"ahol még ott rejtőzhet / isten arcának finom lenyomata"
Al Berto: Tűzvészkert, ford. Urbán Bálint, Magvető, Budapest, 2016.
Lazarillo de Tormes

TVK"Al Berto Tűzvészkertjét olvasni megrázó" – írja új szerzőnk, Balogh Gergő. Hogy miért, azt hajtás után alaposan meg is indokolja. 
2017. 03. 11. 00:15

Al Berto Tűzvészkertjét olvasni megrázó. Verseiben újra és újra az elszigetelődés, a tér és az idő egyszerre túlzott szűkössége és tágassága, a szerelem és a magány, az emlékezés keserű öröme jut szóhoz. A test és a nem organikus világ, a csend és a nyelv burjánzása, pusztulása. Események, amelyeken már nem lehet változtatni, és a betegség, amit nem lehet gyógyítani.

Abban, hogy a kötet elhelyezhetővé váljon poétikatörténetileg, valamint a költői életműben, a könyvhöz írt utószó rendkívül sokat segít. Azok számára, akik hozzám hasonlóan semmilyen vagy csak igen csekély ismerettel rendelkeznek a portugál nyelvű költészet remekeiről, egyenesen nélkülözhetetlen, és ezért a felelőssége is nagy. Nem egy hazánkban már jól bejáratott nevet vagy viszonylag ismert irodalmat kell ugyanis közérthetően és több perspektívából bemutatnia, hanem egy olyan kultúrát és költőt, mely eddig legfeljebb a szűkebb szakmai olvasóközönség figyelmére tarthatott számot. Akárcsak az utószó, a fordítás is Urbán Bálint munkája. A szövegek gördülékenyek, a szavak odaillők. Szimpatikus a portugál nyelvű verscímek szerepeltetése a magyar fordítás mellett, ugyanakkor egy kissé felemás megoldás benyomását is kelti. A kötet így félúton helyezkedik el az egy- és a kétnyelvű verseskönyvek között. Felvillantja az eredeti szövegeket, de alapvetően hiányként teszi érzékelhetővé azokat.

TVK


A könyv két egységre oszlik: az első önálló címmel ellátott versek gyűjteménye, míg a másodikat a Rimbaud halála címet viselő ciklus darabjai teszik ki. A Tűzvészkert nyelvének tekintetében talán a legszembetűnőbb, hogy az aposztrofikus, sőt sokszor felszólító modalitású beszédmód milyen erőteljesen uralja a kötet első részének verseit. Már a nyitóvers (üzenet) felütése is felszólít: "figyelj rám" –, hogy aztán további utasításokat adjon, például: "oda menj"; "építs"; "ne feledd". Ezek az utasítások már csak azért is figyelmet érdemelnek, mert az egy másik nap vagy az évszakváltás című versek éppen az üzenetben háromszor is felbukkanó "hagyd"-dal teremtenek kapcsolatot:
 
hagyd hogy beborítsanak a kassziopeiafák
és a savmarta őrült mogyorók
kiemelkedjenek a repülés szédületében – hagyd
hogy az ősz elhozza a madarakat és a méheket
hogy az éjszakát
szűk szíved édesében töltsék – hagyd
(üzenet)
 
később majd
hagyom hogy a nap
tovatűnjön a felszálló hajóval
ami a rossz híreket szállítja
és az elfelejtett dolgok átható szagát
(egy másik nap)
 
hagyod hogy a nyár finoman rácsússzon
az ősz ragyogó rezére és
az első esőkkel elkezdesz írni
(évszakváltás)
 
A versek közötti átjárás lehetősége elbizonytalanítja az én és a te pozícióját, ahogy ez a poétikai megoldás az émile levele és a válasz émile-nek esetében is megfigyelhető: az én mint olyan széttagolódik a különböző megszólalásokban. Innen nézve, némileg elsietetten akár azt is mondhatnánk, hogy a Tűzvészkert két nagyobb egysége közti határ nyelvi határt is létesít. A Rimbaud halálában két versszakon (I/5; IV/1.) kívül – noha tematikus szinten számos motívum (város, hajó, emlékezés stb.) ismétlődik – nem fedezhető fel nyoma a más versekkel való párbeszédnek. A korábbiakhoz képest viszont rendkívüli mértékben megnövekszik az első szakaszban korlátozottabban jelenlévő személyesség és vallomásszerűség poétikai szerepe.

Ugyanakkor legalább két okból nem állítható, hogy mindez képes lenne stabilizálni az én pozícióját. Egyrészt, mert bár nem válik a korábbiakhoz hasonlóan hangsúlyossá, a te megszólítása mint a kötet első felének jellemző poétikai megoldása belép a Rimbaud halálába is, ezzel pedig teret nyit az első szakasz szövegközi játékának és aláássa a vallomás autenticitását. A kötet gyakori metapoétikai gesztusai (nyomok, későn kelni, eufória, ház, szellemek, csábítás, naplójegyzetek) fenntartják az allegorikus olvasat lehetőségét, és ez feszültséggel tölti fel a versek nyelvét – olyan feszültséggel, amely a személyesség és a személytelenség közötti mezőből táplálkozik. Másrészt  éppen a "hagyd" felszólításnak látszik engedni a második nagyobb egység is, hasonlóan fontos szerephez juttatva az első egység kapcsolódó szövegmaradványait: "hagyom a testet csúszkálni a csillogó porban" (Rimbaud halála, I.). Fontos itt kiemelni, hogy a szövegek kapcsolata nem jelenti a performatív aktusok sikerültségét: egyik "hagyom" (/"hagyod") kezdetű kijelentés sem tudósít a nyitóvers felszólításában foglaltak végrehajtásáról, ami arra is utalhat, hogy a kötetben a performativitás a véletlen, az elmozdulások és hibák felől nyer értelmet. Az ismétlés trópusai, az éjszaka és a betegség ezzel szemben a program elkerülhetetlen lefutásáról adnak hírt.

A Tűzvészkertben az érzékszervek és általában a test tapasztalata a betegség, a pusztulás felől ragadható meg. Ennek leggyakoribb kötetbeli feltűnése a tűzhöz és az éjszakához, a lázhoz, a sebekhez és a szenvedéshez köthető.
 
ez a gyógyíthatatlan sebek csodavilága
a pokol
még álmodban is magányosan remegsz
az üvegen kopogó eső
és a zsalugáteren táncoló szél hangjára
(pokol)

Al Berto



Megkerülhetetlen kérdés, hogy olvasóként miként viszonyulunk ahhoz az életrajzi vonatkozáshoz, amit az AIDS jelent: a már említett remek utószóból megtudhatjuk, hogy a szerző valóban ennek  következtében hunyt el, ráadásul az első rész darabjaként olvasható az aids című vers is, amely nem mellékesen a Tűzvészkert egyik legkiválóbb darabja. Már önmagában az AIDS irodalmi tematizálása is erős politikai felhangokkal bír, a kötet ezen ajánlatára pedig csak még inkább ráerősítenek azok a versek, amelyek a szexualitást – ahogy néhány elejtett nyomból tudjuk –  kizárólag férfiak révén jelenítik meg, kétségtelenül felnyitva ezzel a queer olvasatok terét. Innen nézve azonban feltűnő, hogy a kötet versei nem kritikai módon közelítenek a társadalom heteronormatív elveihez, sőt az esetek döntő többségében tudomást sem vesznek azokról. A Tűzvészkert a tabudöntögetés kétes dicsőségén messze túlmutatva a queer állapotot teszi a verseskönyv világának diszpozíciójává, és ezzel rendkívül izgalmas helyzetet teremt, főként az integrálhatatlan, és ezért a társadalomról leválasztó betegségtapasztalat, a kirekesztést ténylegesen előidéző fertőzöttség viszonyában.
 
A kötet, bár implicit módon felveti ennek kérdéseit, alapvetően nem problematizálja a személyesség és a személytelenség távlata közötti feszültséget, poétikáját nem utalja rá – ezzel pedig mi, olvasók nyerünk a legtöbbet. Al Berto verseiben a személyesség és a személytelenség közötti feszültség produktív módon játszik szerepet, a versek azonban bámulatos poétikai-retorikai megalkotottságuk révén érvénytelenítik is az olvasás e kétpólusú modelljét. Érdemes ezért nemcsak a betegséggel, hanem a halállal és az arra való készülődéssel is óvatosan bánni. (A kevés eddig megjelent ajánlás javarészt ebből az irányból közelített a kötethez.) A Tűzvészkert sokkal inkább az emlékezés, a barátság és a szerelem kötete, mint a betegség tényéé és a halál közeledtéé. Középpontjában inkább az életből még megmaradt töredékek – legyenek azok akár magához a testi szenvedéshez vagy a másik hiányához köthetők – megóvása áll, mint a halál közelségének ismétlődő megállapítása.

 
nem vigasztal már sem az élet sem ami belőle megmaradt
felfénylik a hiány a pirkadatban
és álomtól mocskos arccal hallgatjuk
a test zaját ahogy megtelik fájdalommal
 
így őrizzük a rövid felhőket a mozdulatokat
a telet a pihenést a fáradtságot
a szelet
messzire vonszolva magunkkal homályos képet
azoknak akiket szerettünk és akik nem
hívtak fel soha többé
(aids)
 
Mindannak, ami elmondható, még csak a töredékét sem érintettem. Nem beszéltem a fény figurációjáról, a város feltérképezéséről és a városról mint organizmusról, a virágok és a szél szerepéről, a tengerről, a sóról és a test eltolódó határairól, általában pedig a kötet virtuóz képalkotási eljárásairól. Udvariatlan is lenne. Itt elég csupán annyit megállapítani, hogy Al Berto Tűzvészkert című verseskönyve kihagyhatatlan olvasmány. Nemcsak a világirodalom barátainak és a portugál költészet iránt édeklődőknek ajánlom, hanem mindazoknak, akik igazán szívbemarkoló és különleges élményre áhítoznak.

Balogh Gergő (1991): PhD-hallgató az ELTE BTK Általános irodalom- és kultúratudomány oktatási programján. Főbb kutatási területei: a 20. század első felének magyar irodalma, Karinthy Frigyes életműve. A FISZ és az Alföld Stúdió tagja.

 





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05