Talán mindenki emlékszik a Monty Python klasszikusa, a Brian élete azon részeire, mikor a címszereplő főhős különféle (fals) prédikátorokkal találkozik, s egyszer őt magát is egy prófétának, sőt messiásnak tekintik, akit birkaként követnek megszállott hívei. A felcsigázott tömeg szó szerint veszi Brian minden szavát, aki viszont nagyon nem szeretné, ha az emberek ezzel is tetéznék problémáit a római hatóságokkal, így hangot ad frusztrációjának egy „menjetek a picsába!” kiáltással. Mire az egyik férfi az elcsendesült tömegből naivan kiszól: „hogyan menjünk a picsába, Mester?”

A különböző vallások, így a kereszténység szent szövegeinek értelmezésekor mindig dilemma, hogy a kinyilatkoztatást szó szerint vagy metaforikusan interpretálja az igehirdető a tömegek felé. Már csak azért is, mert a vallás mint ideológia komoly tömegmozgató erőnek bizonyult az évszázadok során, így az értelmezéstől akár népcsoportok, nemzetek vagy felekezetek sorsa is függhet. A római katolikus és a görög keleti egyház szakadását is értelmezési viták okozták, és a hívők és ateisták között is régóta izzó konfliktus, hogy a bibliai világteremtési példázatot szó szerint vagy metaforikusan kell befogadni. Ez utóbbitól nagyban függ, hogy az evolúció elmélete összeegyeztethető-e a keresztény vallással vagy sem. Hiszen, ha Isten hat nap alatt teremtette a világot, az Univerzumot, akkor a több millió éves evolúció tarthatatlan. Ám ha a hatnapos teremtéstörténetet nem a mai időfelfogásnak megfelelően kezeljük, akkor akár még ki is békíthető a darwinista-evolucionista világkép a keresztény ideológiával.

Többek között erre a dilemmára épül Marius von Mayenburg német drámaíró műve, a 2012-es Mártírok drámai konfliktusa, melyet a kortárs orosz film egyik kreatív alkotója, Az áldozatkaszkadőr és az Árulás rendezője, Kirill Serebrennikov orosz közegbe helyezett át. A Katona József Színházban jelenleg is játszott groteszk dráma pedig talán ebben a közegben még súlyosabb és autentikusabb, mint von Mayenburg szülőföldjén, hiszen a putyini Oroszországban az ortodox egyház és a nacionalizmus igen sajátos elegye bódítja a társadalom tagjait. Ennek lesz remek, de a történet utolsó pár percében azért kicsit elhibázott látlelete a Mártírok.

Veniamin Yuzhin átlagos tizenévesnek tűnik, aki éppen lázadó korszakát éli. Fekete pólóban jár, morcosan néz társaira, haragban van a világgal. Mi ebben a különös? Csupán az, hogy ő nem a piszkálódó kortársainak céltáblája, a korabeliek inkább félnek tőle, és a fiú nagy befolyásra tesz szert az iskola vezetőinek körében, melynek oka, hogy külső megjelenésére rácáfolva nem black metal bandák dalszövegeit hörgi artikulálatlan hangon, hanem a Bibliából idéz szó szerint. Ugyanis Venya naphosszat a Szentírást olvassa, és már fejből tudja  annak szinte minden passzusát, amivel édesanyja, Inga agyára megy, aki egyedül neveli a fiút (az édesapa hollétéről nem sokat tudunk meg). Főleg, hogy egy nap Venya megtagadja az úszást, és a vallásos igazgatónőt is arra sarkallja, hogy az „erkölcstelen” lányok bikini helyett fürdődresszben vegyenek részt az úszógyakorlatokon. Konkrét követőre is talál Grigoriy személyében, aki aktuális visszahúzódó különcként (egyik lába ráadásul rövidebb) a „menő” fiúk és lányok célpontja.

Ám a „radikális reformernek" ellenfele is akad a liberális Elena, a biológiatanár személyében, aki átlát a fiún, és egyetlen józan gondolkodású tanárként azt próbálja megértetni kollégáival, hogy Venyát valamilyen úton le kell állítani, mert káros hatással van a tanításra, aminek az iskolában kellene folynia. Azonban, ahogy híres internetes mémek is hirdetik, „Szovjet-Oroszországban a lovak lovagolnak meg téged”, így nem az igazgató és a tanárok, hanem egy tébolyult hamis próféta tizenéves fogja irányítani az intézményt.

Meg kell hagyni, Kirill Serebrennikov rendező részéről már az alapanyag kiválasztása is zseniális volt. Hiszen egy társadalmilag érzékeny művésznek egy remekműhöz nem kell feltétlenül eredeti ötletből dolgozni, az adaptátor szerzők (mint Stanley Kubrick vagy Fábri Zoltán) feladata éppen az, hogy megtalálják a megfelelő szöveget mint formát gondolataik artikuláláshoz. Marius von Mayenburg drámájánál pedig aligha találhatott volna Serebrennikov megfelelőbb művet a kortárs Oroszország mélyen gyökeredző problémáinak felfedésére.

Oroszországban ma az ortodox vallás, a huszadik századi szovjet örökség és a nacionalizmus bizarr egyvelege tapasztalható a kulturális-politikai életben, ebben a máig betegeskedő birodalomban megfér egymás mellett a moszkvai patriarcha, Lenin a Kremlben és a 2013-14 környéki donyecki orosz puccs.

S nem utolsó sorban az a tendencia rajzolódik ki, hogy Vlagyimir Putyin orosz államfő szinte észrevétlenül, apránként épít ki egy autoriter rendszert, melyben óvatosan (vagy nem is olyan óvatosan: lásd az ellenzéki politikus, a nemrég elhunyt Borisz Nyemcov esetét) távolítja el kritikusait, illetve hallgattat le és figyeltet meg külső és belső „ellenségeket” a hatalom.

A Mártírok ezt a folyamatot képezi le indirekt, allegorikus formában. Szinte alig észrevehető szimbólum kapcsolja össze a történet főszereplőjét és a kortárs orosz hatalmi elitet: Venyát valahányszor behívatják az igazgatói irodába, ő egy olyan Putyin-kép előtt áll, mely a képkocka sarkában lóg a falon, fókuszon kívül van. A helységben pedig a hatalom reprezentáns alakjai: a politikai vezető (az igazgató), a vallási vezető (az iskola papja) és a hierarchia alján elhelyezkedő tanárok, tőlük elkülönülve, egyedül a liberális-ellenzéki Elena, a „felvilágosult” biológiaoktató.

S még egyszer hangsúlyozzuk, hogy a Mártírok egy német színdarab adaptációja, mely alapvetően a német jobbra tolódás szimptómájaként keletkezett. Mégis ott van benne a kelet-európai új autoriter rendszerek kiépülése is, amit Kirill Serebrennikov remek érzékkel hoz felszínre a műből.

Venya itt nem csupán vallási fanatikusként tűnik fel, hanem egyenesen egy forradalmárként, sőt puccsistaként, aki bojkottálja az iskola életét, a tanórákat, és erre buzdítja társait is azzal, hogy a kamaszos lázadásra, a fiatalok csillapíthatatlan energiájára rímel tevékenysége. Azért tekinthető ő valamelyest Tartuffe-figurának, mert félmondataiból és gesztusaiból (főleg a film utolsó nagyjelenetében) jól kivehető, hogy maga sem teljesen azonosul a bibliai tézisekkel, hanem azokat egy „új világrend”, új hatalmi viszonyok kiépítésére használja fel. Tehát valamilyen szempontból a fiú álszent, ha amúgy dühös lázadása nyers őszinteségnek tűnik is. Erre utalhat az eredeti címbeli játék, hiszen az ucsenyik (ученик – tanuló) és a mucsenyik (мученик – vértanú, mártír) szavak csak egy betűben térnek el, jelentésük alapvetően különbözik. Minthogy a „tanuló” az információk befogadója, pozíciójából adódóan követnie kell valakit, míg az elveket formáló és ideológiák vezéregyéniségévé emelkedő „mártír” senkit sem követ, hanem ő maga lesz a tanító valamilyen szempontból. A tanulónak öltözött mártír így egy nagyon veszélyes figura, mivel formálható befogadónak látszik, azonban státuszát felhasználva a többi tanító bizalmába férkőzhet, és szinte észrevétlenül ragadhatja meg a hatalmat.

Venya egyébként ebben a történetben vállaltan nem szokványos, reális diákfigura. Leginkább Lindsay Anderson Ha… című kultikus művének vagy a Mechanikus narancs „forradalmárait” idézi. Az iskola többi tanulója és tanára inkább tűnik hozzá képest hús-vér embernek. Venya egy jelkép, egy szimbólum, mely önmagán túlmutat. Avagy parabolikus, anakronisztikus karakter, kinek léte, megnyilvánulásai felhívják a figyelmet arra, hogy a Mártírokat több szinten tanácsos olvasni és nézni. A Venyát megformáló Pyotr Skvortsov ezért is bizonyult remek választásnak a szerepre, mert átlagos, ártatlan tinédzsernek tűnik, aki „egy a többi közül” – éppen így képes megmozgatni tömegeket.

Groteszk túlzás az alkotók részéről, mikor Venya az iskola ortodox papjával, mint az intézményesült vallásosság képviselőjével beszélget egyik jelenetben, kifejti véleményét a keresztény vallás jelenkori gyengeségeiről, erőtlenségéről, a konkrét akciók hiányáról. A fiú többek között azt nehezményezi, hogy a kereszténységben nem jellemzők az olyan terrorista akciók, mint amelyek az iszlám fundamentalizmus esetében tapasztalhatók. Ez pedig azért is groteszk irónia, mert tudjuk, hogy Oroszország éppen az Iszlám Állam ellen indított bombatámadásokat a közelmúltban. Ezzel a Mártírok rávilágít arra az ellentmondásra, hogy Putyin mint egy autoriter rendszert kiépítő államfő egy diktatúra ellen indít támadást, „keresztes hadjáratot”.

Grigoriy Venyához hasonlóan kilóg a sorból, s a köpönyegforgató mártírhoz hasonlóan ő is egy álszent tanuló. Grigoriy mintegy kiemeli Venya tartuffe-i mivoltát, felerősíti a „tiniprófétánál” is jelenlevő álszentség felhangjait, mivel mint később kiderül, nem annyira a bibliai üzenet miatt csatlakozott Venyához, sokkal inkább személyes érzelmek kötik osztálytársához. A kontraszt így szembeszökő a felszínes és a valódi motivációk között, hiszen nyilvánvalóvá válik az első pillanattól kezdve, hogy Grigoriy csak elhazudja vallásosságát egy másik, a vallási dogmákkal ellenkező cél elérése érdekében. Tehát kicsiben reprodukálja azt a politikai retorikát, amit Venya vagy bármelyik tekintélyelvű rendszer Janus-arcú képviselője folytat a hatalom megszerzéséért.

A harmadik erősen szimbolikus karakter Elena, a biológiatanárnő, akinek a figurájában van valami tragikomikus vonás is, hiszen amellett, hogy az aktív, harcos ellenzékiség megtestesítője, Venya szánalmas tükörképének tűnik fanatikus ellenpropagandája miatt. Elena ugyanis Venya pepitában, mivel ugyanúgy nem akar tudomást venni a bibliai tanításokról mint elfogadható alternatíváról, akár a fiú a természettudomány téziseiről. Venya meztelenre vetkőzik és majomjelmezben ugrál a tanteremben, Elena pedig lesüllyed a fiú szintjére, és szabadidejének minden percét „csakazértis” alapon ellenfele lejáratására használja fel, például cetlikre írt a bibliai idézeteket próbál tudományosan megcáfolni. S erre bizony párkapcsolata is lassan rámegy. Avagy az köti össze a két embert, hogy mindketten szó szerint értelmezik a Szentírást, csak éppen Venya alattomos kettős céllal teszi ezt (persze valódi motivációi nem derülnek ki egyértelműen a cselekmény során), míg Elena önmagából csinál bohócot azáltal, hogy tanult, értelmiségi ember létére éppen abból a könyvből idézget, annak a könyvnek próbálja állításait cáfolni, melyet ő maga nem vesz komolyan.

Ezzel pedig a Mártírok nemcsak a vallásos nacionalista Oroszország, hanem az (orosz) ellenzékiség kritikáját is adja, mely egyfelől azért nem tud semmit tenni, amiért Elena is csak önmaga paródiája: nem új fogalmak szerint, kívülről, hanem saját módszereivel támadja a rendszert.

Persze Elena mint az elfojtott ellenzék képviselője tragikus karakter is, hiszen Kirill Serebrennikov műve tisztán láthatóvá teszi, hogy az iskolában feje tetejére fordult minden, és az igazgatónak és testületnek egy radikális, már-már fasisztoid tinédzser parancsol. A tantestület szinte egyöntetűen a fiúra hallgat, helyesli annak erkölcsi útmutatásait, mivel a Biblia szavainak az ortodox kultúra bűvöletében nem mernek és nem is tudnak ellentmondani. Ahol ilyen szorosan összeforr a világi és az egyházi hatalom (a cselekményben feltűnő pap nemcsak órákat tart, de egyéb szertartásokat is vezet az iskolában), ott nem lehet félvállról venni egy első látásra Assissi Szent Ferencet idéző reformer (valójából viszont veszélyes terrorista és puccsista) bibliai szavait. Egy ilyen rendszerben a liberalizmus, a homoszexualitást és az evolúciót elfogadó, sőt propagáló Elena szilenciumra van ítélve. Jónéhány jelenetben az igazgatónő hosszasan feddi meg a tehetetlenségtől kétségbe eső, elcsukló hangú tanárnőt olyan nézetek miatt, melyek amúgy a tananyag részei, melyeket még itt, Kelet-Európában is evidenciaként tanítanak általános iskolákban is. Persze egy diktatúra felé tendáló, jobbra tolódó rendszerben az igazság, vagy legalábbis a hivatalos ideológia melletti alternatív gondolatok lassan tiltólistára kerülnek.

A Mártírok tehát szinte tökéletes és tűpontos politikai parabola. Ám Kirill Serebrennikov műve sem ugorja meg sajnos a hasonló műfajú alkotások buktatóit. A parabolák hátulütője a didaktikusság, ez pedig a Mártírokra is jellemző. Egyfelől Serebrennikov művében eleinte ironikus túlzás, hogy minden egyes bibliai idézetnél szöveg formában beúszik a képbe az idézet helye és szerzője. Azonban ez metódus a cselekmény második felében már rendkívül szájbarágóssá, manírossá válik, hiszen akkorra már értjük, tudjuk, hogy Venya nem naiv újítási vágyból vagy kamaszos lázadásból olvasott bibliai idézeteket, hanem tartuffe-i tudatosság hajtotta.

Emellett bár a groteszk hangvétel ellenére a film alapvetően realista, mégis túlontúl hosszúnak és kitartottnak hat pár jelenet, melyekben például az igazgatónő kioktatja Elenát. Túlmagyarázottnak hatnak ezek a szituációk, jóllehet egy színpadra írt mű esetében ez nyilván elkerülhetetlen, hiszen ott a dialógusokon van a hangsúly. Filmen viszont nehéz a hosszas párbeszédeket izgalmassá tenni képileg, s ez Kirill Serebrennikovnak sem mindig sikerül.

Továbbá a cselekmény utolsó pár percében egy rövid jelenet erejéig sérül a Mártírok groteszk, külső perspektívát érvényesítő realizmusa, és a sztori, ha pár másodpercre is, de szubjektívvé válik, enged az irracionalitásnak. Ez a mozzanat Elenához kapcsolódik, mely ironikus kommentár a megszállott tanárnő ellen-fanatizmusához, mégis ellentmondásba kerül Kirill Serebrennikov ideológiakritikájával. Melyet amúgy nagyon következetesen érvényesít az orosz rendező, hiszen nem enged a szürrealizmus csábításának még olyan jeleneteknél sem, mikor Venya megpróbál csodát tenni Grigoriy rövidebb lábával. Kár, hogy az utolsó képek egyikén mégis elcsábul Serebrennikov.

Azonban ezeket az apróbb hibákat leszámítva a Mártírok remek adaptáció, vagyis inkább parafrázis, mely kreatívan dolgozza fel az eredeti művet, és új szintre helyezi a vallási fanatizmussal foglalkozó filmtípust. Sőt Kirill Serebrennikov antihősének története csak látszólag az, ami, a Mártírok csupán a felszínen rokona a német Rekviemnek, a Dombokon túlnak, Ulrich Seidl A hit Paradicsoma című filmjének vagy a két éve bemutatott Keresztútnak, valójából a vallási fanatizmus ürügy a radikális ideológiák hatalom felé vezető útjának bemutatására.

Mártírok ((M)ucsenyik)

Orosz dráma, szatíra, 118 perc, 2016.

Rendező: Kirill Serebrennikov

Forgatókönyv: Kirill Serebrennikov, Marius von Mayenburg

Operatőr: Vladislav Opelyants

Producer: Yuriy Kozyrev, Diana Safarova, Ilya Stewart

Vágó: Andrey Mesnyankin

Zene: Olya Demutskiy

Szereplők: Pyotr Skvortsov (Veniamin Yuzhin), Viktoriya Isakova (Elena Krasnova), Yuliya Aug (Inga Yuzhina), Aleksandra Revenko (Lidiya Tkacheva), Aleksandr Grochilin (Grigoriy Zaytsev), Svetlana Bragarnik (Lyudmila Stukalina), Irina Rudniktskaya (Irina Petrovna), Nikolay Roshchin (Otets Vsevolod).

Bemutató: 2017. január 12.

Forgalmazó: magyarhangya.

Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!