A város és a női test a boncasztalon
A Vesalius titka fordításáról
Lazarillo de Tormes

Vesalius A Lazarillo Miért szeretjük... sorozatában fordítók, szerkesztők, utószóírók vallanak friss munkáikról. Ezúttal a valenciai Jordi Llobregat Vesalius titka című krimijéről vall Smid Bernadett, a kötet fordítója.
2016. 09. 23. 21:38

Az egész egy lakonikus e-maillel kezdődött. A csatolmányban pedig ott találtam egy valenciai szerző épp megjelenés előtt álló, első regényét. Megnyitottam a pdf-et, és elolvastam a főcímlapot. Jordi Llobregat: Vesalius titka. A cím láttán az az érzésem támadt, hogy az utóbbi években egy szaftos légypapírt is megszégyenítő módon vonzom a kisebb-nagyobb titkokat. (Lásd pl. a Szemekbe zárt titkokat.) Miután felfaltam a regényt, egészen hamar eldöntöttem, hogy az elkövetkezendő hónapokban önként és boldogan vállalom a légypapír szerepét. Megírtam hát a lektori jelentést, elküldtem, és rövidesen megérkezett a kiadó pozitív válasza is.

Elkezdődött a munka. Egy olyan regényt fordíthattam, amelynek története a kedvenc külföldi városom, Barcelona 19. századi fiktív világában játszódik. Tudtam, hogy az 1888-as világkiállítással épülő várostest témája mellett némiképp "bele kell olvasnom magam" egy-két komoly szakterület, például az anatómia irodalmába is. Aki ismer, tudja, mit jelent nekem egy rutin vérvétel, pláne egy véradás, ennek ellenére azonban az emberi elme működéséről és az élő vagy élettelen test különféle eldugott részletei leírásainak fordítását izgalmas intellektuális feladatnak tekintem. Ilyenkor ugyanis nem az én bőrömre megy a játék, és a szöveg öröme mindent felülír. De ha egészen őszinte akarok lenni, a mai napig képtelen vagyok megmagyarázni, miért így rendezkedett be az agyam. Azt hiszem, egészen más, ha én rajzolok arcot egy fiktív alaknak, mint amikor gyorsan kell feldolgoznom a retinámra égett képeket. Fordítóként elsősorban a szerző szándéka és stílusa érdekel. A befogadás, feldolgozás tempóját is én választom. Amikor a Vesalius titkában olyan részekhez értem, ahol a romlandó női test a téma, például az egyik szereplő egy boncteremben álldogál az undortól émelygő társaival, és éppen egy női holttest szemhéjából húz ki egy varratot, amit precíz eleganciával, rideg orvosi szaknyelven kommentál is, automatikusan átkapcsolok intellektuális üzemmódba, és onnantól fogva elsősorban aggyal vagyok jelen. Lehet, hogy ilyenkor önkéntelenül is olyan képet gyártok a magam számára, amelynek képes vagyok nyugodt szemlélője maradni. Talán csak illúzió, nekem mégis olyan érzés, mintha nem tőlem függetlenül történnének a dolgok. Újra elolvashatok minden egyes szót, mondatot, az egészet elölről kezdhetem, átgondolhatom olyan lassan, amilyen lassan csak akarom.

Az első olvasat és a tartalmi kivonat megírása után, a fordítás előtt és alatt adatbázist építettem. Csináltam egy mappát, és hozzáadtam mindenféle képet, cikket, ha úgy ítéltem meg, hogy segítik majd a fordítói munkámat. Ide került több kép Andreas Vesalius De Humani Corporis Fabricájából: például egy emelvényen könyöklő, gondolkozó csontváz képe (Vivitur ingenio caetera mortis erunt felirattal), azok a magányos haláltáncot idéző, művészi igénnyel és precizitással kivitelezett 16. századi rajzok, ahol az izomkötegek és a hús egy didaktikus halálugrással lefordul az emberi csontozatról. Aztán egy 19. századi nyilvános boncolásról készült felvétel, egy, az ünnepelt torreádor, José Sánchez del Campo 1894. november 11-i búcsúviadalára készült plakát, meg egy felvétel az éppen épülő Kolumbusz szobor állványzatáról, egy festmény a barcelonai kikötő 1888-as állapotáról, madártávlatból, városrendezési tervek, a korabeli utcahálózat, utcanevek, és hosszasan sorolhatnám, mi még. Bár elég jól ismerem a várost, mert 2008-ban hónapokon keresztül napi több órát gyalogoltam utcáin, terein, mégis tudni akartam, pontosan hol játszódnak a regény jelenetei. Jordi Llobregat fontosnak tartotta a precíz leíró részeket, az akkor készülő épületeket, azok részleteit, a világkiállítás pavilonjainak bemutatását, a kórházak és egyetemi előadótermek érzékletes megjelenítését. Ezt mutatja az is, hogy a regény megjelenése után röviddel a regény helyszíneit bejáró idegenvezetéseket is tartott Barcelonában a lelkes olvasóknak. A miliő érzékelésében a regény egyébként nagyon izgalmas honlapja is segítségemre volt.

de humanis


Mindezek nélkül is kiderül a regényből, hogy Jordi Llobregat a várostörténet megszállottja. Ennek ellenére a narrátora nem oktondi, nem didaktikus, hanem rendkívül elegáns, élvezettel szemlélődő, és sehol sem tolakodó, nem idegeníti el, amit bemutat, hanem óvatosan igyekszik jelenvalóvá tenni a múltban elképzelt különböző regisztereket, társadalmi mikrovilágokat. Hosszasan gondolkodtam, vajon magyarul hogyan szólaltassam meg a Barceloneta negyed bandába szerveződött, marginális rétegét vagy a gyári melósokat, hogy az a magyar olvasónak is természetes legyen. Vagy hogyan beszélnének a Raval prostituáltjai, és milyen az, amikor a várost igazgató elit megszólítja az üzlettársait (ó, de nagy feladatot jelent mindig a megszólítások, az udvariassági formulák, a magázás, az önözés kiválasztása). Át kellett gondolnom, milyen szavakat használhat egy korabeli újságíró, aki szenzációhajhász cikket ír egy tragédiáról.
Képzeletben több fejezet fordításánál alászálltam a csatornák világába, vagy épp egy elektromos erőmű kazán-és gépházába, úgyhogy szabadidőmben elbeszélgettem családom "reálosabb" tagjaival, azaz néhány mérnökkel. Így aztán egy szakfordítói fórumban még egy volt osztálytársammal is sikerült szóba elegyednem, aki az elmúlt évek alatt építésvezetőként is dolgozott. (Köszi, Gabi, hogy hozzászóltál a dilemmámhoz!)

Az anatómiai vonatkozás miatt leveleztem Magyar László Andrással Galénoszról és Vesaliusról, és elolvastam idevágó szakfordításait; rendkívül sokat tanultam tőle. Mérnöki és orvosi szakszókincs terén tehát szorgosan fejlesztgettem magam. Most, hogy visszagondolok a munkára, feltűnő, hogy érdekes módon kevés kulturális reália szerepel a regényben. Gondolom azért, mert Llobregat nem akart felesleges ornamentikát a narratívában funkció nélküli "helyi színekből".

Lett egy sor hétköznapi dilemmám is. A Vesalius előtt sohasem gondolkoztam például azon, hogyan kell dadogni. (Remélem, feltűnés nélkül kezdtem figyelni a környezetemben a dadogó ismerőseimet.) Azon meg pláne nem agyaltam ezelőtt, hogyan lehet leírni a dadogást. A regényben az egyik szereplő, Gavet professzor mondatainál kénytelen voltam hangosan gyakorlatozni, és felolvasni a friss magyar változatot. Mássalhangzók "akadnak" vagy egész szótagok? Esetleg kimondott mássalhangzók? Ó, hát akkor kiírjam a mássalhangzókat, mintha fonémák lennének? Megnyúljanak a magánhangzók, szóval írjak-e le belőlük egymás mellé többet, vagy azok is külön szótagba kerüljenek? Hogyan tudom a legjobban megőrizni a regény ritmusát? Végül úgy döntöttem, nem terhelem feleslegesen a szöveget és az olvasót, és nem írom ki a fonémákat, hanem csak feltűnés nélkül túlesünk az egészen: akármennyire felvett szerep ugyanis ez a regénybeli Gavetnél, fontos, hogy az elejétől fogva hihetőnek és természetesnek tűnjön.

Több latin szakkifejezés és cím szerepel a Vesalius titkában, amely a katalán és spanyol olvasóknak nem ugyanúgy hat, mint egy magyar befogadónak. Nekünk idegen, távoli világ, még akkor is, ha a szüleink tudnak fejből 10–15 latin közmondást és esetleg annak magyar megfelelőjét is, az akkori iskolai oktatás módszertanának köszönhetően. Egy katalán vagy egy spanyol olvasónak ez egészen másfajta viszony: ő egy könnyebb munkanap után, egy-két pohár bornak hála talán úgy véli, mindent gond nélkül megért egy latin szövegből. Ezzel a nyelvrokonságból fakadó különbséggel olykor nem árt kezdeni valamit. Umberto Eco is megtette A rózsa neve új kiadása során. Persze ha jobban belegondolok, Jordi Llobregat segített, ugyanis a könyv egyik szereplője, Pau amolyan kulturális tolmács is. Úgyhogy az esetek többségében úgy döntöttünk, nem avatkozunk be, mert érdemes rá hagyatkozni, nem domesztikálni, és odavésni stréber módon a latin mondatok után egyből a magyar fordítást, hanem csak várni, hogy egy későbbi fejezetben Pau elmagyarázza a társainak az összetettebb latin kifejezések, mondatok értelmét. Ezen a ponton hálás voltam a szerzőnek.

Bizonyára feltűnt, hogy az előző bekezdésben már többes számot használtam. Azért, mert a munkám során valóra vált egy régi vágyam, a fordítási folyamat utáni utómunkában is aktívan részt vehettem. Zelei Dáviddal szét tudtunk cincálni számos kérdéses megoldást, először lapszéli kommentekben, aztán személyesen is. Egymás után újraolvastunk néhány párbeszédet, felkapargattuk a stílusrétegeket, és végiggondoltuk őket. Majd megbeszéltük, milyen következetes elvek mentén járjunk el az intézménynevek, a földrajzi nevek esetében (katalán és esetenként spanyol helynevekről lévén szó). Ő indokolt esetben még meg is kegyelmezett a kedves Olvasónak, és odabiggyesztett az oldal aljára egy-két lábjegyzetet, nehogy véletlenül visítóan idegenül hasson egy helyi étel.

Vesalius


Ja igen, a borítót láttátok már? Szerintem különleges. Itt fent, az írás címében is jeleztem, hogy (vigyázat, spoiler!) a regény az épülő város "testéről" és ezzel párhuzamosan a női testről, a szépség anatómiájáról, mulandóságáról és a halhatatlanság iránti vágyról is szól. Ha már úgyis megnézitek a borítót, olvassátok el a regényt!

És még valami: ha bírjátok a gyűrődést, feltétlenül menjetek el vért adni.





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05