Véronique (Sandrine Kiberlain), az elbájolóan muzsikáló tanárnő és Jean (Vincent Lindon), az ügyes kezű munkás találkozása a férfi kisfiának köszönhető, ugyanis miatta hívatja be Jeant az iskolába az intellektuális, halk szavú tanárnő. Szelíd lavinát indít ez el kettejük között, és a férfi hirtelen több olyan szituációban találja magát, amikor nem menekülhet a nő közelsége elől: Mademoiselle Chambon megkéri, hogy beszéljen a munkájáról az osztálynak, hogy szerelje meg az ablakkeretet otthon, de a véletlen találkozásokat sem kerülhetik el. Hosszas, csöndes pillanatok és harapható feszültség löki őket egymás felé, ahelyett, hogy elválasztaná a helyzet kényelmetlensége, melyet Brizé igyekszik feloldani egy-két klasszikus dallammal vagy sanzonnal. Jean, amint hegedülni hallja a tanárnőt, aki egy Edward Elgar hegedűszólóval bűvöli őt el, valószínűleg ráébred, hogy nem elég neki a melós feleség melós férje szerep.

 

Stéphan Brizé a Tétova tangóban fogalmazta meg először a távolságtartó, lassan szövődő közeledésről alkotott mozgóképi véleményét, és ezt a klasszikus, szemérmes eszközt viszi tovább a Mese a szerelemről évődéseiben. Ha voksolni kéne, hogy ez hol sikerült jobban, valószínűleg a Tétova tangó javára billenne a mérleg, hiszen a Gotan Project zenéivel felpezsdített produkció műfajilag is többet ad a közönségnek, mint a „csöndesebb” klasszikus zenével elálmosított Mese a szerelemről, ezen kívül a színészválasztás sikerességét is inkább szavatolja Patrick Chesnais öniróniája és Anne Consigny bája, mint Vincent Lindon merevsége és Sandrine Kiberlain grimaszai. Ezúttal a stílus persze vállaltan más irányba visz minket, és tény, ami tény, kellemes elmerülni a francia kisváros kovácsoltvasas, futórózsás, spalettás környezetében, de a klasszikus zenével megspékelt lassúságfilm néhol erősen a giccsintellektualizmus felé táncol.

 

A szerelem esszenciáját kutató film elegáns előadásmódja rabul fogja ejteni az erre nyitott lelkeket, ez nem is kérdés, ám klasszicizáló, önismétlő, végletekig banális aurája fáradtságot és érdektelenséget tükröz, így várhatóan óriási vargabetűvel kerüli majd ki a mozisiker lehetőségét, hogy aztán a lelkes gyűjtők magántékájában landoljon a hosszú távú mozikarrier helyett, mint a kultúra egyik megkésett relikviája.