Miért szeretjük a Memory Hotelt? (II)

Zelei Dávid

 ZD Csütörtökön jelent meg a FISZ és a Jelenkor világirodalmi sorozatának második kötete, a portugál João Tordo Memory Hotel című regénye. Szubjektív értékelőnk második részében a szerkesztő, Zelei Dávid mondja el, miért szerette a regényt. 
2015. 11. 20. 00:30

Nacionalizmuskutatók által gyakran idézett esszéjében (Mi a nemzet?) Ernest Renan elsőként láttatta a kollektív felejtés képességét értékként, vagyis olyan pozitív tulajdonságként, ami nélkül a közös történelemmel rendelkező közösségek állandó, frusztráló fájdalomra ítéltetnek. Ahogy fogalmaz, "egy nemzet lényege az, hogy minden egyén sok közös jeggyel rendelkezzék, és hogy mindenki sok mindent elfelejtsen. Egyetlen francia állampolgár sem tudja, hogy burgund-e, alán, taifál vagy vizigót; és minden francia polgárnak el kellett felejtenie Szent Bertalan éjszakáját, a 13. századi dél-franciaországi mészárlásokat". A Magyarországra szinte már hazajáró João Tordo Memory Hotelje – nem meglepő módon – az emlékezet regénye; de egy olyan emlékezeté, mely ellenáll Renannak, és inkább a New York-i alvilág első számú szabályának engedelmeskedik: ha bosszúról van szó, soha ne feledj.

João Tordo regényének egyik legfőbb jellemzője, hogy szereti az orránál fogva vezetni a kedves olvasót, mit vezetni: megfogni az orránál és a falhoz csapni – elvégre hard boiled krimiről beszélünk. Vagy mégsem? Az első ilyen átverés ugyanis pont a műfajisággal kapcsolatos. Ahogy elkezdjük olvasni a regényt, meg vagyunk róla győződve, hogy valami metairodalmi szerelmesregénnyel, esetleg egyetemregénnyel van dolgunk: romantikus bölcsészek New Yorkban, ha találkoznak. Az első irgalmatlan pofon ekkor zúzza be az arcunk, de úgy, hogy egészen egy kínai étterem konyhájáig röpülünk, májunk alig, karunk szénné égett, életkedvünk pedig egy döglött patkányéval vetekszik – utóbbit pedig bármikor kiemelhetnénk új szobánk ágyneműtartójából. Akkor ez most a túlélés regénye lesz, gondoljuk, egyetemregényt már úgyis olvastunk eleget. Bizonyos szempontból igazunk lesz. Még akkor is, ha hamarosan képbe kerül egy portugál fadoénekes, mi pedig a főhőssel együtt nyomozni kezdünk azután, mi is az a fado (portugál regényt olvasván ez minimum ironikus), és egyáltalán: hogy kerül egy portugál énekes New Yorkba, ha egyáltalán ott van még. Szinte már bele is kényelmesedünk abba, hogy krimit olvasunk, de akaratlanul is Paul Auster és a New York-trilógia jut eszünkbe, ha számba vesszük, mik is a nyomozás tétjei. Mert annyit elárulhatok: a legkevésbé sem az, hogy ki a gyilkos.

João Tordo regényét rohamtempóban, leginkább éjszaka szerkesztettem. Ha valamikor, hajnali háromkor nem vártam tőle katarzist, még kevésbé könnyeket. Természetesen mindkettőt megkaptam. Nem azért, mert a forgatókönyvíróként is dolgozó Tordo ennyire kiválóan elsajátította a hatásvadászat csínját-bínját, hanem mert szívszorítóan járja körül veszteség fogalmát: feldolgozható-e a hiány, a kimaradt lehetőség, a trauma egy olyan városban, mely oly könnyedén, mohón és emésztetlenül tömi magába az emberi életek tömegeit? Tordo regényében egy rejtőzködő művész ered egy rejtőzködő művész nyomába – de hogy végül kit talál ebben az egyre fokozódó tükörjátékban, és kinek, miért fontos ez a találkozás, azt csak az olvasó döntheti el.   

Memory



            





Ha... Ha? (feb. 2-3.->)
Hülyítődoboz
2015. 02. 02 17:10
Hankiss professzor
Adalbert
2015. 01. 24 09:12
Jó gyakorlat Bemutató
felkarolo
2015. 01. 21 14:05
Ionangyal
Én, ellenem
2015. 01. 20 02:22
Budapest Kupa
Dami
2015. 01. 17 08:05