Az indiai származású M. Night Shyamalan az utóbbi években nem lopta be magát a mozinézők szívébe, sorra gyártotta a finoman fogalmazva is kétes értékű filmeket (Az eseményt, Az utolsó léghajlítót és A Föld utánt tartják Shyamalan legrosszabb műveinek). A rendező látszólag A látogatással és a tavalyelőtt bemutatott Széttörvével kezdett el kikecmeregni a gödörből. Persze a Széttörve sem volt mentes az M. Night Shyamalanra jellemző túlzásoktól, a disszociatív identitászavarral küzdő főhős-antagonistának a marketing szerint 23 egyéb személyisége volt, azonban ebből csak keveset tudott érdemeben megmutatni az alkotó.

Ráadásul James McAvoy annyira élvezte a sokféle személyiség alakítását, hogy némelyik jelenet (például a Hedvig nevű örök gyerek tánca) kiszakadt a cselekmény szövetéből, elterelve így a figyelmet az érdekes karakternek szánt, gyerekkorában bántalmazott fogolylányról, Casey-ről. És mikor a film megkapta a viszonylag ütős lezárást, M. Night Shyamalan még akkor sem tudott leállni, egy utolsó utáni jelenetben be kellett hoznia a képbe korábbi szerzői szuperhősfilmjének, A sebezhetetlen hősét, a Bruce Willis által játszott David Dunnt azt sejtetve, hogy jön majd egy folytatás, amiben Dunn Oltalmazó nevű igazságosztója lecsap az identitászavaros pszichopatára. És jól sejtettük, ez a végső poén vezetett az Üveghez, mely, ahogy várható volt, A sebezhetetlen és a Széttörve keresztezése miatt túlzsúfolt lett, és benne minden remek ötletre jut egy-egy igen pocsék írói-rendezői húzás is.

Az Üveg univerzumának keletkezése rendkívül érdekes. M. Night Shyamalan éppen akkor készítette el a képregénykultúrára reflektáló A sebezhetetlent, mikor Hollywood szuperhős-inváziója még csupán előkészítési fázisban volt: 2000-ben jött ki az első X-Men-film, A kívülállók, 2002-ben debütált Sam Raimi Pókembere, 2003-ban Ang Lee Hulkját mutatták be a mozikban. Tehát igen távol vagyunk a 2008-as Vasembertől, mely a Marvel Moziverzum alapkövének számít. Mint arra az alkotók nevének kiemelésével is szerettem volna rávilágítani, 2008 előtt jellemzően szerzői ambíciójú rendezők kísérleteztek a képregényhősökkel, illetve formálták saját képükre a még a kilencvenes évek végén is inkább lenézett héroszokat (ne feledjük: hiába készült el az 1978-as Superman vagy az 1989-es Batman, mindkét, a kritikusok által is méltatott filmet olyan harmadik és negyedik részek követték, melyek ismét nevetségessé tették a szuperhősöket).

A sebezhetetlen is ebbe a trendbe sorolható, bár nem konkrét képregényt adaptált, hanem általában a szuperhőslétet próbálta megvizsgálni realista és humanista, talajközeli perspektívából. A sztoriban jelen van minden képregényes klisé, azonban M. Night Shyamalan mesterien árnyalta a karaktereket, és azt leszámítva, hogy David Dunn megmagyarázhatatlan módon minden súlyos balesetet egy karcolás nélkül túlél, rendkívül életszagú is a film. Negatív hőse, az Üveg címszereplője, a törékeny, de briliáns elméjű Elijah Price talán minden idők egyik legjobban kidolgozott „főgonosza”. Aki ugyan borzalmas dolgokat hajt végre tökéletes ellentétpárjának felkutatása végett, ugyanakkor David mégiscsak Elijah-nak köszönheti, hogy azzá vált, akinek az Üvegben is láthatjuk: a megkárosítottak oltalmazójává.

Azért volt szükséges röviden ismertetni A sebezhetetlent, mert az Üveg inkább ehhez, és nem a Széttörvéhez kapcsolódik. David és felnőtt fia, Joseph immár munkatársak, együtt vigyáznak a város békéjére. Ám A horda, vagyis a Széttörve disszociatív identitászavaros pszichopatája továbbra is szabadlábon van, lányokat rabol Patricia, az egyik domináns személyiség parancsára, hogy feláldozza őket az emberfeletti szörnyszemélyiségnek, a Fenevadnak. Mikor Dunnéknak végre sikerülne kézre keríteniük A hordát, lecsap rájuk a rendőrség, és mindketten egy szigorúan őrzött, világtól elzárt pszichiátriai intézménybe kerülnek, ahol a műmosolyos Dr. Ellie Staple őket és a szintén itt fogva tartott, begyógyszerezett Elijah-t faggatja és uszítja. Kérdés, hogy a pszichológusnő meg tudja-e győzni a szuperhőst és a szupergonoszokat, hogy valójában betegek, és ne folytassák addigi életüket.

Az Üveg már egy olyan korban készült el, mikor a szuperhősfilmektől csömörünk van, ugyanakkor a képregények héroszai a populáris kultúra fősodorjában vannak, és kifejezetten divatosak a társadalom széles körében. Emiatt M. Night Shyamalan műve üdítő színfolt, és bizonyos értelemben még rá is licitál A sebezhetetlenre.

A sebezhetetlen alapvetően eredettörténet volt, melyben a hősnek önmagát, illetve a képregényrajongó Elijahnak a hőst arról kellett meggyőznie, hogy tényleg természetfeletti adottságai vannak, melyeket a jó ügy szolgálatába kell állítania. Shyamalan most frappánsan megfordítja A sebezhetetlen sztoriját, és kvázi a Watchmen képregény, A sötét lovag vagy a Logan vagy párdarabjaként arra reflektál, hogy szükség van-e egyáltalán szuperhősökre, önbíráskodókra.

Az Üveg több ízben megkérdőjelezi a hagyományos jó és rossz morális pólusok létjogosultságát. A rókaravaszságú Ellie mindhárom páciensét szembesíti negatív tulajdonságaikkal, tetteik következményeivel, defektusaikkal, melyekről nem tudtak, vagy nem akartak tudomást venni. A pszichiátriai intézmény és a pszichológiai magyarázatok pedig rávilágítanak arra, hogy még azok is törékeny emberek, akik ellen David önmagát szuperhősi rangra emelve küzd. A hőst már szinte sikerül is meggyőznie a pszichológusnőnek azzal, hogy rávilágít: vakmerő akciói során olykor a bajba jutottakat is veszélyeztette. Elijah csontbetegsége miatt egy életre hátrányos helyzetbe került, semmit sem élvezhetett önfeledten, mindig édesanyja segítségére szorult, és David iránt is azért kezdett el érdeklődni, mert a sérthetetlen hős megteremtésével úgy érezhette, kicsit kiszabadult saját testének börtönéből. A hordának pedig a legdirektebb módon mutatkozik meg az emberi oldala, hiszen a Fenevadon és a fanatikus Patricián kívül ott van még az ártalmatlan, szerethető Hedvig, vagy az elnyomott eredeti személyiség, Kevin, akit édesanyja kínzott gyerekkorában, és aki intim kapcsolatba került Casey-vel, a Széttörve fogvatartottjával.

Az Üveg egészen addig nagyon jól működik, amíg el nem érkezünk a kötelező, meglehetősen erőltetett összecsapásig, melyet végül M. Night Shyamalan egy túlbonyolított magyarázattal indokol meg. Persze, mi másért is került volna egy filmbe a sebezhetetlen David és az emberfeletti erővel rendelkező Fenevad, mint hogy megküzdjenek? Főleg, hogy erre Shyamalan már A sebezhetetlen egy korai verziójában is készült (tehát a trilógia valójában egy film lett volna). Ám Shyamalan hiába próbálta megismételni három hőssel A sebezhetetlen Davidjének és Elijah-jának fajsúlyos drámáját, ez egyszerűen azért nem sikerült, mert ezek a figurák kioltják egymást. Túl markáns egyéniségekről van szó, így valamelyik óhatatlanul mellékkarakterré válik, ha összeeresztik őket. Ha Elijah-t és Kevint állítjuk szembe egymással, akkor David válik feleslegessé, ha pedig a finálé a Fenevad és David ökölharcáról szól, akkor éppen a címszereplő halványodik el. És a rendező a főszereplők szájába adott didaktikus monológokkal sem tudta meggyőzően megindokolni, hogy miért kellett a három „szuperhősnek" konfrontálódnia.

Maga a harc sem lett annyira látványos vagy stílusos mint A sebezhetetlenben. Az Üvegre általában jellemző, hogy M. Night Shyamalan két szék közé, a pad alá került, a nagy összecsapás megvalósítása ennek egy jellegzetes szimptómája. Az első filmnek jól álltak a realista stílus, a kitartott képek, a hosszú beállítások, mert ezek a formai megoldások illeszkedtek a témához, a történet hangvételéhez. Az Üveggel Shyamalan egy sokkal grandiózusabb feladatot vállalt magára, viszont valamiért ragaszkodott a kitartott képekhez, a komótosabb stílushoz. Ám ez a formanyelv nem áll jól egy mindent eldöntő, adrenalinpumpáló küzdelemnek.

A legnagyobb probléma azonban mégsem ez, hanem a film lezárása. Pontosabban az Üveg duplacsavarja. Megállapíthatjuk, hogy M. Night Shyamalan már-már gyermeki rajongással viszonyul a filmvégi, a néző agyát megerőszakoló fordulatokhoz, elég csak a Hatodik érzék amúgy könnyen kitalálható nagy titkára vagy éppen A sebezhetetlen utolsó, megdöbbentő kézfogására gondolni. Az Üvegben azonban Shyamalan hatalmas túlzásba esett. Értjük persze, hogy ez a film egy mindent lezáró alkotásnak készült, melyben valahogy végleg el kellett varrni a szálakat. Ironikus módon az egyik csavar után még akár egy új filmtrilógia is következhetne, és az az egyébként szintén a cselekmény elejétől sejthető fordulat ütős is lenne, ha a rendező bírt volna magával. De nem bírt, így kapunk egy túlnyújtott, giccses, erőltetett és álfilozofikus monológgal megtűzdelt lezárást, melynek már tényleg a hollywoodi középszerhez, semmint A sebezhetetlen realizmusához van köze.

Az Üveg tehát könnyen feldühítheti a nézőt, mert M. Night Shyamalan a játékidő utolsó harmadáig viszonylag jól építi a cselekményt, és a pszichiátriai intézmény miatt a filmben igen érdekes jelenetek szerepelnek. Jóllehet, amúgy már ekkor is meg-megbotlik a sztori, például olyan karakterek visszahozása miatt, mint Casey. Persze a lánynak van funkciója a fináléban, csupán a korábban izgalmas karakter lett teljes mértékben sekélyes és érdektelen. És David fia, Joseph is lehetne izgalmasabb, elvégre A sebezhetetlenben Spencer Treat Clark nagyot alakított gyerekszínészként, biztosan itt is képes lett volna rá felnőttként, ha hőse több dimenziót kap, és nemcsak búsan, magába roskadva néz vagy ordibál. Amúgy elismerésre méltó, hogy ugyanaz a színész alakítja Josephet, mint 18 évvel korábban, így legalább személyesebb és hitelesebb a karakter, ha sajnos nem is túl érdekes.

Mindenképpen M. Night Shyamalan jobban sikerült filmjei közé sorolható az Üveg, és a trilógia úgy teljes, hogy ha A sebezhetetlen és a Széttörve után ezt is megtekintik a szerzői szuperhősfilmek iránt érdeklődő nézők. Azonban Alan Moore Watchmanjének vagy James Mangold Loganjének minőségét ne várjuk el Shyamalan művétől, és akkor talán nem is fogunk csalódni.

Képek: Fórum Hungary