Manapság mintegy divatos használni az 1989-es politikai fordulatra a „rendszerváltás” helyett a „rendszerváltozás” kifejezést. Az idei, harmincadik évfordulóról visszatekintve, az utóbbi harminc év történéseinek ismeretében valóban azt állíthatjuk, hogy bár a politikai rendszer formálisan megváltozott, a kádárizmus örökségével nem tudtunk leszámolni. Főleg, hogy jelenleg is szép számmal ülnek olyanok a Parlamentben, akik valami miatt nem szeretnék, ha bizonyos, több évtizedre titkosított akták nyilvánosságra kerülnének. Miért lehet ez? Miért nem vállalják a ma is aktív, idősebb magyar politikusok, hogy mit csináltak 1989 előtt, az államszocializmus évei alatt? A politikai pártoktól független történészek és társadalomtudósok egyetértenek abban, hogy generációk (nemcsak a múltban, hanem a jövőben is) isszák meg a levét annak, hogy sok esetben elmaradt az elszámoltatás, a számon kérés és úgy egyáltalán a Kádár-korszak megfelelő feldolgozása.

Torzult nosztalgia és elhallgatott titkok határozzák meg a mai napig az 1963 és 1989 közötti évtizedek emlékezetét. Sokat elmond a problémáról az a tény, hogy a nemrég elhunyt Biszku Bélát, aki jelentős szerepet vállalt az 1956-os forradalom utáni megtorlásokban, csak alig halála előtt pár évvel vonták felelősségre, és állították bíróság elé többek között Skrabski Fruzsina Bűn és bűntelenség című dokumentumfilmje hatására. A Bűn és bűntelenség emlékeztette a társadalmat arra, hogy a kommunista diktatúra, az elnyomás és a terror egyik képviselője évtizedeken keresztül nyugalomban élte nyugdíjas éveit egy kis faluban. Persze, Biszku csak egy a sok közül, és őt legalább felelősségre vonták. Azonban Muhi Klára és Dér András dokumentumfilmje, A szabadság bolond körei központi alakja, a politikai jelentéseket író sztárpszichiáter Goldschmidt Dénes esete sokkal bonyolultabb, sokrétűbb, és a szakember 1988-ban bekövetkezett halála miatt már megoldhatatlan. Éppen ezért a doku fő kérdése nem is az, hogy valóban bűnösnek tekinthetjük-e a pszichiátert, hanem, hogy a sokkoló tények hogyan hatnak egykori kollégáira, barátaira és lányára.

A szabadság bolond körei a Gettó Balboa mellett a másik olyan magyar dokumentumfilm volt a 16. Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon, amelyben legalább két, nagyon izgalmas történet lehetősége rejlett. Ezt mintegy kritikaként fogalmazta meg az egyik néző a film vetítése utáni közönségtalálkozón, amivel Muhi Klára is egyetértett annyiban, hogy Goldschmidt Dénes alakja önmagában is nagyon izgalmas, és egyébként csodálatra méltó.

Goldschmidt a határhoz közeli, egykori intapusztai (ma: intaházai) Batthyány-kastélyban a negyvenes évek végén létrehozott Pszichiátriai Rehabilitációs Központ osztályvezetője volt 1958 és 1971 között. A pszichiáter Dr. Kiss-Vámosi József főorvos és Dr. Benedek István (az itt játszódó Aranyketrec című regény írója) módszereit alkalmazta, és fejlesztette tovább, így az intapusztai rehabilitációs központ a „legvidámabb barakkon” belül példátlan módon demokratikus intézményként működhetett. Goldschmidt Dénes munkaterápiát alkalmazott, ami azt jelentette, hogy a betegeket nem betegekként, hanem mintegy kollégákként kezelte, és segítségükkel kialakított egy önfenntartó intézményt. Páciensei mostak, takarítottak, főztek, sőt még pszichológiai tesztek másolásában is segítettek. A művészetterápiák részeként pedig olyan értelmiségiek fordultak meg itt, mint Weöres Sándor, Petri György, Kamondy László vagy Huszárik Zoltán. Goldschmidtet kollégái is csodálatos emberként írták le, és az volt a mottójuk, hogy maguk is gyógyulni járnak ide a Kádár-korszak beteg társadalmából.

Ebben a már-már mitikus történetben a fordulatot Gervai András 2015-ben megjelent tényfeltáró könyve, a Titkos Magyarország jelentette, amely a beszervezett ügynökök, besúgok jelenkorunkig elhallgatott titkaival foglalkozott. Ebből a könyvből derült ki, hogy Goldschmidt Dénes a Vas megyei rendőr-főkapitányság kémelhárító alosztályának „Hegyi” fedőnéven beszervezett tagjaként jelentéseket írt 1965-től haláláig. Nemcsak a hozzá közel álló, 1963-ig politikai elítéltként börtönben levő, a modern pszichológia történetét meghatározó Mérei Ferencről, hanem kollégáiról, betegeiről és az intézményben megforduló művészekről is, akik felnéztek rá.

A szabadság bolond körei 52 perces dokumentumfilm, a Magyar Média Mecenatúra program keretében elsősorban televízióra készült. Azért fontos ezt hangsúlyozni, mert a formátum és az Ember Judit-pályázat támogatási összege ennyi játékidőt engedett meg. Ez az egyik nagy problémája a filmnek, hogy egy igen izgalmas egyéniség és történet került a centrumába, azonban az mintegy a „történelem hibája”, hogy Goldschmidt Dénesről már nem lehet mesélni a beszervezés és a jelentések kérdésköre taglalása nélkül. Emiatt Muhi Klára és Dér András rá voltak kényszerítve arra, hogy a csodálatos orvos és a kompromittált ügynök fele-fele arányban „osztozzanak” a játékidőn. Így óhatatlanul is kibontatlan és vázlatos marad magának a sztárpszcihiáternek a felbecsülhetetlenül értékes munkássága.

Tehát az alkotók nagyon nehéz feladatra vállalkoztak, azonban a feladatot így is jól oldották meg, a cselekményt jól építették fel. A hangsúlyt Goldschmidt Dénesről és az ügynökmúltról áthelyezték a pszichiáter lányára, Goldscmidht Lizára és társára, Jakab Györgyre. A kamera őket követi, ők a történet tulajdonképpeni főszereplői. A társrendezőként is feltüntetett Jakab ott volt a Verzió-vetítés után rendezett közönségtalálkozón, és, mint elmondta, tulajdonképpen ő volt az ötletgazda, mert a Gervai-könyvben kiderült dolgok hatalmas traumát jelentettek számára. Hát még a szintén a szakmában dolgozó Liza számára, aki fiatal korában még csak nem is sejtette, hogy apja tulajdonképpen kettős életet él. Ezért döntöttek úgy, hogy visszatérnek Intapusztára/Intaházára, és szembe néznek a múlttal, Goldscmidt Dénes emlékezetével. Így A szabadság bolond körei mintegy filmterápia is.

Ugyanakkor egy modellértékű történetről van szó, mert egyfelől tökéletesen bemutatja az államszocializmus évtizedeinek tudathasadt társadalmi-politikai állapotát, másfelől azt is jól megragadja, hogy a politikai színfalak mögött zajló sötét ügyletekről és sorstragédiákról mit sem sejtő társadalom tagjai hogyan reagálnak, ha az igazság a felszínre kerül. Azért is hatalmas sokk és csalódás Goldschmidt ügynökmúltjának ténye, mert a pszichiátert sokáig lázadónak tartották, aki értelmiségiként szembe ment a puha diktatúra módszereivel, és minidemokráciát hozott létre intézetében. Ám ezt a filmben megszólaló egyes kollégák, ismerősök és történészek szerint pont azért tehette meg, mert kiszolgálta a diktatúrát: a jelentésekért cserébe hagyták működni őt. Rengeteg ehhez hasonló kompromisszum született (gondoljunk csak Vikidál Gyula és Som Lajos rockzenészek, vagy Szabó István és Bódy Gábor filmrendezők esetére), illetve születhetett a Kádár-korszakban, amelyekről még nem tudunk. Sok esetben családjukkal zsarolták az illetőket, így nem volt mást tenni, mások épp ellenkezőleg, hasznot húztak a beszervezésből. A fő kérdés persze az, hogy ki, mennyire volt „szorgalmas”, illetve jelentéseikkel mennyiben ártottak másoknak. Annyi bizonyos, hogy a kádári állambiztonság „visszautasíthatatlan ajánlatokat” tett, így potenciálisan minden beszervezett (értelmiségi) áldozatnak tekinthető.

Persze az a hozzáállás is jellemző, amit néhány kolléga tanúsít, amikor a filmben szóba kerül Goldschmidt Dénes ügynökmúltja. Általános probléma társadalmunkban, hogy, ha egy híres, nagy tekintélyű, elismert ember követ el bűnt, akkor sokan elkezdik mentegetni, elkezdik magyarázni, hogy miért csinálta azt, amiért felelősségre akarják vonni. A szabadság bolond köreiben megszólaló egyetemi tanár és Mérei Ferenc-kutató K. Horváth Zsolt is erre a problémára világít rá Goldschmidt ügynökmúltja kapcsán. A jelentésekből nem derül ki az, amit az egyes kollégák, tanítványok bizonygatnak, hogy a pszichiáter nem ártott senkinek tevékenységével (bár valószínű, hogy az egyik szakember angliai tanulmányútja éppen emiatt hiúsult meg), hogy azt csak az intézmény fenntartásáért csinálta, hogy Méreiről sem írt kompromittáló dolgokat. Sőt, egy városi legenda szerint együtt fogalmazták meg a szövegeket. Mivel a „vádlott” már nem él, ezért a film nyomasztó ténye az, hogy soha nem fog tisztázódni, ez a sokak szerint csodálatos ember és remek pszichiáter miért működött együtt az elnyomó rendszerrel. Ez már csak azért sem fog kiderülni, mert a beszervezés történetét a megfelelő dokumentumok hiányában nem lehet pontosan rekonstruálni.

Muhi Klára és Dér András dokumentumfilmjének így nem is az a fő kérdése, hogy Goldscmhidt Dénes „bűnös vagy ártatlan-e”, hanem az, hogy mi, akik csak közvetett dokumentumokból, ismerősök, kollégák, rokonok visszaemlékezéseiből ismerjük meg a pszichiátert, vagy a közelmúlt bármelyik hasonló élettörténetét, mit kezdünk ezekkel a tényekkel. Megtanulunk velük élni, illetve okulunk belőlük, és egy jobb jövő építésére törekszünk, mint azt Jakab György és Goldschmidt Liza is megpróbálják, miután szembe néztek a sötét múlttal? Vagy inkább tagadunk, hárítunk, retusálunk, szépítjük a múltat, mint ahogy azt szokás volt a Kádár-korszakban is? Annyi bizonyos, hogy ha a múlt traumáit a szőnyeg alá söpörjük, akkor azok attól még ott lesznek, és ha rálépünk arra a szőnyegre, mindannyiszor megroppannak a lábunk alatt. Nem tudunk tehát nyugodtan tovább lépni, egész életünket kísérteni fogják a közelmúlt nyomasztó bűnei és szörnyűségei. Így kísértik életünket a Kádár-korszak, illetve az azt megelőző politikai rezsimek (Rákosi- és Horthy-rendszer) feldolgozatlan traumái és titkai. Ezért is van szükség A szabadság köreihez hasonló (dokumentum)filmekre, csak nagyobb terjedelemben, jobban kifejtve. Mert az ilyen alkotások szembesítenek minket az elkendőzött, sőt elfeledett bűnökkel, és gondolkodásra késztetnek. A gondolkodás pedig a legfontosabb fegyverünk lehet a múltat politikai-hatalmi okokból retusáló, elnyomó rendszerekkel szemben.

A cikkben szereplő képek a Verzió hivatalos weboldaláról származnak.