Ez egy politikailag elkötelezett műfaj, ne érjen senkit meglepetés. David Cameron jelenlegi brit kormányfő tiltakozása ellenére a film nagyon is aktuális. Válságos időkben a filmművészet minden erejét koncentrálva igyekszik megteremteni és megerősíteni a történelem nagy ikonjainak mítoszát. A Vaslady is pontosan ezt a célt szolgálja; asszonyi módon empatikus, helyenként hódolatteljes alapállásával az első kockától fogva elkötelezett a Margaret Thatcher-mítosz mellett.
Az asszonyt élete alkonyán, a politikai pályától és közszerepléstől való kényszerű visszavonulás után ismerjük meg, amikor időskori demenciával küzd, és minden erejét felőrli a férje halála miatt érzett gyász. Ebben a közegben elevenedik meg a múlt, a híres politikai karrier, a rendkívüli női életút – gyakran valamilyen konkrét élmény, esemény motiválja az emlékezést, olykor kevésbé egyértelmű asszociáció révén. Noha sokan felróják a filmnek, hogy kimerül egy ezerszer látott karriertörténetben, s a nagyhatású politikus képének megrajzolására koncentrálva elhanyagolja az embert, a retrospektív ábrázolással mégis sikerül valamelyest egyensúlyt találnia a politikai pálya és a magánélet – elsősorban a családdal való kapcsolaton keresztül történő – bemutatása között. Kimondottan üdítő, hogy hosszas kifejtés és szájbarágós magyarázkodás helyett a férjjel, és főként a gyermekekkel való viszonyra vonatkozóan jórészt csak a jelen légköréből, a kapcsolatok aktuális állapotából vonhatunk le következtetéseket: szavak, hangsúlyok, apró gesztusok árnyalt képet festenek ezekben a jelenetekben. A legmarkánsabban mindez a már felnőtt fiú, Mark esetében jelenik meg, aki csupán egyetlen telefonbeszélgetésben tűnik fel. A rövid beszélgetés során Markot magát nem is látjuk a vonal túlsó végén, anyjának mégis minden szava, minden rezdülése árulkodik kettejük kapcsolatáró.

A film tehát két szinten mozog, az asszony életének két jelentős vetületével foglalkozik, ám ezeket nem képes azonos érzékenységgel kezelni. A Thatchert mint embert középpontba állító jelenetek az alkotás legértékesebb részei, melyekben sokkal finomabbra hangolt, árnyaltabb és mélyebb képet kapunk, mint a politikust bemutató, ízig-vérig elkötelezett, már-már propagandisztikusan egyszólamú részek során. A felhasznált néhány archív felvételből tükröződik elsősorban Thatcher politikájának vitatott fogadtatása, amely egy teljesebb kép megrajzolásához igazán nélkülözhetetlen lett volna. A film konzekvensen szolgálja legfőbb célját, vagyis építi a mítoszt, mely per definitionem nem engedhet teret a kétségeknek – ezért érezzük még a hanyatlás periódusának felvillantásakor is, hogy Thatcher kerül ki győztesen minden küzdelemből, szó szerint megsemmisítve ellenfelét. Az egyoldalú ábrázolás rányomja bélyegét a filmre – a sokat vitatott politikus hiteles képéhez a laudációnál és a megváltozott női szerepek hangsúlyozásánál többre van szükség.
Meryl Streepet pedig – tulajdonképpen már nem számít, milyen szerepben látjuk –, egyszerűen illik dicsérni. Nekem nem állt szándékomban, de az élmény nyomán mégis ezt teszem. A szerepért már Golden Globe-ot és Oscar nominációt is begyűjtött színésznő mozgatja, működteti az egész filmet. Az ikonikus miniszterelnök helyenként sematikusan leegyszerűsített ábrázolásába is képes valódi mélységet vinni a játékával. Egy Streepnél csak hajszálnyit kisebb volumenű művésszel a címszerepben már nagyságrendekkel kevésbé volna élvezhető a film.


A Vaslady (The Iron Lady), 2011.
Színes, feliratos angol életrajzi dráma, 105 perc

Rendező: Phyllida LLoyd
Forgatókönyv: Abi Morgan
Operatőr: Eliott Davis
Producer: Damian Jones

Szereplők: Meryl Streep (Thatcher), Jim Broadbent (Denis Thatcher), Anthony Head (Geoffey Howe), Richard E. Grant (Michael Heseltine)

Forgalmazza: Budapest Film