Jelen sorozatunk a poszthumanizmus kapcsán létrejövő cikksorozat, mely a fiatal kutatók Poli-P nevű csoportja köré szerveződik, külső szerzők bevonásával, a Poli-P tagjainak és a prae.hu művészeti portál munkatársainak szerkesztésében. Az első írás az új típusú koronavírus okozta járványra adott politikai válaszkísérletek elemzésére tesz kísérletet, a poszthumanizmus aspektusából.

A fekete doboz immáron fontos metaforájává vált a rendszerelméletnek és a társadalomtudományoknak egyaránt. Egyre bonyolódó társadalmi életünk megértéséhez, valamint a komplexitás teoretikus megragadásához szükségesek az olyan gondolati sémák, amelyek a valóság elrejtőzését, a rendszerek átláthatatlanságát hangsúlyozzák.

Szokás úgy gondolni korunk társadalmi valóságára, mintha annak minden szintjére jellemző volna egyfajta gyorsulás. A társadalmi gyorsulás mint jelenség azonban korántsem egyöntetű. Léteznek a gyorsuláson belül is szakadások, sőt, lokális érvényű lelassulások, atavizmusok és involúciók is. A technikai és társadalmi gyorsulás átfogó folyamatának végkifejlete sem törvényszerűen fénysebességű. A modernitás utániság állapota éppenséggel lassulást is eredményezhet, sőt, az apokalipszis korlátlan lassításába is torkollhat, amely véget vet az élet mint narrativitás uralmának, s amely felszámolja az idő vitális értelmezhetőségének lehetőségét.

Az antropocén mint geológiai korszak válaszút elé állítja a kritikát. Egy olyan metakritika ez, amely túlmutat az ember határain. Előadásunkban egy poszthumán kritika körvonalait vetjük fel Timothy Morton hipertárgy-elmélete és szépirodalmi példák alapján. Adam Trexler szerint a regény mint műfaj kiválóan alkalmas az antropocén következményeinek regisztrálására. Az olyan posztapokaliptikus regények, mint Paul Auster In the Country of Last Things, és Colin Whitehead Zone One című művei a hipertárgy átható jellegére hívják fel a figyelmet. Ugyanakkor Trexlerrel szemben azt is felvethetjük, hogy még a legrealistább regény sem képes egészen magába foglalni az antropocént mint hipertárgyat.