvelőirodában dolgozom) sokszor megkérdezik, mit is csinál egy szerkesztő. Jelen regény esetében a hagyományosabb szerkesztői (tkp. mondat-hályogkovácsi) erényeken kívül többek közt az alábbi kompetenciákat kellett magamra vennem: kalapszakértő (láttak már salakot kalapot? le lehet ezt írni egy magyar olvasónak úgy, hogy elhiggye, hogy a kalap nem tartalmaz salakot?), hajószakértő (jelenthet-e a baleneres szó bálnavadász hajót, ha egyszer a cselekmény helyszínének környéken egy darab bálna sincs?), onániaszakértő (milyen problémák merülhetnek fel sivatagban maszturbálás közben?), katona (létezik olyan, hogy alkáplár vagy másodtizedes?), antropológus (a bojiammó vagy a botuko a nagyobb sztár a törzsön belül?), frazeológus, és botcsinálta költő. Utóbbi kettő tán megér egy zárójelnél többet: vagy mert hosszú órákat töltöttem a megoldásukkal, vagy mert szemérmetlenül büszke vagyok rájuk. Az egyik legnagyobb problémát egy, a szövegben többször kiforgatott, emlegetett közmondás okozta, mely így szól: "Més sap el dimoni per vell que per dimoni", és körülbelül azt jelenti, hogy az ördög nem azért okos, mert ő az ördög, hanem azért, mert már sokat látott (vagyis szövegszerűen: öreg). No most, ez nyilván könnyedén áthidalható lenne egy hasonló magyar fordulattal, ha egyes elemeire (leginkább az öregségre) később nem térne vissza a szöveg kétszer is. Csakhogy az imígyen megszólított szereplő rögtön felháborodottan kérdez vissza, hogy most akkor tényleg az ördöghöz hasonlították, mire szemtelen főszereplőnk, Moisés Corvo hozzáteszi, hogy ráadásul még öregnek is titulálták. Később pedig, hogy teljes legyen a kép, a megszólított kocsmáros még elmésen vissza is vág, az eredeti frazémát kiforgatva.
Na mármost, bár az összes öregséggel és ördöggel kapcsolatos szólásmondáson végigmentem jónéhány tematikus lexikonban, egyik sem illett a szövegbe (pláne úgy, ha az utolsó szövegrész önironikus élét is meg akartam tartani), úgyhogy kénytelen voltam elvonatkoztatni az ördögtől és némileg átstrukturálni a sértegetősdit. Miután az ördög és az öregség közül utóbbi volt a szöveg kulcsa, végül az "öregember nem gyorsvonat" fordulatnál kötöttem ki. De nem túl modern-e ez? – kérdeztem magamtól joggal, csakhogy a regény előrehaladtával rájöttem, hogy 1) ez egy időutazós könyv, ilyen esetben pedig a nyelvi anakronizmus oximoron 2) bár azt hittem, ez egy Die Hard-fordulat, némi kutatás után kiderült, hogy már A két Lottiban is szerepelt. Ami még mindig nem elég régi, ha a Bioko ezen idősíkját vesszük (ott a századfordulón járunk), viszont 1) a visszakérdezésnél pontosan hozza az eredeti szöveg felháborodottságát és meglepetéstartalmát ("Maga tényleg egy istenverte vonathoz hasonlított?"), tehát funkcionális szempontból nincs vele probléma, 2) annak is utánanéztem, elképzelhető volt-e egyáltalán ilyet mondani akkortájt, tehát minden reália adott volt-e ahhoz, hogy valaki ilyet mondjon. Nos, némi kutatás után kiderült, hogy nemcsak a vonatközlekedés honosodott meg akkorra Moisés Corvo szocializációs közegében (Barcelonában), de a gyorsvonatok (pl. a híres Orient Expressz) is a hétköznapok részévé váltak. Úgyhogy ennél maradtunk, aki szeretné, szedje le a fejem, de ha esetleg jobbat mond, azt feltétlen megköszönöm a javított kiadás nevében is.
A másik eset kevesebb nehézséget okozott, ellenben forradalmi tett: a La Cucaracha című dal szövege ugyanis egy konkrét esetben hangzik el, és erős valóságreferenciája van: az egyik szereplő csapdába zár egy csótányt, majd a dal végeztével leharapja a fejét. A fordító ezt rímtelenül próbálta megoldani, de erről szó sem lehetett: a Cucharacha-dal a popkultúra része, ha mást nem is, dúdolni mindenki tudja, és spanyoltudás híján is érezzük, hogy nem rímtelen szabadversben íródott. Van ugyan neki egy magyar verziója, de az egy másik szövegvariánst ültet át, így nekünk újra volt szükségünk. A névre szóló locsolóversek bugijával a kezemben (épp Húsvét után voltunk) ugyanakkor viszonylag gyorsan az alábbi verzióhoz lyukadtam ki: "Futna a csótány, futna a csótány,/ mozdulni ha tudna tán./De mégis áll csak, de mégis áll csak,/ mert nincs hátsó lába már." (Tessék kontrollnak a Wikipédia nyersverzióját megnézni, elég lelombozó.) Ez a szövegrész már a végső stádiumban ért, mikor már nagyjából egy hónapja alig aludtam, így nem állhattam meg, hogy ne hívjam fel a fordítót, és énekeljem el neki – hogy a hangos tetszés a szótagszám tartásának és a viszonylagos szöveghűségnek, vagy a tökéletesen abszurd szituációnak szólt, nyilván nehéz már utólag rekonstruálni, de utólag is szeretném a copyright-jogokat foglalózni.
A végére hagytam a beszélő neveket, amikről Kata, a kötet fordítója már bőséggel beszélt: meg kell mondjam, én is rendeztem némi családi mozgósítást az ügyükben (de azóta az ELTE Spanyol Tanszékének több sarkából hallottam, hogy Kata őt meg őt meg őt is megkérdezte erről meg arról, szóval elbújhatok a sarokba a magam mini tanácsadó-bizottságával). Mindenesetre a mai napig sírok, hogy Kata aljas Hónaljasához hasonlóan a feleségem verzióját (Kajla Hajlat) is dobnunk kellett – de nem illett a konkrét szövegbe. Ha ugyanakkor ilyen szemmel nézzük a szöveget, ne felejtsük el imába foglalni a Kutasy család nevét Gribedli miatt (eredetiben Hoyuelos, tudják, az a gödröcske az arcon! na jó, mert én se tudtam), és nevetni egyet a saját fülzsírját evő Fülcsemegén. Csak aztán eszünkbe ne jusson utóbbi neve a következő alkalommal, ha Diákcsemegét vásárolnánk; még a végén beperel minket a gyártó, mert asszociatív úton rontjuk az üzletét.





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05