Posztmelankólia

Bóka Gábor

melankólia ezerrel Tömény melankóliát ígér a kortárs portugál dráma nemrég bemutatott gyűjteményes kötete, de vajon okulhat-e mindebből az egyszeri magyar olvasó, és amit olvasunk, egyáltalán dráma-e?
2013. 04. 16. 19:31

Zavartan csukja be a József Attila Kör és a L’Harmattan Kiadó drámakötetét az átlagolvasó, ha elvárásait az alcím második és harmadik szavának túlságosan konkrét értelmezéséhez igazítja. "Portugál" – nemzetkarakterológiai klisék sorát idézi fel bennünk e melléknév, tudjunk bár mégoly keveset is az Európa másik végén élő nép kultúrájáról, történelméről, hétköznapjairól. Ha azonban áttanulmányozzuk a kötetet, alighanem csalódottan tapasztaljuk, hogy mindebből szinte semmivel sem találkozunk lapjain (ezért is tűnik kevéssé szerencsésnek az éppen e sztereotípiákra rájátszó címválasztás). "Dráma": feltehetőleg e fogalom láttán is mást vár az olvasó, akinek témában való jártasságát alapvetően a középiskolai tananyag ókori görögöktől Shakespeare-en és a francia klasszikusokon át Ibsenig és Csehovig (no és a három "nagy magyar klasszikusig") ívelő drámatörténete határozza meg, melyet legfeljebb a színházaink műsorán felbukkanó kortárs drámák egészítenek ki. A felsoroltakban közös, hogy mindegyikük értelmezhető az arisztotelészi drámaelmélet tükrében – vagy annak szabályrendszere szerint, vagy épp annak ellenében, de mindenképpen ahhoz viszonyítva. A Melankólia ezerrel öt szerzője (José Maria Vieira Mendes, Jacinto Lucas Pires, Miguel Castro Caldas, Patrícia Portela, Tiago Rodrigues) azonban látványosan szakít ezzel a hagyománnyal, s az európai dráma legújabb vonulatához, az ún. posztdramatikus irányzathoz kötődik.

melankólia ezerrel
Ez egyfelől kevéssé meglepő: mint a kötet szerkesztője, Urbán Bálint az informatív utószóban felhívja rá a figyelmet, a nemzeti jellegzetességek szinte teljes negligálása mintegy egyenes következménye a portugál drámairodalom zsákutcás fejlődésének, vagyis annak, hogy a műfaj szinte megszűnt létezni Salazar diktatúrája idején; a rendszerváltást követően egyszerűen nem volt fonál, amit a fiatal drámaíró-nemzedék felvehetett volna. Felvette hát az európai drámairodalomét, s mint a szerzők rövid életrajzai, bemutatóik listái, nemzetközi sikereik bizonyítják, a 2000-es években kibontakozó nemzedék európai szinten is innovatívnak bizonyuló drámatermést tett le az asztalra a posztdramatikus irányzaton belül.


A szó második felbukkanása után azonban illendő rákérdeznünk: mit is értünk posztdramatikus alatt? A fogalmat általában az utószóban is többször hivatkozott Hans-Thies Lehmann nevéhez kötik, s elsődleges értelemben a modern rendezői színház azon jellegzetességéhez kapcsolják, hogy az előszeretettel szakad el a leírt drámaszövegtől, s a színházi előadást nem az irodalmi szöveg megjelenítésének, hanem önálló műalkotásnak tartja. Ám ha a posztdramatikusság fogalma a színház mint művészeti ág önállóságát, az irodalomtól, s azon belül a drámától való függetlenségét hangsúlyozza, nem fából vaskarika-e posztdramatikus drámáról beszélni? A kötetben szereplő drámák voltaképpen erre a Lehmann által is körüljárt kérdésre kínálnak gyakorlati válaszokat
.


Az öt szerző nyolc darabjának megragadhatók persze közös jellegzetességei is: a dramatikusságtól való elszakadás például általában már formailag, első ránézésre is szembeszökő. Nem egy darabban összemosódnak a drámai karakterek; Miguel Castro Caldas
Adóhivatal című darabjában példának okáért egy kórus nyolc tagja különböző formációkban adja elő a nő és a hivatal már-már kafkai küzdelmét (mely egyébként több darabnak is visszatérő témája). Más színművek esetében aztán egyenesen a műfaj is megkérdőjeleződik: Tiago Rodrigues Sorok között című drámája, e modern Oedipus király-feldolgozás a magyar olvasót sokkal inkább emlékezteti egy talált szövegekkel operáló és az intertextualitással (jelen esetben Szophoklész drámájáva, nota bene a magyar változatban Babits Mihály fordításával) játszó Örkény-egypercesre, mintsem színpadi alkotásra (bár hogy a kettő nem feltétlen válik el egymástól oly élesen, arra éppen a magyar szerző mutatott példát kisregényeinek dramatizálásával). Ugyanez a szerző Egy pár két szólam című művében viszont a szólamok egyidejűségétől eltekintve talán a legközelebb jut a hagyományos drámaműfajhoz: két viszonylag beazonosítható szereplő a mindennapokban is értelmezhető történetét látjuk (vagy inkább csak halljuk) lejátszódni.


Szentségtörő lehet a kérdés: ha e szövegek elsődlegesen színpadra készültek, vajon mennyire jó őket olvasni? Kétségtelen, aki a szépet keresi az irodalomban, ezt az esztétikai kategóriát ritkán találja meg e kötet lapjain. Az is nehezen tagadható, hogy aki a hagyományos dráma formáit és tartalmait keresi, küzdelmesen birkózik csak meg a fiatal portugál szerzők új látásmódjával. Mégis megéri a fáradságot az ismerkedés: nem csak azért, mert egy olyan drámavilágba nyújt betekintést, mely sajnálatosan hiányzik a magyar kőszínházak műsoráról (javarészt még az alternatívokéról is – Magyarországon ezek műsorán is dominálnak a hagyományos drámákon alapuló szövegközpontú előadások), de azért is, mert a portugál dráma története a zsákutcás fejlődés miatt érdekes összehasonlításra ad lehetőséget a magyar dráma fejlődésével: vajon mik a hasonlóságok és mik a különbségek a két folyamatban? Úgy hiszem, ha más értelme nem lett volna e kötet megjelenésének, mint hogy inspirációt adjon ilyen jellegű kutatásokhoz, már akkor is megérte volna.





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05